... festettünk. Mármint a lakás másik felét. Ami tavaly kimaradt. Úgyhogy besárgultak kicsit a falak. Szóval jött a nárcisz és a barackvirág és kiütéssel győzött a nagyon-nagyon halványsárga felett. A falakon. Meg a kezemen. A talpamon. A fejem tetején. Meg itt-ott.
És mivel a festéssel együtt jár az alaposabb nagytakarítás, végre a hosszú évek alatt hozzám költözött babáimat is kiköltöztettem az üveges szekrényből, letörölgettem a lábuk alatt felhalmozódott porréteget, eltüntettem a mögéjük bekucorodott pormacskákat, majd kicsit átcsoportosítva visszaköltöztettem őket az üveg mögé. Aminek ugye az lenne a feladata, hogy láthatóvá tegye, de mégis védje a mögötte lévő dolgokat, például a portól. Na, az nem megy neki, azért a kitartó és szemtelenül tolakodó porrészecskék csak beférkőznek mögé, de néha időszakonként erőt véve magamon, legyőzöm a jól fejlett, portörléssel szembeni undoromat és megszüntetem az elsivatagosodás első jeleit mutató helyzetet. Mint most is.
És ha már kiszedtem őket onnan, ahol háborítatlanul kukkolhatnak kifelé, figyelemmel követve a mindennapi életünket, akkor le is fotóztam őket. Mert megérdemlik. Elvégre egyesek már nagyjából 40 éve velem vannak. Ugyanis a legelsőt köbö 4-5 éves koromban kaptam. Aztán nem volt megállás. És akik jól ismernek, azok tudják, nekem ezekkel a világ minden tájáról érkező kisebb-nagyobb babákkal lehet tuti biztosan örömet szerezni, ha valaki messze tájakon is gondol rám. Szóval jöjjenek ők, csoportosan. Akik nálam, velem laknak. Csendben és mozdulatlanul. :)
