... az élet. Jönnek-mennek az emberek, némelyik önszántából, mások azért, mert én döntök úgy, hogy nem akarok többé szóba állni velük és mindig érkeznek újak, visszatérnek régiek. Maguktól, vagy én szánom rá magam, hogy megint megkeressem őket és betöltsem velük azt az űrt, amit anno maguk után hagytak.
Akik ismernek, tudják, a valláshoz nagyjából annyi közöm van, hogy megkereszteltek. Na meg gyerekkoromban a nagyikám (akitől egy ideje már csak a fejemben hallom a szállóigévé vált "te szemtelen" mondatot ...) mindig elcipelt magával a templomba, amit legszebb emlékeim szerint is maximum untam és aztán hamar fel is lázadtam, kábé hat éves énem valamennyi akaraterejét bevetve, lábam lecövekelve kijelentettem, hogy engem oda soha többé nem visz el, mert nem akarom. Ami okozott némi zökkenőt az addig feltétel nélkülinek hitt, kölcsönös szeretetben, de mivel imádtuk egymást, azért hamar túl is léptünk ezen. Utána soha nem erőltette. Csak minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, elmondta, hogy nincs messze tőlünk Pesten a templom, igenis menjünk el a misére és ha mégse, akkor meg legalább otthon imádkozzak és "ha már te nem vagy hajlandó, én imádkozom értetek, de ha én nem leszek, ki fog" . Én nem aggódok emiatt, nagyikám. Tudom, hogy most is akad olyan, aki rám gondol, amikor az ujjai között pergeti az olvasót. Még ha az az olvasó már nem is valóságos, akkor is.
Na szóval, azért kanyarogtam idáig, mert oda akartam eljutni, hogy nem vagyok vallásos. Viszont abban hiszek, hogy nem véletlenül szűnnek meg kapcsolatok és nem véletlenül kerülnek új, vagy régi emberek az életünkbe. Nekik akkor és ott feladatuk van. Irányítanak valamerre. Mert éppen ők kellenek, hogy arra menjünk, amerre kell. Ez csak úgy eszembe jutott. És persze nem bírtam ki, le is írtam. Lehet, hogy azért, hogy ne csak az utazós, meg könyvolvasós bejegyzések legyenek. Vagy lehet, nem is azért? :)
