Halasztott nagykorúság, vagy valami olyasmi :)

 ... amikor a nagyobbik kispasi 18 lett, - vagyis előtte, - megkérdeztük tőle, mit szeretne erre a kicsit jelentősebb szülinapjára. Mire poénkodott egyet és azt mondta, hogy enne egy pizzát, de Nápolyban. Mivel amúgy is gondolkodtunk valami élményajándékban, komolyan vettük a poént, és teljes titokban megszerveztük a nápolyi hosszú hétvégét. Olyannyira titokban, hogy az indulás reggeléig csak mi ketten, meg a kisebbik kispasi tudott róla. És persze, ezek után egyértelmű volt, hogy ha a nagykorúság neki is elérkezik, ő sem maradhat ki egy meglepi útból. Így történt, hogy 2020 februárjára megszerveztünk egy barcelonai utat. Aztán először közbejöttem én a műtétemmel, majd utána a covid a lezárásokkal és a nagykorúság örömére szervezett út tolódott két évet. Vagy egy kicsit többet. Na meg nem is lett annyira meglepetés. Végül idén mégis elutaztunk Barcelonába és elég eseménydús napokat töltöttünk ott.

Augusztus 29-én reggel fél 5-re terveztük az indulást a reptérre, és mivel mindenkinek sikerült hamar összekapnia magát, még pár perccel korábban is indultunk, hogy aztán a következő kanyarban rögtön vissza is forduljunk, mert a nagyobbik kispasi elfelejtette betenni a "szemét", azaz a kontaktlencséjét. Ami ugye arra hivatott, hogy élessé tegye a látását, ami nem egy hátrány, még akkor sem, ha a Sagrada Familia elég nagy ahhoz, hogy mindenféle segédeszköz nélkül is láthasd. Miután behelyezte a lencséket a helyükre, ismét elindultunk. Innentől minden gördülékenyen zajlott. A parkolás a reptéri parkolóban és a check-in a csomafeladástól kezdve a biztonsági ellenőrzésig körülbelül fél órát vett igénybe, így aztán körülbelül 2 óránk maradt félálomban kornyadozni a reptéri váróban a beszállásig. 

A repülőút szerencsére rövid és eseménytelen volt, ezt különösen én értékeltem nagyra, mivel eléggé utálom a közlekedés ezen fajtáját, csak és kizárólag a gyorsasága miatt vagyok hajlandó használni. Amúgy meg szerintem a repülés a madarak privilégiuma és emberként jobb nem kísérteni a sorsot. 

Miután megérkeztünk Barcelonába, a csomagjainkért indulva útközben belefutottunk egy biztos lábakon álló lovacskába is.

Általában veszünk egy kifejezetten turistáknak szánt, többnapos bérletet, ha városnéző túrákat tervezünk egy nagyvárosban, így itt sem történt másképp. Némi tétova keresgélés, majd információkérés után meg is találtuk a megfelelő automatákat, megvettük a jegyeket és elindultunk a reptérről közvetlenül a városba vezető metrójárattal a cél felé. Kicsit keveregtünk a rendszerben, átszálltunk, közben élvezhettük a kinti páradús, nyári meleg és a metróban uralkodó sarkvidéki hideg váltakozását, úgyhogy mire a szálláshoz értünk, én be is szereztem egy jól fejlett migrént. Lezajlott a teljesen automata becsekkolás, ahol egy telefonhívás után beengedtek bennünket a kapun, majd az automatánál mindent elintéztünk: beszkenneltünk két személyi igazolványt, beírtuk a foglalási adatokat, kártyával fizettünk és kaptunk két kártyát az apartman ajtajához. Kicsit fura volt, hogy az egészhez nem volt szükség emberi közreműködőre. Miután lepakoltunk, a pasik elmentek a környékre felfedezőútra, hogy beszerezzenek némi táplálékot reggelire, én meg ledőltem, gondolván, megpróbálom kicsit kiheverni a fejfájást. Éppen próbáltam elérni az alfa állapotot, amikor is csöngettek, majd valaki kinyitotta az ajtót, elüvöltötte magát, hogy "hola" és becsattogott a bejárati ajtóhoz közelebbi fürdőszobába. Ahol bősz sóhajtozás, gyaníthatóan katalán nyelven előadott szentségelés és némi lihegés közepette lecserélte az elrepedt wc ülőkét, majd elköszönésképp elordította magát, hogy "bye" és bevágta maga után az ajtót. 

Nem sokkal később visszaértek a pasik, akiknek elmeséltem kis kalandomat a karbantartóval és mivel eléggé megéheztünk, gondoltuk, keresünk a közelben egy kajáldát. A nagyobbik kispasi ajánlására - aki már járt itt korábban - végül kipróbáltuk a "Five Guys"-t, ami egyfajta gyorsétterem, de azért mégis kicsit jobb, mint az átlag. Hosszas variálás után sikerült összeállítanunk a hamburgereinket, de szerencsére a pultban lévő lány türelmesen kivárta, míg mind a négyen eldöntöttük végre, mit is akarunk. Miután megettük a hamburgereket, hogy kicsit lejárjuk a vacsit, körbesétáltuk a Sagrada Familiát - a szállásunk egy saroknyira volt a templomtól, - és végül leültünk a parkban, hogy egy kicsit szokjuk a város hangulatát.

Konyhai huncutságok, vagy valami ilyesmi ... - paradicsomszósz

 ... igen, tudom, már mindenki recepteket irkál, meg gasztroblogger lett, szóval én nem is törekszem semmi ilyesmire. Csak gondoltam, ha már blogolok, akkor ne csak évente egyyszer legyen dömpingszerűen bejegyzés, amikor utazunk és szeretném legalább egy kicsi részét megmutatni annak, mennyi minden vár rátok a nagyvilág azon részén, ahová én is eljutok, hanem megpróbálok közben is mesélgetni valamit. És ha éppen kaja - mondjuk, nem nehéz, enni, azt szeretek, meg a konyhában matatni is, szóval van miből válogatni, - akkor legyen kaja. Ráadásul az utóbbi időben eléggé rákattantam Dragomán György Főzőskönyvére, egyszerűen élvezet olvasni, ahogy leírja a recepteket. És ugyan nem hiszem azt magamról, hogy ugyanolyan jól tudnék írni, mint ő, de hátha valakinek feldobja a napját egy "mesém", még ha mindennapi is. 

Szóval: a paradicsom. Nagy szerelmem, gyerekkorom óta, amikor ki lehetett menni a kertbe és a gyerekfejnyi paradicsomokat csak úgy le lehetett legelni. A melós részéért nem voltam különösebben oda, minden évben rácsodálkoztam, anya mennyit dolgozik azért, hogy a kamrapolcon sorakozhassanak a paradicsomlevek, meg a lecsós üvegek. Ezeket már nem szerettem annyira, mert mindig került bele tartósítószer is, kényes ízlésű gyerekként azt meg nem nagyon bírtam. A lecsó meg nagydarabos volt és szotyogós, a levét hajlandó voltam kimártogatni kenyérrel, de nagyjából ennyire korlátozódott akkoriban az élvezet. Szóval a téli paradicsomkészlet felőlem maradhatott volna a polcon is, de a friss paradicsomot mindig hajlandó voltam pusztítani. Viszont megfogadtam, én tuti nem fogok ennyit szüttyögni, ha kell télen a lé, van a boltban, megveszem. 

Na, aztán jött a kertvárosi élet, meg a kispasik. És onnan elvesztem. Mert valahol a háttérben ott motoszkált a fejemben, mennyire jó lenne egy tő koktélparadicsom a teraszon, hogy ők szedhessék le, amikor megérik. Aztán lett több. Meg a sziklakertben még több. Meg jöttek a magaságyások. És most kertészkedek a sorházi kiskertben, kísérletezek, mi marad meg, mivel felesleges szenvedni, de a paradicsomok állandóak. Eddig vettem a palántákat, jövőre meg bepróbálkozunk a saját ültetéssel is. Meglátjuk, mire megyek én és a paradicsommagjaim. 

Akkor kanyarodjunk vissza a paradicsomszószhoz. Eddig natúr készült, azt borítottuk bolognaira, kentük pizzára, öntöttük a mexikói alaphoz. Eleinte passzíroztuk, aztán beleuntam, mostanában már csak pár percre gyöngyöző forró vízbe pottyantom a paradicsomokat, aztán kihalászom egy villával és ha valamennyire kihűlt, levetkőztetem őket és nagyobb darabokra vagdalom. Így kerülnek az egyik fazekamba, rottyannak párat és jöhet a kézimixer. Igaz, így a magok is benne maradnak, de szerencsére senkit nem zavar, mindig elfogy az utolsó cseppig. Idén valahogy belekeveredtem egy befőzős csoportba a Facebookon (igen, ilyen IS van, meg minden elképzelhető ezen kívül), ahol, miután beindult a paradicsombefőzős idény, többször is szembejött egy szószrecept. És annyira kikerülhetetlennek bizonyult, hogy végül nekifogtam.

A recept kicsit ugyan átalakult, mert a végeredmény így sokkal jobban passzol a mi ízlésünkhöz. Első nekifutásra előkaptam a 20 centis önvédelmi fegyveremet a fiókból és összedaraboltam nagyjából öt kiló paradicsomot, megsirattam öt nagyobbacska fej vöröshagymát, és szétnyomtam ugyanennyi fej fokhagyma gerezdjeit. (A recept eredetileg két nagyobb fejet írt, de szerintem fokhagymából sosem elég, szóval kicsit megemeltem az adagot.) Aztán az egészet rádobáltam a tepsiben csillogó olívaolajra. 

Miután tettem egy kört a kiskertemben és minden útba eső fűszernövényből szedtem egy kicsit, rátépkedtem a vegyes cucc tetejére egy maréknyi petrezselyemlevelet, pár ágacska kakukkfüvet, két szál borsikafüvet, némi lila bazsalikomot, na meg egy kis oregánót és kézzel jól átforgattam az egész színekben tobzódó gyönyörűséget.

Aztán bezártam a tepsit a 200 fokra előmelegített sütőbe és két órán keresztül hagytam sülni, közben néhányszor ránéztem, hogy viselkedik és megkevergettem, ha nagyon morcos feketére akart pirulni egy-egy darab.

Két óra elzárás után átköltöztettem egy fazékba, összehoztam egy körre a kézimixerrel, kapott egy kis sót, végül hagytam még rotyogni kicsit, mielőtt üvegekbe került, hogy aztán a paplan alatt lassan dunsztolódjon egy-két napig.

Nem lett sok üveg belőle, de a maradékot már megkóstolgatták a minőségellenőrök és szerintük megfelel a "helyi előírásoknak", szóval maradhat a repertoárban. 

És a vége: hazafelé

 Erről sokat nem tudok írni, a reggeli után még bepakoltuk a maradék cuccot, és elindultunk. Az éjszaka ugyan nem telt eseménytelenül, mert egy csoportnyi fiatal is megszállt a hotelben és a földszinten lévő összes öntöttvas széket összehúzgálták maguknak oda- és vissza, mert pont (majdnem) a szobánk előtt jött rájuk a leküzdhetetlen beszélgetési kényszer, és lehet, némileg süketek is voltak, mert a hangerőt nem sikerült lenn tartaniuk ... szóval éjfél körül már megfogalmaztam magamban angolul, olaszul és németül is, hogyan kérem meg őket nyomatékosan, de udvariasan, hogy húzzanak befelé és duguljanak be, mert mi reggel időben kelnénk és indulnánk és vár ránk vagy 7-8 óra utazás, ... de aztán valaki megtette helyettem és szépen lassan elhalkultak a hangok. 

Kezdésként amúgy mindjárt kaptunk is egy kis dugót, de meglepően jól haladtunk, nem állt be teljesen a közlekedés.

Aztán kaptunk egy kis ízelítőt a füstből, ami a természetvédelmi területen tomboló tűz miatt ellepte a környéket. Elég félelmetes volt a "köd", pedig még nem is jártunk annyira közel magához a tűzhöz. 

Utána már "csak" pár órát kellett kibírni, és hazaértünk. Előtte még épségben leadtuk a nagyobbik kispasi barátnőjét és kaptunk fincsi burritót salátával, csak nekünk, így megmenekültem az utazás utáni "üssünk össze valamit gyorsan, mert éhen halunk" résztől és dudára ehettük magunkat a frissen, direkt nekünk gyártott kajával.

És búcsúzóul legyen itt egy kis statisztika, hogy lássuk, mit jelent számokban a pihentető, relaxációs nyaralás nálunk:

Mert mi így pihenünk :) 

11. nap: Velence

 ... ha Olaszországban nyaralunk, hazafelé biztos, hogy megállunk Velencében. Illetve Velence mellett szállunk meg, de soha nem hagyjuk ki a sétát a városban. Legutóbb már nem autóval mentünk be, hanem vonatra ültünk és így tettünk most is. A reggeli után nem sokkal el is indultunk, remélve, akkor még nem olvadunk az aszfaltra, míg elsétálunk a vasútállomásig. Nos, a nap már teljes erőből sugárzott ránk, de szerencsére nem volt messze az állomás a hoteltől. Kibűvöltük az automatából a jegyeket, mielőtt befutott a vonat, érvényesítettük őket, aztán jöhetett a klimatizált utazás Velencéig. Fél óra alatt be is értünk és kiléptünk a melegbe, hogy ismét elsétáljunk a Piazza San Marcoig.

Közben tettünk egy kis kanyart a Ponte Rialto felé. Itt azért már alakult a tömeg, mondjuk én még sosem voltam úgy Velencében, hogy ne lett volna tömeg. Igaz, a csúcs valószínűleg a karnevál alatt lehet, - ezért nem is vágyom ebben az időszakban Velencébe, - de nekem már az is elég, ami alapjáraton van. 

A Rialto után tovább sétáltunk a főtér felé, ahol már kezdtek gyülekezni a csoportok, követve az ernyőt, zászlót, sálat lebegtető idegenvezetőket. Szerencsére galambok már nincsenek, mivel évek óta tilos az etetésük, elszoktak attól, hogy a téren keresgéljék a morzsákat. 

A téren leülni sem lehet, csak a kávézók kipakolt asztalaihoz, illetve a Dózse-palota árkádja alatti padokra. Többen is felügyelik, hogy mindenki betartsa, amint leül valaki a lépcsőkre azonnal odamennek és megkérik, álljon fel. Ennek az a következménye, hogy amint valaki feláll a padokról, azonnal lecsapnak rá mások. Mi is így tettünk, mert miután kisétáltunk a Canal Grande-ig, eléggé elfáradtunk és szükségünk volt némi erőgyűjtésre.

Mivel nem terveztük, hogy bármelyik múzeumba bemegyünk, csak ücsörögtünk kicsit, pihentünk, néztük a tömeget és kicsit hallgatóztunk. Pont arra a padra sikerült leülnünk, ahol a Dózse-palotába engedte be két múzeumi dolgozó a látogatókat. A férfi irigylésre méltó lazasággal válaszolt a turisták által feltett kérdésekre, váltogatva az olasz, angol, német és francia nyelv között. Miután összeszedtük magunkat, elindultunk visszafelé, útközben megkóstoltuk, milyen a cannolo Velencében (finom volt, de három éve Szicíliában volt az igazi), vettünk egy fél zacskónyi vegyes cukrot a Captain Candyben és így feltankolva energiával, eljutottunk a vasútállomásra. Kicsit várni kellett a következő vonatra, addig megvettük a jegyeket az automatából, kornyadoztunk kicsit a székeken, megettünk egy adag gyümölcsöt és aztán élveztük a fél óra klimatizált vonatutat, mielőtt a hotelbe sétáltunk volna a délutáni napsütésben.
Némi relaxálás után átmentünk a szupermarketbe, hogy feltankoljunk parmezánnal, olasz tésztával, egyéb finomságokkal. És este jöhetett a Dae Tose, egy közeli étterem és bár, amit évekkel ezelőtt véletlenül fedeztünk fel és ahová azóta is visszajárunk. Mindig kicsit furán néznek ránk, mert ide főleg helyiek járnak. Megint mindenki pizzázott, én bevállaltam a helyről elnevezett saját pizzát, grillezett zöldségekkel és tükörtojással a közepén, aztán jöhetett zárásnak az elmaradhatatlan tiramisu mindenkinek, ha már ez volt az utolsó esténk. 

10. nap: Garda-tó és Verona

... Reggel gyorsan összepakoltunk, aztán a kulcsot a nappali asztalán hagyva becsaptuk magunk mögött az apartman ajtaját, hogy tovább induljunk Preganziolba.

Persze nem is rólunk lett volna szó, ha csak úgy simán elmegyünk A-ból B-be. Tehát beiktattunk két köztes megállót, ami szerintünk úgyis útba esett. Na jó, kellett némi plusz kilométeres kerülő, de megérte minden egyes kilométerét. 

Először Sirmione felé vettük az irányt. Amikor először nyaraltunk Olaszországban, akkor a Garda-tónál töltöttünk egy hetet egy nyaralóközpontban. A fiúk még kicsik voltak, főleg fürdés volt a program, de azért kirándultunk is sokat. Aztán még egy alkalommal töltöttünk el a tónál egy hetet és Sirmione annyira belopta magát a szívünkbe, hogy ha megtehetjük, akkor mindig legalább egy villámlátogatást teszünk itt. Soha nem volt kihalt hely, de ezúttal még a megszokott parkolóig sem jutottunk el, mert a rendőrök a körforgalomnál mindenkit visszafordítottak. Nem mondom, hogy nem csappant meg a lelkesedésünk, de mikor kiderült, hogy busszal is mehetünk tovább, megint az olasz tömegközlekedésre bíztuk magunkat. Szerencsére itt jobban működött, mint Firenzében. Mire kibűvészkedtük az automatából a jegyeket, meg is érkezett a busz, amivel aztán lassan felaraszoltunk az óvárosi rész széléig. 

Rögtön bele is botlottunk egy meglehetősen feltűnő autóba, amit - mily' meglepő, - az összes arra járó körbefotózott. 

Elsétáltunk a giga citromokkal körbeaggatott limonádés bódé mellett és máris beértünk a városfalon belüli területre, ami nem sokat változott a legutóbbi alkalom óta, pontosan ezért is volt annyira otthonos számunkra.

Sirmionéban sosem hagyjuk ki a fagyit, mert ugyan Olaszországban (majdnem) mindenhol isteni, de itt ráadásul a kisebbik kispasi is mindenféle gond nélkül válogathat az ízek között, mert nem kell a laktózérzékenysége miatt aggódnia. A szeme amúgy is rendbejött már a "hegyidoki" által "perfetto"-nak mondott kenőcstől, szóval jöhetett végre neki is az élvezet. Sirmionéban a gelateriák kínálata nem 10-12, hanem 30 és a fölötti ízben merül ki. Ráadásul itt nem a nálunk ismert kis gombócos variáció a jellemző, hanem a spatulával jó nagy adagot odakenő technika. Szóval ha itt 3 ízt kapsz 6 euróért, az általában 6 gombóc fagyinak felel meg. És tényleg isteni finom.

Miután körbekóstolgattuk egymás fagyiját, és végül az összes elfogyott, még sétáltunk egyet a városban, nézelődtünk, kerülgettük a többi turistát, fotóztuk az ismerős helyeket, meg a házat a rengeteg bougainvilleával, aminek a fotója azonnal megjelenik, ha valaki bepötyögi a keresőbe Sirmione nevét.

Amikor beleuntunk a sétába, visszabuszoztunk a parkolóig és tovább indultunk Verona felé, hogy megnézzük Júlia háza még mindig bírja-e a látogatók ostromát. 
A szokásos mélygarázsban parkoltunk, elsétáltunk az arénáig, ahol esténként éppen zajlanak az operaelőadások. Láttuk az Aida díszleteit, kipakolva az aréna mellett, meg a plakátokon a további műsort.

A tűző napot kerülgetve és árnyékos helyeket keresve Júlia háza felé indultunk a sétálóutcán, ahol még nem volt akkora a tömeg, valószínűleg azért, mert még elég korán értünk Veronába, mielőtt beindult volna a vándorlás.
Júlia házánál persze elég sokan voltak, szegénynek mindenki a mellét fogdosta fotózás közben, mert az állítólag szerencsét hoz. Mi nem zaklattuk, inkább csak próbáltam akkor egy fotót csinálni róla, amikor éppen senki sem taperolta.

A Casa di Giulietta egy középkori épületben van, ami a 14. századtól a Dal Capello család tulajdonában volt. Ez a ház a romantika óta zarándokhely. Az épületben található egy múzeum is, ahol bútorokat, használati tárgyakat, a 'Rómeó és Júlia' történettel kapcsolatos érdekességeket lehet látni. Itt lehet leveleket írni Júliának, ha valaki kedvet kap hozzá, miután megnézte a "Letters to Juliet" című filmet. (Ami szerintem alapmű, ha kicsit is szeretitek a romantikus történeteket és a Toszkánában forgatott filmeket.) Régebben a kapubejáró fala össze volt firkálva mindenféle szerelmes üzenettel, de a város lefestette, azóta kemény pénzbüntetést kaphat, aki újrafirkálná a falat.
A látogatás után a közeli téren kötöttünk ki, ahol beültünk a Caffé Barbaraniba egy késői ebédre, ezúttal én gnocchit választottam, prosciuttoval, parmezánnal és hagymával. Az olasz konyhát pont ezért szeretem, mert kevés hozzávalóból nagyon gyorsan tudnak valami egészen finomat összedobni.

Miután jóllaktunk, nekem már elég nehezemre esett a melegben visszavánszorogni az autóig, de végül odaértünk és még egy kis utazás után megérkeztünk Preganziolba, ahol meg szoktunk szállni, amikor Velencébe látogatunk.