Serre di Parrano

 ... miután pénteken Hoppy elvonult panziózni, amit ugyan annyira nem szeret, - mert olyan, mint a család többsége, hogy otthon a legjobb - , de azért még mindig jobb, mint azon agyalni, kinek a nyakába varrhatnánk két hétre, hogy felügyelet alatt legyen, összedobtuk az útravalót, meg némi kaját, hogy ne kelljen rögtön a bolttal kezdeni, ha megérkeztünk, na meg a csomagokat is bestokiztuk közös erővel a csomagtartóba, este a csapat nagy része megpróbált aludni kicsit, hogy a reggeli indulás, meg az egész napos út előtt kicsit feltöltődjön. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, na meg olyan is, aki egyáltalán nem is próbálkozott, mondván, majd elringatja az autó úgyis.

Szombat reggel - mit reggel, hajnali háromnegyed egykor - pedig el is indultunk. Köbö húsz percig mindenki friss volt és üde, aztán szépen lassan elpilledtünk. Kivéve persze a sofőrt. :) Alapból alig volt valaki az úton rajtunk kívül, szóval hamar kijutottunk a városból.

És aztán nagyon hamar be is következett, amit előre sejtettünk, szépen sorban mindenki elpilledt, a sofőrt kivéve. Az az igazság, én az út köbö 80 százalékát átbóbiskoltam, néha, rövidebb időre kicsit magamhoz tértem, de aztán megint leragadt a szemem. Elsőre a GPS azt jósolta, nagyjából fél egy körül érünk célba, persze ebbe nem számolta bele az időnkénti szüneteket, amikor megálltunk kicsit, hogy megmozgassuk az elgémberedett tagjainkat és tegyünk egy kört az éppen aktuális mellékhelyiség felé. 

Meglepően jól haladtunk, semmi akadály, amíg el nem értünk nagyjából Imolától 60 kilométerre és akkor hirtelen nem felgyorsultunk, némi Forma 1, meg hasonlók miatt, hanem mindenhol nagyon sokan lettek és elkezdtünk araszolgatni. Mikor azt a pár kilométert megtettük - több óra alatt - végül azt is láttuk, miért a lassulás: egy teljesen feketére kiégett, de már csak füstölgő autót kerülgetett két tűzoltó autó legénysége, meg pár carabinieri. 

Aztán persze ezen is túljutottunk és amikor már az autópálya helyett egyre keskenyebb utakon kanyarogtunk hegynek fel és le, minden a helyére került. Akkor már tudtuk, nem sok választ el attól, hogy célhoz érjünk és tényleg elkezdődjön a nyaralás. És ugyan minden út Rómába vezet, mi azért mégsem mentünk el odáig, csak tartottunk egy fotós szünetet a hegytetőn, a cél előtt fél órával.

És végül megérkeztünk Serre di Parranoba, ahol Birgit már várt ránk. Miután elintéztük vele a formaságokat, belaktuk az apartmant és végül még arra is volt energiánk, hogy a medencében labdázzunk egyet zárásként.