... igen, tudom, már mindenki recepteket irkál, meg gasztroblogger lett, szóval én nem is törekszem semmi ilyesmire. Csak gondoltam, ha már blogolok, akkor ne csak évente egyyszer legyen dömpingszerűen bejegyzés, amikor utazunk és szeretném legalább egy kicsi részét megmutatni annak, mennyi minden vár rátok a nagyvilág azon részén, ahová én is eljutok, hanem megpróbálok közben is mesélgetni valamit. És ha éppen kaja - mondjuk, nem nehéz, enni, azt szeretek, meg a konyhában matatni is, szóval van miből válogatni, - akkor legyen kaja. Ráadásul az utóbbi időben eléggé rákattantam Dragomán György Főzőskönyvére, egyszerűen élvezet olvasni, ahogy leírja a recepteket. És ugyan nem hiszem azt magamról, hogy ugyanolyan jól tudnék írni, mint ő, de hátha valakinek feldobja a napját egy "mesém", még ha mindennapi is.
Szóval: a paradicsom. Nagy szerelmem, gyerekkorom óta, amikor ki lehetett menni a kertbe és a gyerekfejnyi paradicsomokat csak úgy le lehetett legelni. A melós részéért nem voltam különösebben oda, minden évben rácsodálkoztam, anya mennyit dolgozik azért, hogy a kamrapolcon sorakozhassanak a paradicsomlevek, meg a lecsós üvegek. Ezeket már nem szerettem annyira, mert mindig került bele tartósítószer is, kényes ízlésű gyerekként azt meg nem nagyon bírtam. A lecsó meg nagydarabos volt és szotyogós, a levét hajlandó voltam kimártogatni kenyérrel, de nagyjából ennyire korlátozódott akkoriban az élvezet. Szóval a téli paradicsomkészlet felőlem maradhatott volna a polcon is, de a friss paradicsomot mindig hajlandó voltam pusztítani. Viszont megfogadtam, én tuti nem fogok ennyit szüttyögni, ha kell télen a lé, van a boltban, megveszem.
Na, aztán jött a kertvárosi élet, meg a kispasik. És onnan elvesztem. Mert valahol a háttérben ott motoszkált a fejemben, mennyire jó lenne egy tő koktélparadicsom a teraszon, hogy ők szedhessék le, amikor megérik. Aztán lett több. Meg a sziklakertben még több. Meg jöttek a magaságyások. És most kertészkedek a sorházi kiskertben, kísérletezek, mi marad meg, mivel felesleges szenvedni, de a paradicsomok állandóak. Eddig vettem a palántákat, jövőre meg bepróbálkozunk a saját ültetéssel is. Meglátjuk, mire megyek én és a paradicsommagjaim.
Akkor kanyarodjunk vissza a paradicsomszószhoz. Eddig natúr készült, azt borítottuk bolognaira, kentük pizzára, öntöttük a mexikói alaphoz. Eleinte passzíroztuk, aztán beleuntam, mostanában már csak pár percre gyöngyöző forró vízbe pottyantom a paradicsomokat, aztán kihalászom egy villával és ha valamennyire kihűlt, levetkőztetem őket és nagyobb darabokra vagdalom. Így kerülnek az egyik fazekamba, rottyannak párat és jöhet a kézimixer. Igaz, így a magok is benne maradnak, de szerencsére senkit nem zavar, mindig elfogy az utolsó cseppig. Idén valahogy belekeveredtem egy befőzős csoportba a Facebookon (igen, ilyen IS van, meg minden elképzelhető ezen kívül), ahol, miután beindult a paradicsombefőzős idény, többször is szembejött egy szószrecept. És annyira kikerülhetetlennek bizonyult, hogy végül nekifogtam.
A recept kicsit ugyan átalakult, mert a végeredmény így sokkal jobban passzol a mi ízlésünkhöz. Első nekifutásra előkaptam a 20 centis önvédelmi fegyveremet a fiókból és összedaraboltam nagyjából öt kiló paradicsomot, megsirattam öt nagyobbacska fej vöröshagymát, és szétnyomtam ugyanennyi fej fokhagyma gerezdjeit. (A recept eredetileg két nagyobb fejet írt, de szerintem fokhagymából sosem elég, szóval kicsit megemeltem az adagot.) Aztán az egészet rádobáltam a tepsiben csillogó olívaolajra.
