Pont hetven éves lenne ma és már tizenhárom éve nem múlnak felette az évek. Elég ellentmondásos kapcsolatunk volt, gyanítom, a "két dudás egy csárdában" szituáció miatt. Anno mindig fogadkoztam magamnak, hogy semmiképpen sem akarok olyan lenni, mint Ő. Hogy ez se tetszik, amit csinál, meg azt is másképpen kellene. Aztán beteg lett, meghalt és az évek során szépen elengedtem ezeket a dolgokat. Megbocsátottam. Neki is, meg magamnak is, hogy sokszor keményfejű voltam és fontosabb volt a saját büszkeségem, mint az, hogy elfogadjam, Ő is ember, tévedhet. És ugyan hiába akarta nekünk mindig a jót, nem mindig sikerült úgy kiviteleznie, ahogy azt elképzelte.
Szóval a szép részét megtartottam, a kevésbé szépet meg szépen elengedtem. És végiggondoltam, mennyi mindenért lehetek neki hálás:
... az esti mesékért. Amiket először könyvekből olvasott, aztán saját kútfőből rakott össze esténként, amikor mi már az ágyunkban feküdtünk, Ő meg a szobánk melletti fürdőszobában kézzel mosta az aznapi szennyest.
... a végtelen mennyiségű tejbegríz kavargatásásért.
... a kolbászos-uborkás "katonákért", amit képes volt akkor is feltálalni, ha mi éppen a kádban ücsörögve akartuk megenni.
... a könyvek szeretetéért. A végtelennek tűnő, békés délutánokért az iskola könyvtárában, amikor megtanított arra, hogyan kell katalogizálni a könyveket - és utána velem íratta meg a papírokat, ami nekem szórakozás volt, neki meg könnyebbség. :) A rengeteg megvásárolt könyvért, az olvasás öröméért.
... a kertben termesztett eper minden szeméért, a gyerekfej nagyságú paradicsomért, a meggy alatt roskadozó fáért, a kert végében ültetett málnabokrokért.
... a virágokért. A kertemért. Mert ha neki nem lett volna minden négyzetméternyi helyen virágokkal elárasztva a kertje, - amit Cirmi cicánk évente születő kismacskái minden tavasszal megpróbáltak a földig amortizálni, az őrületbe kergetve ezzel Őt - akkor valószínűleg én sem keresnék minden évben újabb szerelemnövényeknek egy talpalatnyi helyet a kavalkádban és nem dédelgetném féltve azt a hibiszkuszt, amit utoljára kaptam tőle és a sokadik kísérlete volt, hogy a sajátjából végre meggyökereztessen nekem is egy új növényt.
... azért, hogy megtanított hímezni, horgolni, fonni, rávett arra, hogy népdalokat énekelve, népviseletben meséljek arról, régen hogyan zajlott az élet a fonóban. A saját magam által alkotott dolgok szeretetéért.
... az osztálykirándulásokért, amikre a kezdetektől magával cipelt, pedig még járni is alig tudtam. A múzeumok szeretetéért, a városnézésekért, a rengeteg érdekes dologért, amit mesélt.
... a babagyűjteményem első darabjáért.
... a zene szeretetéért. A Rolling Stonesért, az ABBÁért, a rengeteg bakelit lemezért, a nagy szalagos magnón hallgatott Beatles összesért. (Hogy szerette volna a Mamma Miá-t...)
... a színház szeretetéért. Hogy fáradhatatlanul szervezte mindig, hogy az isten háta mögötti kis, borsodi faluból eljussunk Pestre, megnézni a legjobb darabokat.
... a kemény fegyelemért, amivel mindig megkövetelte, hogy maximálisan kihozzam magamból, amire képes vagyok. A tanulás öröméért.
... a legjobb anyósért, aki csak létezett a világon. Mert első látásra "szerelembe estek" Gáborral és ez az utolsó pillanatig kitartott.
... a hibáiért, amiből tanulni tudtam.
... a tükörben látott arcért, ami annyira hasonlít rá.
... a tesómért.
... magamért.
Boldog Szülinapot, Anya!
