Írország: Dublin - 2. nap Kilmainham Gaol

 ... Miután megittuk a Guinnesst, elsétáltunk a börtönbe. :)
... amikor elkezdtem az ír nyelvvel ismerkedni a Duolingo segítségével, nem nagyon értettem, az első pár lecke után miért vannak olyan példamondatok benne, hogy "a börtönbe megyünk", "ő a börtönben dolgozik" stb. Aztán rájöttem. A dublini Kilmainham Gaol Európa egyik legnagyobb, használaton kívüli börtöne. 

A börtönt 1786-ban kezdték el építeni a városközponttól nyugatra fekvő mezőkön, - egy korábbi börtön helyébe lépett, - 1796-ban nyitották meg. A cél egy minél komorabb és félelmetesebb épület létrehozása volt. A bejáratnál, a kapu fölött a megfékezett gonoszság szimbólumaként Kilmainham öt ördögét láthatjuk a köbe faragva, öt láncravert, sziszegő kígyót.  
A börtönt egészen 1924-ig használták, amikor az Ír Köztársaság vezetői megszüntették az intézményt. Utána az épület gazdátlan volt, sok része leomlott, köztük a központi terem teteje is. Önkéntesek állították helyre és végül 1966-ban nyitotta meg Eamon de Valera köztársasági elnök, aki az 1916-os forradalom leverése után maga is raboskodott itt. Ő volt a börtön utolsó foglya.

A viktoriánus börtönben az akkoriban jellemző körülmények uralkodtak: Férfiakat, nőket, gyerekeket is fogva tartottak, a börtönőrök kegyetlenek voltak, a körülmények pedig egészségtelenek. A falak mészkőből készültek és az ablakokon nem volt üveg, hogy "átjárhassa a szél". Főleg adósok, prostituáltak  és piti tolvajok raboskodtak itt, hétről-hétre voltak kivégzések. A túlzsúfoltság betegségekhez, járványokhoz vezetett.
Az újonnan érkezők egy vékony gyapjútakarót, egy gyertyát és egy Bibliát kaptak. A gyertyának két hétig kellett kitartania, akkor kapták a következőt. A Biblia olvasgatásával akarták elérni, hogy a rabok "megjavuljanak". Cellánként egy fadobozt kaptak, ezt használhatták wc-ként. 

Az amerikai és a francia forradalom hatására 1791-ben a protestáns másként gondolkodók és a katolikus vezetők szövetsége megalapította a United Irishmen-t. Célja – legtehetségesebb szóvivője, Theobald Wolfe Tone szavaival élve – az volt, hogy a protestáns, katolikus és másként gondolkodó felekezet helyett a United Irishmen nevet használják.

A United Irishmen Franciaországtól várt katonai segítséget, és abban reménykedett, hogy magához ragadhatja a hatalmat, és egy nem felekezeti tagköztársaságot hozhat létre képviseleti parlamenttel. 1798 nyarán azonban a forradalom katonailag kudarcot vallott. A vezetőket letartóztatták, sokukat Kilmainhambe szállították.

A börtönt csak néhány hónapja nyitották meg, amikor Henry Joy McCrackent 1796 októberében ide szállították, akit azzal gyanúsítottak, hogy a United Irishmen tagja. Ő volt az első a politikai foglyok hosszú listáján, aki bekerült a Kilmainham Gaolba.

1815-re akkora lett a túlzsúfoltság, hogy 200 cellára több, mint 9000 rab jutott. Sokan a folyosókon aludtak, nem volt nemek szerinti elkülönítés sem. A gyerekek többsége - a legfiatalabb 5 éves volt - többnyire lopásért került be, és a börtönben ugyanúgy kezelték őket, mint a felnőtteket.  
1882. május 6-án, Kilmainhamtől mindössze két mérföldre a Phoenix Parkban, az újonnan érkezett főtitkárt, Lord Frederick Cavendish-t és helyettes államtitkárát, ThomasBruke-ot halálra késelték, miközben elsétáltak a Viceregal Lodge mellett. Az esemény annyira megdöbbentette Parnellt (akit mindössze négy nappal korábban engedtek el Kilmainhamből), hogy lemondását felajánlotta W.E. Gladstone miniszterelnöknek. A merényleteket a Fenians egyik mellékága követte el, akik magukat "The Invincibles"-nek nevezték. Egyikük, James Carey besúgó lett. Vallomása nyomán öt legyőzhetetlent kivégeztek Kilmainhamben 1883. május 14. és június 9. között. Később ugyanabban az évben Careyt egy hajó fedélzetén gyilkolta meg a dél-afrikai Fokvárosnál a "Legyőzhetetlenek" egy másik tagja.

Több mint 4000 embert szállítottak Ausztráliába a Kilmainham Gaol-ból. A tizenkilencedik század elejétől a Gaol az Írország keleti és északkeleti megyéiből származó fogolyszállítmányok gyűjtőraktára volt. Ez közvetlenül hozzájárult a túlzsúfoltság problémájához, mígnem az 1830-as évek végén ez a gyakorlat végül véget ért. Az 1850-es évek elejére a deportálási ítéletek nagy részét kényszermunkára változtatták, ezek a foglyok főleg a Mountjoy börtönbe kerültek. Az Írországból történő szállítás 1858-ban szűnt meg. Nagyon széles skálájú volt azon bűncselekmények száma, amelyekért deportálás járt. Ennek oka nagyrészt az igazságszolgáltatás önkényes hozzáállása volt az ítélethozatalhoz.
A nagy éhínség (1845-49) idején csökkent a fogvatartottak száma, egyrészt, mivel sokan meghaltak, másrészt rengetegen kivándoroltak. Ebben az időszakban jellemző volt, hogy azért követtek el valamilyen bűntettet, mert a börtönben biztosították számukra a napi kétszeri étkezést.

Az 1916-os felkelés egy hat napos esemény volt, amely szintén része az írek nyolcszáz éves küzdelmének a brit uralom ellen. A korábbi lázadásokhoz hasonlóan igazi jelentősége nem katonai teljesítményében, hanem szimbolikus erejében volt. Az egyhetes zűrzavart követően az ír önkéntesek vezérkari főnöke, Eoin MacNeill ellenezte Patrick Pearse teljes mozgósítási parancsát, az IRB Katonai Tanácsa azonban úgy döntött, hogy folytatja a lázadást a hatalmas katonai túlerővel szemben. A felkelés április 24-én, húsvét hétfőn kezdődött a General Post Office és más, Dublin körüli stratégiai épületek elfoglalásával. A felkelők kevesen voltak: körülbelül 1550-en Pearse, és egy 220 fős Irish Citizen Army csoport James Connolly vezetésével. Ők szálltak szembe a Lowe dandártábornok parancsnoksága alatt álló, elsöprő, 20 000 fős brit sereggel. Körülbelül 450-en haltak meg a felkelésben és 2600-an megsebesültek. A foglyok közül sokan szintén a Kilmainham Gaolba kerültek.

Írország politikai tájképe 1913 és 1916 között az önkéntes katonai szervezetek megjelenésével teljesen átalakult. Ezek a szervezetek arra törekedtek, hogy Írország jövőjének alakításáról eltérő elképzeléseket fogalmazzanak meg. Az 1913 januárjában az Unió védelmére felállított Ulster Volunteers példájától ösztönözve az ír nacionalisták novemberben megalapították az Irish Volunteers. Következő év áprilisában megalakult a női szakosztály, a "Cumann na mBan" (Nőszövetség). 1914-ben, a háború kitörése után az önkéntesek száma 180 000-re nőtt. A mozgalom az Ír Parlamenti Párt vezetője, John Redmond irányítása alatt állt. Amikor azonban Redmond sürgette az önkénteseket, hogy csatlakozzanak Nagy-Britanniához a Németország ellen vívott háborúban, a mozgalom kettészakadt. A nagy többség követte Redmond felhívását, és csatlakozott a Nemzeti Önkéntesekhez, de mintegy 10 000 ír önkéntes ellenezte a háborúban való részvételt. A veterán fenian Thomas Clarke köré szerveződő radikális nacionalisták azt tervezték, hogy ezt az erőt ugródeszkaként használják fel a brit uralom elleni döntő csapásra.
A börtön központi részében található az 1862-ben épült, patkó alakú Central Hall, amely négy szintes és 100 befelé nyíló cella helyezkedik el benne körkörösen. 

Az egyik cellában látható a "Liliomos Madonna" festmény. A képet Grace Plunkett festette 1923-ban, aki az ír polgárháború köztársaságpárti foglyaként raboskodott itt. Hét évvel korábban, a börtön kápolnájában esküdött örök hűséget szerelmének, akit két óra múlva kivégeztek. 

A magas fallal körülvett börtönudvaron a kényszermunkára ítélt rabok követ törtek, és itt végezték ki a húsvéti felkelés 15 vezetőjét is. Az eredeti köztársasági kiáltvány aláíróit és még nyolc embert egyesével-kettesével lőtték agyon. Conolly nem tudott lábra állni, mivel szétzúzták a bokáját, ezért őt egy székhez kötözték, így végezték ki. A kivégzéssorozat után a közvélemény a lázadók pártjára állt, mivel mártírokként tekintettek ezekre az emberekre. 

A börtönt egyébként csak idegenvezetővel lehet látogatni, minket egy középkorú férfi kísért végig, aki teljes átéléssel mesélte el a börtönnel kapcsolatos történeteket. A látogatás végén még a múzeumi részt is megnéztük, információk özönével bombázva magunkat. Láthattuk az eredeti kaput, a lakatokat, fotókat és sok mást.

Este még sétáltunk egyet a közelben, megnéztük a General Post Office épületét, a Connelly szobrot, a környéken lévő sétálóutcát és "The Spire of Dublin"-t, az "égig érő paszulyt".