Egy kis múlt ...

Tura. Egy kastély. Egy épület, ami sokkal többre hivatott. Amit látva az zsongott a fejemben, hogy milyen szép lehetett fénykorában. Hogy milyen szép lehetne akár most is. De még így is van benne valami meghatározhatatlan méltóság. Azoknak a régi időknek az üzenete. És ha kicsit hunyorítok a szememmel és nem figyelek a megkopott falfestésre, vagy a lepergett falburkolatra, akkor talán sikerül elkapni egy éppen átsuhanó kísértetet. Valamelyik régi, elegáns ruhába öltözött nagyúri dámát. Vagy a kis cselédlányt, amint éppen beviszi a reggelit. A lovászt, ahogy az istállóból odavezeti az uraság lovát. Vagy bárkit, aki valaha ott élt. 

A kastély a Schossberger családé volt. A Felvidékről települtek Pestre. Gabonakereskedéssel, bankügyletekkel alapozták meg a családi vagyont. 1863-ban magyar nemesi címet, 1890-ben bárói rangot kaptak. 

A területet Esterházy Miklóstól vásárolták, az építkezés 1973-ban kezdődött. A tervek alapján 1883-ra elkészült a neoreneszánsz stílusú kastély. 

A nyitott kocsifelhajtó fölött a Schossberger család címere látható.

A főúri épületben nyugodt, kiegyensúlyozott, visszafogott nagyúri életet éltek. Az 1930-as évektől a több ezer hektáros birtokból egyre több rész eladására kényszerültek. A II. világháború alatt szovjet katonai szállásként, majd kórházként működött.

A kastély nettó alapterülete 2981 négyzetméter, 10,1 hektár birtok tartozik hozzá, eredetileg 98 helyiségből állt. Jelenleg felújításra vár, de minden nap látogatható. 

A főépülethez két henger alakú torony és a Pálmaház csatlakozik. 

A Pálmaházban tartották a dísznövényeket, a kupolás terek közepén három szökőkút volt. A vaskazettás, boltíves, kör alakú ablakokban pedig ólombetétes üvegek engedték át a fényt.

A kastélyban a kor minden technikai vívmányát alkalmazták. Volt étellift, központi fűtés, villanyáram, vízvezeték,minden szinten fürdőszoba. A falak között 30 centiméteres légréteg szolgált szigetelésül, a kandallókürtőkön keresztül biztosították a szellőzést.  A napfény tükörrel bélelt aknákon jutott a kastély mélyébe, a tetőablakokon keresztül a tükrös csőbe, onnan pedig az előcsarnok feletti üvegtetőre. Nyolc ilyen tükörakna borítja be a fénnyel a fenti teret.

 A hámló vakolat és a helyenként lezárt szobák sejtelmes, kísérteties hangulattal ruházzák fel az épületet. A pasik folyamatosan azzal szórakoztak, hogy belestek a  kulcslyukakon és azt találgatták, vajon mi, vagy ki lehet oda bezárva. Végigkopogtatták a falakat, a kongó részeknél felmerült, hogy az egyik renitens dámát falazhatták be oda, aki azóta is hiába várja, hogy valaki kiszabadítsa.

Az egyik folyosón pár kép, a kastély tervrajza, az épület által ihletett festmények lenyomatai és néhány fotó mesél a család és a kastély történetéről.

 Egy teremben pedig Angelina Jolieról készült fotókba botlottunk, mert a színésznő itt forgatta a "Vér és méz földjén" című filmjének néhány jelenetét.

A parkot állítólag Magyarország domborzatának mintájára formázták meg, előfordulási helyük szerint ültetve a fákat. A terület gazdag kertészeti ritkaságokban, de ezeket sajnos nem néztük meg. A szakadó esőben nem éreztünk túl nagy késztetést a hatalmas fák alatti sétálgatásra, inkább csak a kastély bejáratánál álldogálva csodáltuk meg az onnan éppen látszódó fákat. Közben megbeszéltük, mi lenne, ha, visszaálmodva magunkat kicsit azokba  a régi időkbe ... mert akkor ücsöröghetnénk a pálmaházban, bekanyarodhatnánk az elegáns autóval a bejárat elé, a személyzet ott ácsorogna és várna ... :)

Mert ez a hely gyönyörű. Álmodozásra késztet. Még így is. És sokkal többet érdemelne.

Ember tervez ...

... aztán lesz belőle valami totál más. :)

Mivel azuram, meg én is szabadságoltuk magunkat két hétre, a hátunk mögött hagyva a munka hímes mezejét, rábízva másokra, hogy ezen időszak alatt elintézzék a sürgős dolgokat, eltervezgettük, hogy akkor most majd mi két hét alatt hová és mikor is szeretnénk menni. A nagy szabadság egy hétfő délelőtti mozival kezdődött, mert nekem azért délutánra maradt még pár letanítandó órácskám. Szóval elzarándokoltunk a moziba, és megnéztük Arniet a legújabb Terminátorban. Előtte jó sok kritikát olvastam, majdnem mindben a negatív jelzők és ítéletek voltak többségben, ezért eléggé lelkesen készültem a filmre. Ugyanis hosszú évek tapasztalata szerint, ha a kritikusok egy filmet ennyire nem szeretnek, akkor nekem valamilyen rejtélyes oknál fogva kifejezetten tetszeni szokott. Na, most is valahogy így lett. Szerettem, hogy az egésznek olyan hangulata volt, mintha Arnie nem venné már magát olyan halálosan komolyan. Beültünk a filmre, élveztem a látványt, vigyorogtam a poénokon, néha a "háromdé" miatt majdnem leestem a székről és mivel nem voltak túlzó elvárásaim, nekem bejött ez az egész. Ez volt tegnap. Meg a rákészülés a mai napra, mert mi eldöntöttük, hogy akkor irány a Balcsi.

Reggel még úgy tűnt, az ötlet nem rossz. Miközben Hoppyval jártuk a szokásos korai "telepkört", még a nap is sütött. Mire a cuccok bekerültek a kocsiba és elindultunk, enyhén szólva is homályba burkolózott az ég és az is eléggé gyanús volt, hogy induláskor még visszarohantam pulcsiért, mert "hátha kell".

Aztán mentünk át a városon, és egyre inkább elhatalmasodott az az érzés rajtunk, hogy a kinti 19 fok és az éppen csepergésnek induló eső nem a legideálisabb körülményeket nyújtja a balatoni pancsoláshoz. Az Üllői úton tehát megvitattuk, merre tovább, majd megszületett a döntés, talán egy olyan strand jobb lenne, ahol van melegebb víz, zárt részleg, ha netán tényleg rendesen rákezd az eső, meg a rossz idő, legyen hová bemenekülni. Tehát elkanyarodtunk, Bori - a mi vicces kis GPS-ünk - megkapta Ceglédet uticélként és némi kerülővel, de elindultunk arrafelé. 

Az idő meg egyre jobban komorult. Mi meg egyre jobban elbátortalanodtunk. Monorierdő közelében megálltunk egy kis "döntési szünetre", közben sétáltunk egyet a mindenféle fából készült házat, hidat, asztalt, széket, egyebet áruló áruldában, megismerkedtünk néhány girnyó nyávogós négylábúval, aztán végül úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, - látva a 17 fokos csúcshőmérsékletet -, nem kockáztatván a ridegtartásos strandolás által összeszedhető felfázást, náthát, meg a többi nyalánkságot. Persze az elindulás sem ment simán, előtte még vissza kellett toloncolnom az egyik szénfekete kiscicót, aki a fejébe vette, hogy de ő most engem fog követni és "csakazértis" velem jön. Még azelőtt sikerült letartóztatnom, hogy kirongyolt volna az útra, a markomba kaptam és visszaszállítottam a kiállító kert védelmébe. Sarkon fordultam és eliszkoltam, ... ő meg utánam ... aztán újabb visszatoloncolás, menekülés, gyors kocsiba bepattanás, majd "adj gázt, mert jön a cicó, el ne üssük" ... és elindultunk az édes otthon felé.
Hazaérve Hoppy egy kisebbfajta örömtánccal értékelte a rövid egyedüllétet. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy mivel mi eldöntöttük, hogy ma valahová megyünk, hát akkor Ő is kifejezetten jól fog járni a C, vagy nem is tudom, milyen betűs tervvel. 
Strandcuccot kipakoltuk, magunkra vettünk egy kicsit melegebb ezt, meg azt, pórázra kaptuk a négylábút, majd azuram beemelte a csomagtartóba és irány a Naplás tó. Mert mi ma úgyis megyünk valahova. :)

Útközben heveny nyüszítés - teljesen diszkréten és halkan -, meg tömény nyálfolyam örvendeztetett meg a hátsó ülésen görnyedezve. Végül sétáltunk, rátaláltunk néhány kókadt méhecskére, pár vadkacsára, meg egy-két elszánt horgászra a tó körül.

Hoppy is lenyugodott végre, és végigszaglászta a tópartot, az erdőt, a fákat, az aljnövényzetet, meg mindent, ami az orra elé került.

Közben persze magára szedett némi erdei földet, avart, kis lábdíszeket. Hazafelé már csak a sok-sok liter nyálat folyatta a karomra, a nyüszögést hanyagolta. Itthon meg leroskadt a konyhaasztal alá és azon nyomban elkezdte kipihenni a fizikai és idegi megpróbáltatásokat.

És a délután lazításként még kifestettem a nagyobbik szobáját, tovább irtottuk a tujasövényt, megküzdöttünk az akác mindenfelé tekeredő ágaival, másodszorra is lefestettem a szoba falát, ... ja meg előtte sütöttem pár palacsintát a pasiknak ebédre. :D 
Szóval ahhoz képest, hogy ma ugye elvben jártunk a Balcsinál, Cegléden, meg még kirándultunk is egy rövidet, egész sok mindennek a végére értünk itthon is. Nyaraljunk kreatívan. :)

A bácsi ...

... aki itt lakik két saroknyira. Már évek óta egyedül. Mert a néni már régen nem ücsörög a lépcső mellett a karosszékében. De a bácsi olyan, mint aki mindig is itt volt és soha nem is megy el. Néha, ha esténként sétálunk a kutyával, szoktuk látni, ahogy a műanyag székében üldögél keresztbe tett lábbal, rajta az az igazán retro, kék színű munkásköpeny, ... és nyugodtan szemléli a kertjét, ... a kertet, amit makulátlan rendben tart, ahol sorolnak a borsóbokrok, vigyázzban állnak a szőlőtőkék, burjánzik a kaporerdő és a gaznak nincs maradása, mert az a két szorgos kéz az összeset kitépkedi. Még akkor is, ha már csak nagyon lassan megy a munka, meg kell gondolni minden lehajlást és jól meg kell nézni minden újabb, óvatos lépés helyét.

És a bácsit néha akkor is látom, amikor elcsoszog a sarki kisboltba, mert a lábát nem tudja már rendesen felemelni, ezért eléggé jellegzetes zajjal jár, amikor közeleg, szóval messziről lehet hallani, és akkor mindig megvárom, odafordulok és jó hangosan ráköszönök, hogy tuti hallja és hogy lássam utána az arcán megjelenő mosolyt. Mert ha a kertben üldögél és arra járunk,  ő sem mulasztja el soha az üdvözlést, mindig megdicséri a kutyát, szól pár szót ... 

Nem tudom, hogy hívják a bácsit, pedig itt lakunk egymástól két sarokra már 15 éve. De nem is a neve a lényeg. Hanem az, hogy amikor látom, mindig elönt valami megmagyarázhatatlan érzés. És büszke vagyok rá, így félig ismeretlenül is. És mindig eszembe juttat valaki mást, aki másoknak szintén csak egy bácsi, de nekem ettől jóval több. És tőlem sok kilométerre éli a maga kis életét, ... remélem, még sokáig. 

Hófehérke, meg a kozmetika

Az úgy volt, hogy már régóta terveztük, hogy kicsit "kifehérítjük" a kisasszonyt, és az eredeti színéhez visszatérünk. Bevallom, én meglehetősen tartottam ettől az egész akciótól, mert az autót is eléggé nehezen viseli, ... ami azonnal észrevehető, amint feltűnik neki, hogy a kerekes izével akarjuk valahová vinni. Van benne valami zsigerből jövő utálat ezzel az egésszel szemben. Szóval nem is ugrik és pattan befelé, hanem azuram emelgeti és tuszkolja be, én meg közben odabentről próbálom meggyőzni arról, hogy ez neki tökre de jó lesz, mert majd figyelje csak meg, hová megyünk ésatöbbi,  ésatöbbi ... nem vagyok szerintem túlzottan meggyőző, mert amint elindulunk, azonnal elindul a szájából a tömény nyálfolyam, és folyamatosan nyüszít, bár nagyon visszafogottan és kulturáltan. Most megpróbálkoztunk azzal is, hogy totál leengedett ablak mellett lobogjon a füle a menetszéltől, de pár másodpercen túl ez sem hatotta meg, inkább hagyta elhatalmasodni magán az utazófrászt és a termetéhez egyáltalán nem illően összekucorodott és egészen a kozmetikáig, közben szemrehányóan rám pillantgatva előadta az "elnyomott, szerencsétlen, szenvedő négylábú vagyok" című magánszámát.

Kicsit engedtük relaxálni, amíg elkészült a terep a fogadására, addig bőszen törölgettük a nyálat a szája sarkából, a mellkasáról, meg ahová éppen még csöpögtette út közben.

És aztán elkezdődött. Persze készült egy tipikus "ELŐTTE" kép is:

Itt még abszolút tudatlanul pillog kifelé a fejéből, fogalma sem volt, mi vár rá. Aztán jött a reggeli edzés, közös erővel beemeltük a kádba, ahonnan szerintem csak azért akart kétszer bátortalanul elindulni kifelé, hogy nehogy azt higgyük, hogy ő most ezt maradéktalanul élvezi. 

Mire elérte a "szopott gombóc" állapotot és jól láthatóvá vált kissé girnyó testalkata és nyakig érő lábai, nagyjából meg is békélt az egész folyamattal és valami olyasmi fogalmazódhatott meg a fejében, hogy kivárja, mi lesz ebből az egészből, majd utána reklamál, elvégre nem is volt ez a masszírozás, gyömöszkölés annyira rossz.

Számunkra ismét egy újabb erőemelési gyakorlat következett, Hoppy meg átkerült az asztalra, hogy Viki először kiporszívózza belőle a víz nagy részét ... amit a kiscsaj elsőre némiképp kiguvadt szemmel észrevételezett, majd relatíve nyugodtan elviselt. 

És végül a hajszárító ... a mumus. De a kis rafinált erre sem akart se leugrálni, se elrohanni, bár az általam véghezvitt plusz simiért, egy-két falat jutivirsliért azért nagy kegyesen odafordult felém. 

És a tisztulási folyamat szépen lassan eljutott a végkifejletig, Ő meg szerintem abszolút jól nevelten, és nyugodtan viselkedett végig. Pedig tartottam tőle, hogy előad pár jelenetet közben, de nem ... Valószínűleg a határozott és ellentmondást nem tűrő, ugyanakkor nagyon kedves kozmetikusunk is hozzátett ehhez egy "kicsit". Legközelebb tuti dalolva és tánclépésben vonul be a csajszi szépülni. :)

Aztán elkészültünk, Hófehérkét leemeltük az asztalról, kiszedtem a számból, szememből a szárítás közben odatelepedett kutyabunda szálakat, kisétáltunk a kozmetika elé, hogy elkészüljenek az UTÁNA képek:

Hoppy pedig ragyogott, vakított a hófehér szőre, nekünk meg elállt a szavunk. :) Ő meg állt ott és annyira tudta magáról, hogy szép. 

Hazafelé a nyakába kanyarítottam egy extra nagy törcsit, így a kifolyatott pánik-nyálfolyam nagy része arra ömlött, nem a frissen fodrászolt, szépséges szőrmebundájára.

És aznap, - mint aki tudja, - csak és kizárólag a kövön, füvön feküdt. Semmi ásás, semmi fetrengés a porban, tujarágás, gyantagyűjtés, egyebek ... Egyszerűen csak széplett és annyira csaj volt, hogy el se hiszem. :)

Persze azóta azért bőszen dolgozik azon, hogy a hófehér még csak eszünkbe se jusson, amikor a szőre színét akarjuk meghatározni. :P

 

Próbálkozom ...

Szeretném előre leszögezni, hogy alapvetően nem vagyok az a hajnalban az ágyból frissen kipattanó pacsirta-típus. Sőt. Reggelente kifejezetten koordinálatlan, morózus és komolyabb folyamatok kivitelezésére alkalmatlan egyénnek számítok. Nagyjából a zombi és a robotpilóta által automatikusan vezérelt, baromira lelassult Boeing közé tenném az állapotomat. Vagy valami hasonló. Persze a másik véglet sem az én világom, azaz képtelen vagyok délig aludni, de valahol az arany középúttal kiegyeznék szívesen. Ami nálam mondjuk a reggel 7 óra körüli önálló ébredést jelenti ... nem pedig a hajnalban a fülem mellett randalírozó ébresztőórára. Amit amúgy reflexből szoktam éjszaka egy-egy féléber pillanatomban a párnám alá gyömöszölni, mert valahogy nem bírom, ha reggel teljes hangerővel ordít. A párna meg tompít rajta kicsit. Vagy legalábbis megadja azt az illúziót, hogy nem annyira erőszakos az egész. 

Szóval tulajdonképpen utálok korán kelni. És ezt minden reggel újra és újra meg is állapítom, amikor fél hatkor kitámolygok a szobából. Az ágy extra vonzerőt képes gyakorolni rám, mert ahogy távolodok, egyre inkább érzem a vonzást. De hős vagyok. Vagy valami hasonló. Mert nem engedek ennek a hatalmas erőnek. Hanem kimászok, magamra rángatom a ruhát, beletúrok a fejemen meredező szénaboglyába és levánszorgok a konyhába. Innentől két lehetőség áll fenn. Vagy még nagyobb hősiességet tanúsítok és a működésem beindulásához szükséges reggeli kávéadagomat későbbre halasztom, vagy magamba döntök egy pohárkával. A folytatás viszont nagyjából ugyanaz mostanában. Mivel napközben és este a hőmérséklet a trópusi magasságokat ostromolja, ezért nem igazán szerencsés akkor megjáratni a mi kis négylábú kamaszlányunkat. Aki ugyan kertben lakik, meg minden. De Neki is jár a világ felfedezésének luxusa. Azaz szokott sétálni. Majdnem minden nap. Néha kimaradnak persze alkalmak, de azért igyekszünk. 

Tehát a reggeli séta. Magamhoz veszem az elpotyogtatott melléktermék összeszedésére alkalmas zacsit, - igazából eddig "odakint" sose volt rá szükség, mert valahogy arra van beállva a kislány, hogy miután hazaértünk a sétából és megvolt a bélmozgatás, a kertben intézi el ezt a meglehetősen fontos műveletet, de sose lehet tudni, mikor változik meg ez a szokása, ergo, viszem a kakizacsit. Meg a pórázt, anélkül ugyanis nem megy. Pillanatnyilag még eléggé gyakran előfordul Vele, hogy alkalmi süketnek tetteti magát, és a hívó szót nem mindig tekinti valóban "behívónak". Szóval pórázon sétálunk, mert nem akarom a fél városon át üldözve, valahol kilométerekkel odébb letartóztatni és hazatoloncolni, mert mondjuk éppen meglát egy galambot/macskát/bogarat/ gyíkot és életcéljává növi ki magát az a gondolat, hogy neki most azonnal el kell kapnia ezeket a szerencsétlen, útjába került, gyanútlan élőlényeket. 

Induláskor némileg fokozott tempóban rongyolunk a még kihalt telepen keresztül, nekem a majdnem csutkára vágott hajam, neki meg a nyelve lobog a menetszéltől. Ha mázlink van, a szomszédban lakó kutyák későn kapcsolnak és már régen elviharzottunk a kerítésük előtt, mire elkezdenének felháborodottan reklamálni, hogy ők bezzeg most éppen nem tehetik ki a lábukat a kerítésen kívülre. Ha ezt sikerül elérni, akkor nem ébresztjük a környéket azonnal. Még alhatnak pár percet, míg a következő kutyás házig jutunk. :)

A tempó idővel lassul, vagy inkább úgy fogalmaznék, eléggé változóvá alakul. Néhány métert turbóban teszünk meg, majd következik egy hirtelen satufék, amikor is sürgős szagolgatni valóba botlik, amit tüzetesen meg kell vizsgálnia, aztán ismét rákapcsolunk és ez így meg nagyjából három kilométeren keresztül, mert köbö ennyi a tepelet körbefogó "nagy kör", amit ilyenkor megteszünk. Na jó, a végén már meglehetősen komolyodik a sétamód, azaz nem rongyolunk, nem rohanunk, csak a megfontolt, lassú kocogás láb mellett. 

Azért, ha visszaértünk és én a kávét kortyolgatva ücsörgök a teraszon, Ő még nyüzsög kicsit levezetésként. Azaz össze- és széthordja a gyújtósnak felvagdosott, a garázs oldalához feltornyozott fadarabokat, ... küzd egyet a kötelével, ... odahozza párszor a labdáját, hogy dobjam el neki ... üldözőbe vesz néhány extrán szemtelen legyet ... ráhozza a szívbajt a garázsfalon felfelé óvakodó gyíkra ... megugatja a számára nem szimpatikus, kerítés mellett elhaladó egyéneket ... szemrevételezi a madarak röptét ... beazonosít pár repülőjáratot ... kegyesen elfogadja az utolsó kekszem felét ... majd elégedetten leroskad, kilihegi magát és felkészül a reggelijére. :)

Én meg még mindig utálok korán kelni, de ezért az elégedett pofáért megéri: