11. nap: Velence

 ... ha Olaszországban nyaralunk, hazafelé biztos, hogy megállunk Velencében. Illetve Velence mellett szállunk meg, de soha nem hagyjuk ki a sétát a városban. Legutóbb már nem autóval mentünk be, hanem vonatra ültünk és így tettünk most is. A reggeli után nem sokkal el is indultunk, remélve, akkor még nem olvadunk az aszfaltra, míg elsétálunk a vasútállomásig. Nos, a nap már teljes erőből sugárzott ránk, de szerencsére nem volt messze az állomás a hoteltől. Kibűvöltük az automatából a jegyeket, mielőtt befutott a vonat, érvényesítettük őket, aztán jöhetett a klimatizált utazás Velencéig. Fél óra alatt be is értünk és kiléptünk a melegbe, hogy ismét elsétáljunk a Piazza San Marcoig.

Közben tettünk egy kis kanyart a Ponte Rialto felé. Itt azért már alakult a tömeg, mondjuk én még sosem voltam úgy Velencében, hogy ne lett volna tömeg. Igaz, a csúcs valószínűleg a karnevál alatt lehet, - ezért nem is vágyom ebben az időszakban Velencébe, - de nekem már az is elég, ami alapjáraton van. 

A Rialto után tovább sétáltunk a főtér felé, ahol már kezdtek gyülekezni a csoportok, követve az ernyőt, zászlót, sálat lebegtető idegenvezetőket. Szerencsére galambok már nincsenek, mivel évek óta tilos az etetésük, elszoktak attól, hogy a téren keresgéljék a morzsákat. 

A téren leülni sem lehet, csak a kávézók kipakolt asztalaihoz, illetve a Dózse-palota árkádja alatti padokra. Többen is felügyelik, hogy mindenki betartsa, amint leül valaki a lépcsőkre azonnal odamennek és megkérik, álljon fel. Ennek az a következménye, hogy amint valaki feláll a padokról, azonnal lecsapnak rá mások. Mi is így tettünk, mert miután kisétáltunk a Canal Grande-ig, eléggé elfáradtunk és szükségünk volt némi erőgyűjtésre.

Mivel nem terveztük, hogy bármelyik múzeumba bemegyünk, csak ücsörögtünk kicsit, pihentünk, néztük a tömeget és kicsit hallgatóztunk. Pont arra a padra sikerült leülnünk, ahol a Dózse-palotába engedte be két múzeumi dolgozó a látogatókat. A férfi irigylésre méltó lazasággal válaszolt a turisták által feltett kérdésekre, váltogatva az olasz, angol, német és francia nyelv között. Miután összeszedtük magunkat, elindultunk visszafelé, útközben megkóstoltuk, milyen a cannolo Velencében (finom volt, de három éve Szicíliában volt az igazi), vettünk egy fél zacskónyi vegyes cukrot a Captain Candyben és így feltankolva energiával, eljutottunk a vasútállomásra. Kicsit várni kellett a következő vonatra, addig megvettük a jegyeket az automatából, kornyadoztunk kicsit a székeken, megettünk egy adag gyümölcsöt és aztán élveztük a fél óra klimatizált vonatutat, mielőtt a hotelbe sétáltunk volna a délutáni napsütésben.
Némi relaxálás után átmentünk a szupermarketbe, hogy feltankoljunk parmezánnal, olasz tésztával, egyéb finomságokkal. És este jöhetett a Dae Tose, egy közeli étterem és bár, amit évekkel ezelőtt véletlenül fedeztünk fel és ahová azóta is visszajárunk. Mindig kicsit furán néznek ránk, mert ide főleg helyiek járnak. Megint mindenki pizzázott, én bevállaltam a helyről elnevezett saját pizzát, grillezett zöldségekkel és tükörtojással a közepén, aztán jöhetett zárásnak az elmaradhatatlan tiramisu mindenkinek, ha már ez volt az utolsó esténk.