2. nap: vízesés ...

A tegnapi estébe amúgy még az is belefért, hogy a bejáratnál lévő fán felbukkanó, majd onnan az egyik melléképület tetejére átugró macsekot is elkezdtük felhizlalni pár szelet magyar szalámival.

Reggelre aztán a szép, citromsárga olasz hűtőnk kezdte feladni, szóval az se kizárt, hogy a macska még több szalámihoz jut a közeljövőben. Indulás előtt még felhívtam Birgitet, közölve vele a kellemetlen hírt, aztán abban maradtunk, ha estig sem javul a helyzet, intéz valamit, hogy a kajánk ne romoljon ránk.

Mivel idén öten utazunk, - a nagyobbik kispasim barátnőjét is rávettük, hogy eljöjjön velünk,- olyan helyekre is visszamegyünk, ahol már jártunk. Bár, ez lehet, csak egy ürügy, mert a mai két helyet valószínűleg amúgy is megnéztük volna újra.

A GPS ma reggel bohém üzemmódba állt, mert olyan utakon vitt bennünket a vízesésig, amiken leginkább mezőgazdasági kisgépek pöfögtek idáig, bár néha még ez is elég kétségessé vált számunkra. A mi kis városi terepjárónk viszont most megmutathatta, mennyire jól tud közlekedni a kisebb-nagyobb kövekkel megszórt, hepékkel és hupákkal tarkított "csapásokon". 

A célhoz érve eléggé meglepődtünk, hogy nem állt kilométeres sor a pénztár előtt, de azért nem voltunk elkeseredve, hogy nem kellett hosszasan várni, bár így sem haladt túl gyorsan a jegykiadás. Imádom ezt az országot, de nem kapkodnak el semmit, az tuti. 

A Cascata delle Marmore amúgy Európa legnagyobb mesterséges vízesése, a Velino folyó táplálja és az olaszok megint kitalálták, hogy kössék össze a kellemest a hasznossal, mert egyrészt turistalátványosság lett belőle, másrészt villamos energiát is előállítanak vele. Mivel kettős feladata van, naponta többször "elzárják" a látványosságként szolgáló részt és másfelé terelik a vizet. Hat évvel ezelőtt pont azt láttuk, amikor elzárták, most viszont úgy értünk ide. hogy alig csordogált a víz és mire felsétáltunk a középső emeletre, elkezdték megnyitni a csapot.

Mivel elég nagy mennyiségű víz dübörög lefelé, jut a permetből rendesen a bámészkodókra is, ami mondjuk ebben a melegben még kifejezetten jól is esik, bár a fotózás néha nehézkessé válik, amikor az objektívre csapódó vízcseppektől már semmi más nem látszik.

A vízesés története elég régre nyúlik vissza: i.e. 271-ben Manlius Curius Dentatus római konzul elrendelte, hogy építsenek egy csatornát, amellyel elvezették Rieti város lápos környékéről a vizet, hogy az az alacsonyabban fekvő Nera völgyében tűnjön el. Emiatt azonban árvízkor Terni városa veszélybe került, így a két város között hosszadalmas vita alakult ki a rendezetlen helyzet miatt. Még Cicero sem tudta megoldani a problémát, pedig a tárgyaláson ő képviselte Rieti városát. Az évszázadok során újra elkezdett láposodni a terület, míg végül 1787-ben VI. Pius pápa unt bele, hogy a folyó többször is elárasztotta a vidéket és megbízta Andrea Vici építészt, aki kialakította a mai, három szintes elrendezést. 

Miután visszasétáltunk az alsó szintre, még ücsörögtünk kicsit, néztük a három szinten lezúduló vízesést, élveztük a vízpermet által nyújtott felüdülést.

A bejárathoz visszaérve kaptunk egy kis kóstolót a norciai porchettából - amikor megálltunk az egyik árus mellett, hogy vegyünk valami harapnivalót - és megettünk két piadinát, norciai prosciuttoval - ami a várakozásainkkal ellentétben kissé sós volt ugyan, de nem ehetetlenül töményen füstös, hanem az a kellemes, nagyon is élvezhető - hozzá némi formaggio, insalata és tomato is járt, hogy legyen még energiánk a nap második állomására, a haldokló városra, ami már hat évvel ezelőtt is belopta magát a szívembe azonnal.