Írország: The Neale - 5. nap: Strokestown és Boyle Abbey

 A Strokestown  Park House egy György korabeli, klasszicista épület, amelyet valószínűleg egy romos, 16. századi kastélyépület helyére építtetett John Mahon. A Pakenham-Mahon család utolsó, itt élő tagja, Olive, aki 1894-ben itt született, 1978-ban eladta a birtokot Jim Callery garázstulajdonosnak, aki eredetileg csak két hektár földet akart venni, hogy a teherautói ott parkolhassanak. A házban és az egykori istállóban múzeum működik.

A birtokon kívül álltunk meg, mint később kiderült, nyugodtan be is mehettünk volna autóval is, de így végig tudtunk sétálni a házig bevezető úton. 
A régi istállóban lévő kiállítást végül csak a nagyobbik kispasival kettesben néztük meg, a többiek múzeum-kapacitása már kimerült erre a napra. A belépőt kicsit olcsóbban kaptuk itt is, - mint később is több alkalommal -, mert már csak egy óránk maradt zárásig, így a kertre nem lett volna időnk. Átmenetileg engem is egyetemistának tekintettek, pedig régen elmúlt már az az idő. 

A múzeumban eredeti strokestowni iratok, korabeli karikatúrák, újságcikkek mutatják be az eseményeket, a gombafertőzés miatt elrohadt burgonya által okozott éhínségtől kezdve egészen a Kanadába történt kivándorlási hullámig. 

Az 1800-as évek elején Írországot a domináns protestáns földbirtokosok irányították, a katolikus többség pedig kénytelen volt magas bérleti díjakat fizetni az egykor az őseik tulajdonában lévő földekért. Az elégedetlenség nagy volt, és egyre nőtt.
Az ír szegényeket az angolok "lusta, dologtalan, elvetemült és civilizálatlan" népségnek tartották. A nagy éhínség idején a segélyezés nem volt hatékony, ráadásul pont akkor szüntették meg, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Mivel a parasztok legfontosabb élelme a burgonya volt, a burgonyavész pedig teljesen tönkretette a termést, éheztek. A nyomorgók megsegítését a földesurakra és a bérlőkre hárították, akik nem akarták felvállalni ezt a feladatot. Azokat, akik elmaradtak a bérleti díjjal, könyörtelenül kilakoltatták. 

Az írországi arisztokrácia élete a látszat fenntartásáról szólt. Sok család számára azonban ez a külsőségekben megnyilvánuló látszat egy egészen más valóságot leplezett. A földbirtokosok gyakran kénytelenek voltak több jelzálogot felvenni birtokaikra, csak hogy fedezni tudják saját kiadásaikat és életmódjukat. A nagy birtokok örökösei az előző generációk pénzügyi kötelezettségeit és adósságait is örökölték. Az 1800-as évek közepén kitört éhínség idejére sok birtok a csőd szélére került, mivel a földek értéke csökkent, de az adósságok megmaradtak.
Mahonék nagyon büszkék voltak hatalmas kertjeikre Strokestownban. Mint sok gazdag földbirtokos, ők is szívesen nyűgözték le vacsoravendégeiket a saját birtokukról származó friss termékek széles választékával, köztük olyan egzotikus gyümölcsökkel, mint az ananász, a füge és a dinnye. Az arisztokrácia stílusosan lakomázott, és egy étkezés gyakran több húst tartalmazott, mint amennyit a bérlőik egy év alatt láthattak.

Az 1800-as évek közepére az ír társadalom megosztott és egyenlőtlen volt. Néhány gazdag földbirtokosé volt a földek nagy része. A növekvő népesség többsége bérlő volt, aki alig tudott megélni, mivel a közvetítők és a földspekulánsok egyre kisebb földeket adtak bérbe nekik, ahol a túlélésért küzdöttek. 1847-től a földesuraknak adót kellett fizetniük minden bérleményük után. Ebben az évben a nyilvántartások szerint Denis Mahon birtokán 11 958 ember élt és ugyaebben az évben 3000 embert kilakoltattak.

A bérbeadók gyakran alkalmaztak ügynököket, hogy átvegyék a bérleti szerződések megkötésének és a bérleti díjak visszakövetelésének bonyolult munkáját. Az 1840-es években John Ross Mahon és Thomas Conry földügynökök voltak Strokestownban.

A közvetítők nagy földterületeket béreltek, hosszú és stabil bérleti szerződésekkel. A földet kisebb gazdaságokra osztották fel, és gyakran magas áron adták bérbe a kisbérlőknek. A kisbérlők évről évre bérelték földjeiket egy közvetítőtől, de bármikor kilakoltathatók voltak. 1845-ben a lakosság 32 %-át tették ki. 

A munkások vagy mezei bérmunkások nem rendelkeztek földdel. Ehelyett a földműveseknek dolgoztak, akik maguk is bérlők voltak. Cserébe ezek a gazdák megengedték a munkásoknak, hogy burgonyát termesszenek, hogy etessék a családjukat. 

Ahogy Strokestown lakossága tovább nőtt, a birtokot még jobban felosztották. A földterület nagycsaládokon keresztül öröklődött, felosztották a gyermekek között, és a parcellák minden új generációval egyre kisebbek lettek. Az 1838-as szegénytörvény a szegénységi adót helyi illetékké változtatta. Amikor a törvényt 1843-ban módosították, új adómértékeket vezettek be. A földbirtokosoknak  minden olyan személy után adót kellett fizetniük, akinek 4 fontnál kevesebbet érő birtoka volt.

1847-re Észak-Európa nagy részén éhínség tört ki, de ezekben az országokban az étrend változatos volt, és a kormányok beavatkoztak: Csökkentették az élelmiszerexportot, közmunkákat hoztak létre és élelmiszersegélyeket adtak. 

 

Míg Írországban, ahol a lakosság 35 %-a kizárólag a burgonyától függött, a burgonyavész pusztító hatással volt. A burgonya szegényes földeken is nőtt, és különösen a Lumper burgonya hozott nagy termést még ingoványos, nedves vagy tápanyagban szegény talajon is. A gombás betegség azonban megtámadta a burgonya leveleit és gumóit, így azok a földben elrohadtak, és ehetetlenek lettek. 

A Cloonahee petíció (1846. augusztus) a Strokestown bérlőinek közös segítségkérése volt. Az éhezéssel és a kilakoltatással szemben a petíció kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy segítséget kapjanak, és fellépéssel fenyegetőzzenek a Strokestown kerületi segélybizottság ellen.

1847-ben John Ross Mahon népszámlálást végzett Strokestownban. A hivatalos számlálás szerint közel 12 000 ember él a környéken, de valójában ettől jóval többen. Mahon szerepe az volt, hogy jövedelmezőbbé tegye a birtokot, és úgy döntött, hogy elindítja a támogatott kivándorlást. Évente 11 000 fontba került a strokestowni bérlők ellátása, de 5860 £ egyszeri kifizetéssel körülbelül 3000-et Kanadába tudtak küldeni. Denis Mahon úgy döntött, hogy közülük a munkaképesebbek a roscommoni földön maradnak, míg a többieket segítik a kivándorlásban.

1847-ben 1490 bérlőt választottak ki kivándorlásra. Denis Mahon javasolta, hogy a Storkestowntól 70 km-re fekvő Sligo kikötőjéből induljanak. Ügynöke, John Ross Mahon azonban úgy döntött, hogy 165 kilométert gyalogoljanak a Royal Canal mentén a dublini Custom House Quay-ig, és ott szálljanak fel a Liverpoolba tartó gőzhajókra.

Denis Mahon ellátta élelmiszerrel és ruházattal a kivándorlókat. De a távozók számára ez azt jelentette, hogy örökre búcsút mondtak otthonuknak, vagyonuknak, barátaiknak és családjuknak. Strokestown lakói egy teljesen új világba indultak, és nagyon kevés esélyük volt a visszatérésre. 

A National Famine Way annak az 1490 kivándorlónak a szerencsétlen útját jelzi, akik 1847-ben, az ír éhínség csúcspontján a Strokestown Parkból a Royal Canal mentén gyalogoltak Dublinba. Az utat most is végig lehet járni, egészen a dublini Famine Memorialig a Liffey partján.

Az 1847-ben Európa legforgalmasabb kikötőjébe, Liverpoolba való megérkezés megterhelő volt a bérlők számára, akik a vidéki Írország csendes életéhez voltak szokva. A zavart és kiszolgáltatott újonnan érkezettek könnyű célpontjai voltak a szélhámosoknak és tolvajoknak.
Amikor a strokestowni lakosok Liverpoolban felszálltak a négy hajóra, hogy Kanadában új életet kezdjenek, nem gondolták volna, hogy több mint egyharmaduk nem éli túl az utat. Az éhségtől, a friss étel és víz hiányától, valamint a szűkös körülmények és a higiéniai feltételek hiányától már amúgy is gyenge emberek közül sokan főleg a  betegségek és nem az éhínség miatt haltak meg. 
A bérlőket Brit Észak-Amerikába (ma Kanada) küldték, mert olcsóbbak voltak a viteldíjak, a határvidéken földek álltak rendelkezésre, és munkalehetőségek is voltak. Ehhez képest az Egyesült Államokba utazók számára magasabb viteldíjakat vezettek be, hogy javítsák az utasok körülményeit a hajókon, de azért is, hogy távol tartsák a szegény ír kivándorlókat.

A bérlők gyakran napokat vártak Liverpoolban, mielőtt elindultak volna Kanadába. Túlzsúfolt szobákban találtak menedéket, kevés élelemmel és gyorsan terjedő betegségekkel. Sokan közülük már akkor nagyon betegek voltak, amikor a hajókra szálltak. 

Denis Mahon és John Ross Mahon Liverpoolban találkozott James és William Robinson ügynökökkel. Őket választották ki arra, hogy megszervezzék a családok Kanadába való átutazását. Robinsonék hírhedtek voltak arról, hogy becsapták az utasokat, és nem megfelelő minőségű hajókat használtak, de ők kínálták a legolcsóbb viteldíjakat is. 1847 májusa és júniusa között a Strokestown 1490 bérlője négy hajón indult el Liverpoolból Québecbe. Bár Denis Mahon további fejadagokkal látta el őket, kimerítő út állt előttük az Atlanti-óceánon át, amelyet sokan nem éltek túl. A tífusz elterjedt Strokestownban, mielőtt a bérlők 1847-ben útnak indultak volna. Ha nem kapták el már otthon, akkor megbetegedtek Liverpoolban a zsúfoltság és a rossz körülmények miatt, mielőtt Kanadába indultak volna. A tengeren a betegség gyorsan terjedt a legyengült utasok között. 

1847. november 2-án este Mahon őrnagyot agyonlőtték, amikor hazafelé tartott a gyámügyi tanács üléséről Roscommon városában. Meggyilkolását széles körű ujjongás fogadta; órákon belül ünnepi máglyákat gyújtottak a szomszédos hegyeken. Mahon meggyilkolása Angliában is címlapokra került, ami Viktória királynőt arra késztette, hogy naplójában arról panaszkodjon, hogy az írek "valóban... szörnyű nép", míg a földesúr-ellenes miniszterelnök kijelentette, hogy a földesurak meggyilkolása "nem szörnyűbb", mint az "azt kiváltó kilakoltatások". A helyi plébános a bérlői ellen elkövetett "gyalázatos és embertelen kegyetlenségeket" és "a száműzött rokonok elvesztését" tette felelőssé Mahon haláláért. Püspöke, George Browne pedig "egy Néróhoz vagy Caligulához" hasonlította a halott földesurat.

Apja halála után Denis Mahon lánya, Grace megfogadta, hogy soha nem tér vissza Roscommonba. Az új földesúr, a férje, Henry Pakenham Mahon továbbra is részt vett a birtok vezetésében, de Londonból. Denis Mahon halála után Strokestownban tovább halmozódtak az adósságok, így az özvegye, Henrietta kénytelen volt eladni a házban található bútorokat és egyéb tárgyakat, hogy pénzt szerezzen. 

1979 óta a Strokestown Park egy roscommoni cég tulajdonában van. A Mahon család utolsó tagja, Olive Pakenham Mahon 1981-ben hagyta el a házat és Angliába költözött, ahol egy évvel később meghalt. 
Miután kettesben megpróbáltuk befogadni a rengeteg információt a kiállításon, kissé zúgó fejjel megkerestük a csapat másik részét, akik addig kint sétálgattak és szétnéztek a birtokon. 

Mielőtt tovább indultunk volna, még benéztünk egy kisebb boltba, hogy kicsit felturbózzuk a kajakészletet. A nap végén még meg akartuk nézni a Boyle Abbeyt, de - mint most először, majd később még pár alkalommal - kiderült, hogy a múzeumok, nemzeti parkok Írországban többnyire hatkor bezárnak. Így aztán a Boyle Abbeyt már csak kívülről fotóztuk körbe. 

A szállásra visszaérve még a szokásos látogatónk is beköszönt, aztán mindenki kidőlt és próbált erőt gyűjteni a következő napra.

Írország: The Neale - 5. nap: Fore Abbey

 ... és következett az első apátság. Fore Abbey (írül: Mainstir Fhobhair) egy bencés és egy kora gael, 7. századi apátság romjaiból áll. 
A 7. századi apátságot St. Feichin alapította i.sz. 630-ban és több, mint 400 éven át működött. A Fore az ír "fobhar" azaz vízforrások angol nyelvű változata. A név a St. Feichin forrásból származik, amely a régi templom mellett található, nem messze a későbbi, romos kolostortól. 

Az apátság romjai körül egy tehéncsorda legelészett. Amikor megálltunk, kicsit elkezdett cseperegni az eső, de aztán végül elállt. A teheneket ez se nagyon zavarta, nyugisan eszegettek, szunyókáltak, szemmel tartottak bennünket. Egy-két morcos boci is volt köztük, ők látszólag nem örültek annyira, hogy ott császkálunk.

771 és 1169 között az apátságot tizenkét alkalommal égették fel és fosztották ki, a Szent Taurin és Szent Feichin tiszteletére szentelt bencés kolostort Hugh de Lacy alapította Kr. u. 1180 körül. Taurin volt a védőszentje a normandiai Evreux-ben lévő szerzetesháznak, amely Fore legkorábbi szerzetesközösségét adta. A francia apátsággal való közvetlen kapcsolata miatt Fore-t, mint "idegen tulajdont" rendszeresen lefoglalta a korona, valahányszor csak  Anglia háborúban állt Franciaországgal.                      

A perjelség a központi kerengő vagy udvar köré épült: A négyszögletes, meglehetősen szigorú templom 1200 körül, két torony pedig, az egyik a nyugati végén, a másik a sekrestye felett délkeleten, valószínűleg a 15. században. A kerengő és az egyéb épületek - köztük a káptalan háza (az adminisztratív központ), a kollégium és a refektórium (az étkező) - mind a 15. századból származnak, de korábbi, 13. századi részek is találhatók közöttük. A déli oldalon lévő kapuépület a perjelség bejáratát védte. Eredetileg a 13. században vagy a 14. század elején épült, de legalább négyszer átépítették.

Szent Feichin Kr. u. 630 körül alapított itt kolostort. A kolostor virágzott, és fénykorában állítólag több mint 300 szerzetes és 2000 diák tanult itt. A templom és a temető mellett, az útra néző domboldalon volt. A templom, amely talán a 10. századból származik, eredetileg egyszerű, téglalap alakú építmény volt, kiugró oldalfalakkal és egy domborműves görög kereszttel a szellőzős bejárat felett. A kórust 1200 körül építették hozzá, és 1500 körül két keleti ablakot építettek be, amikor az épület valószínűleg plébániatemplomként működött. A legenda szerint maga Szent Fechin helyezte el a szemöldökkövet az ajtó fölé. Állítólag a munkások nem tudták felemelni a követ, így hazamentek, majd másnap visszatérve, csodával határos módon a helyén találták azt.

A helyi legenda szerint Fore Abbey azért is különleges, mert itt található a 7 csoda:

1. Remete egy kőbarlangban.
2. Víz, amely nem forr.
3. A lápra épített kolostor.
4. A malomárok nélküli malom.
A malom romjai a kolostor közelében állnak. A háromszög alakú épület tava ma már részben eliszaposodott, de az azt tápláló források még mindig számos patak formájában ontják vizüket, amelyek a malom romjain keresztülzúdulnak. Ez a víz a hegy túloldalán, egy mérfölddel arrébb lévő Loug Lene-ből folyik a föld alatt. Azt mondják, hogy Szent Feichin itt építette a malmát, ahol nem volt víz, majd csodával határos módon elérte, hogy a víz a föld alá kerüljön, és a malom mellett folyjon ki. A meglévő romot körülbelül 1875-ig használták.
5. Víz, amely visszafelé folyik.
6. Fa, amely nem ég.

7. A St. Fechin imáival felemelt szemöldökkő.

... az első ír abbey-nk után, mivel Dublinban megnéztük a "Famine Way" végét, elindultunk, hogy a kezdeteket is láthassuk.