5. nap: Perugia

 ... nos, a kisebbik kispasi szeme reggelre se lett sokkal szebb, így aztán a reggelit követően először az orvos keresésére indultunk. Mivel a Birgit által adott információs lapon rajta volt a pontos útleírás, úgy gondoltuk, simán megoldjuk a dolgot. Meg is találtuk a házat és mivel a neten az állt, ma fél 10-től rendel a doki, nyugodtan várakoztunk az útpadkán ücsörögve. Aztán megjelent egy autó a kanyarban, kinyílt a ház kapuja, kiszállt egy idősebb hölgy, bement, a férfi pedig megfordult az autóval és elindult visszafelé. Lelassított mellettünk, és megkérdezte, hogy ugye nem a dokit várjuk. Miután azt válaszoltam, dehogynem, és hogy Serre di Parranoból jövünk és Birgit azt mondta, őt kereshetjük, ha gond van, közölte, hogy csak telefonos bejelentkezéssel tudunk jönni és amúgy ő az orvos. Erre gyorsan megkérdeztem, feltehetnék-e egy kérdést. Végtelenül nyugodtan azt válaszolta, persze. Elmagyaráztam neki, hogy a fiamnak van a szemével gondja, aztán meg is mutattuk neki azt a bizonyos szemet, mert a kispasim levette a napszemüvegét. A doki reakciója egy kissé elnyújtott "óóó" volt, majd a kenőcsre, amit tegnap kaptunk a farmacia-ban közölte, hogy az "perfetto" és hogy kenjük naponta háromszor és ha egy héten belül nem múlik, hívjuk fel és jöhetünk. Mindezt a lehúzott ablakon keresztül. Kedvesen, előzékenyen, udvariasan. Majd elköszönt és elhajtott. "Hegyi doktor" Olaszországban. :)

A kis kitérő után következhetett Perugia. Ahogy hat évvel ezelőtt, azúttal is a piactérnél parkoltunk és a minimetróval mentünk fel a városközpontba. 

Elkészült a hat évvel ezelőtti képek (majdnem) pontos mása is, amikor felértünk...

... és majdnem ugyanazon az útvonalon sétáltunk végig, mint legutóbb. Közben persze megbeszéltük, ki mire emlékszik, hol jártunk hat éve, melyik étterembe ültünk be, lefotóztam ismét Perugia jelképét, az oroszlánt és a griffet, a főtér szökőkútját ... 

... nagy örömömre az is kiderült, hogy megint a jazzfesztivál idején sikerült összehozni a perugiai látogatást, így persze meg-megálltunk egy-egy együttes előtt. Ráadásul a kiállított plakátok között megtaláltuk a 2016-os év plakátját is, amikor először jártunk Perugiában.

Én mondjuk órákig képes lettem volna hallgatni, ahogy játszanak, de végül beültünk egy kis étterem "teraszára" és persze pizzát ebédeltünk. Én a primavera mellett döntöttem, koktélparival, parmezánnal és rukkolával és egyáltalán nem bántam meg.

Mivel kettőre volt időpontunk a csokigyárba, ahová csak előzetes bejelentkezés és időpontfoglalás után lehet bejutni, az ebéd után el is indultunk Perugia külvárosa felé. A prenotazionét még otthonról intéztem, elsőre nem is jól, mert olaszul írtam nekik az emailt, így automatikusan olasz idegenvezetéssel kaptunk időpontot. Aztán persze írtam még egyszer, így átkerültünk egy másik csoportba, angol idegenvezetéssel. 
A gyár előtti parkolóban sok szabad hely nem volt, de azért végül sikerült egyet találni és elsétáltunk a shop bejáratáig, ahol két hölgy beszélgetett lelkesen. Aztán kiderült, náluk kell a jegyeket megvenni és az egyikük lesz a csoporttal a gyárlátogatás során. Nagy bánatunkra sorra érkeztek a családok a gyerekekkel és később kiderült, nem ok nélkül tartottunk tőle, hogy gond lesz velük. 

A gyárlátogatás egy rövid filmmel kezdődött, ami a gyár történetéről, és a Baci csokiról szólt. Ezután jött a kóstoló, kaptunk többféle Bacit, illetve az apró csokikból is pár darabot. A csoportban lévő gyerekek azonnal betömték mindet, én kettő után feladtam, eltettem későbbre. 

A kóstolót követte a tényleges múzeum- és gyárlátogatás, angol idegenvezetéssel. A dolog akkor lett volna tökéletes, ha a csoportban lévő, neveletlen kölykök nem ordítoztak és rendetlenkedtek volna. Na meg akkor, ha a szülők nem csak néha vették volna a fáradságot és megrendszabályozták volna őket. Szegény idegenvezető csaj is nyelt néha nagyokat, látszott rajta, zavarja, hogy nem hallotta időnként a saját hangját sem. 
A gyár területén nem szabad fotókat készíteni, csak a múzeumban, ami nem túl nagy, de így is sok információt megtudhat az érdeklődő. A "gyárat" Luisa Spagnoli és Giovanni Buitoni alapította 1907-ben.

Luisa Spagnoli tulajdonképpen hirtelen ötlettől vezérelve adott egész mogyorót a csokoládémasszához és bevonta étcsokoládéval. Így született meg a Baci, aminek az eredeti neve a formája miatt "Cazzotto" volt, azaz csapás, mert a bonbon úgy nézett ki, mint amikor ökölbe szorított kézzel üt valaki és kidomborodik a bütyke. . Giovanni Buitoni viszont úgy gondolta, elég furán hangzik, ha valaki ezen a néven kéri a csokit, így lett Baci, azaz csók. Ehhez a névhez azonban új kinézet is kellett, így kapta meg a Baci az ezüstös papírt a kék felirattal és a szerelmes üzenettel a csomagolás belsejében. 

Láthattuk a giga Bacit is, amit a Guiness rekord miatt készítettek: 5980 kilogramm, 726 cm kerület, 215 cm magasság, 100 munkaóra. A rekord felállítása után darabokra törték és szétosztogatták a város lakói között.

Az utolsó állomásunk a gyár volt, persze nem mehettünk a gépsorok közé, csak egy elzárt folyosón mentünk végig, ahol az üvegablakokon keresztül láthattuk a rengeteg Bacit a futószalagokon, a csomagológépeket, giga tartályokat peremig töltve a bonbonokkal. A gyárban csúcsidőben naponta másfél millió Baci készül, nyáron csökkentett üzemmódban dolgoznak, ilyenkor kísérleteznek az új ízekkel, amiket először limitált példányban tesztelnek a vásárlók között és ha sikere van, akkor maradhatnak az állandó kínálatban. 

Persze nem maradhatott ki a "shop" sem, ahol a gyár mindenféle termékéből lehet válogatni. Válogattunk is, hogy legyen mit letesztelni. És még ajándékot is kaptunk, két tábla extra csokit, a vásároltak mellé.