Írország: Killarney, a Muckross House ... 10. nap

 Erre a napra egy elég hosszú utat terveztünk, ami nem is elsősorban a távolság miatt lett végül az, hanem azért, mert Írországban többnyire nem autópályán suhan az ember, hanem tekereg a mindenféle keskenyebbnél keskenyebb utakon. 
Induláskor összefutottunk az udvaron egy kissé nyűttnek tűnő hímnemű egyeddel, aki a gazdaságban dolgozott, de korán reggel annyira még nem volt túlpörögve. Kedélyesen beszédbe elegyedett velünk, feltette a szokásos "honnan, jött? meddig marad? hogy tetszik Írország?" kérdéseket, majd megérdeklődte, mára mit tervezünk. Mi meg közöltük vele, hogy a mai nap fő célja a Dingle félsziget csücske, ami Írország legnyugatibb pontja. Ezt hallva kissé kikerekedett a szeme, látszott az arcán, hogy köbö idiótának tart bennünket, majd elmagyarázta, hogy az messze van, oda nem egy napra megy az ember, hanem minimum egy hosszú hétvégére. És hogy nem vagyunk teljesen eszünknél, ha tényleg oda megyünk. Aztán mosolygott egyet az orra alatt és elment a dolgára, mi pedig útnak indultunk.
Az első állomás a Killarney National Park volt. Amikor megérkeztünk, kicsit borongós, hűvös volt az idő és amúgy is képtelenség lett volna az egészet bejárni, - tízezer hektár a park területe - így aztán a Muckross House felé vettük az irányt. A bejáratnál ismét kellemes meglepetés ért bennünket, mert a pénztárban ülő hölgy, végignézve rajtunk, úgy döntött, hogy neki mindegy, hány évesek a "gyerekek", megérdemeljük a kedvezőbb árú családi jegyet. Ez a hozzáállás amúgy szinte minden egyes helyen jellemző volt, ahol csak jártunk. Sosem azt nézték, hogy vasaljanak ki belőlünk több pénzt a belépőre, minden alkalommal kedvesek és segítőkészek voltak, bárkivel is kerültünk kapcsolatba. 
A házba belépve egy másik mosolygós hölgy ellenőrizte a jegyeinket, aki közben még a lóherés, ír nemzeti színekbe öltöztetett körmömet is ráért megdícsérni. 

A Muckross-birtok a park középpontja, 4000 hektár a területe és a Muckross House-t Henry Arthur Herbert és skót származású, akvarellfestő felesége, Mary Balfour építtette. A ház 1843-ban készült el, a híres viktoriánus építész, William Burn of Edinburgh tervei alapján. 

A Herbert család vendégül látta itt 1861 augusztusában Viktória királynőt és családja néhány tagját is, de a később csődbe mentek és 1899-ben a Guiness sörfőző család tagja, Lord Ardilaun vásárolta meg a birtokot. 

1910-ben az amerikai William Bowers Bourn nászajándékba vásárolta meg a birtokot a lányának, Maudnak. Több, mint 100 000 fontot költöttek a kert és a  ház felújítására. Maud Vincent azonban 1929-ben tüdőgyulladásban meghalt, két év múlva a férje, Arthur Vincent, a birtokot az ír államnak adományozta.

A házat végigjárva kicsit olyan volt, mintha visszacsöppentünk volna az időben. A konyha, a borospince és a kiszolgáló személyzet birodalma pedig még több érdekes részlettel szolgált: az egymás mellett sorakozó csengők, a tűzhely, a rejtélyes használati eszközök, mind kicsit ismerősnek tűnt, valószínűleg a Downton Abbey sorozat nagy rajongójaként láttam hasonlókat. 

A szokásosan alkalmazott marketingfogásként persze a kávézón és az ajándéküzleten keresztül lehetett elhagyni a házat. Az üzletben pár egyéb emléktárgy mellett főleg a helyben gyártott szövetből készült kabátokat, táskákat és sapkákat lehet megvásárolni. A kisebbik kispasival karöltve el is csábultunk, én egy kisebb táskával, ő a tipikus sapkával gazdagabban lépett ki az ajtón. Az egész területet ugyan nem terveztük bejárni, de azért sétáltunk egyet a kertben, kiélvezve az Írországra annyira jellemző zöld ezernyi árnyalatát. 

A nemzeti park területén fekvő három tó közül a Muckross-tó a legmélyebb, a Torc hegység felőli oldalán a 73,5 métert is eléri. Változatos vízi növényzete van, kedvelt kirándulóhely.

Miután körbesétáltuk a rózsakertet, megnéztük a hatalmas fákat, a sziklakertet, tovább indultunk a sziget legnyugatibb pontja felé.