És a vége: hazafelé

 Erről sokat nem tudok írni, a reggeli után még bepakoltuk a maradék cuccot, és elindultunk. Az éjszaka ugyan nem telt eseménytelenül, mert egy csoportnyi fiatal is megszállt a hotelben és a földszinten lévő összes öntöttvas széket összehúzgálták maguknak oda- és vissza, mert pont (majdnem) a szobánk előtt jött rájuk a leküzdhetetlen beszélgetési kényszer, és lehet, némileg süketek is voltak, mert a hangerőt nem sikerült lenn tartaniuk ... szóval éjfél körül már megfogalmaztam magamban angolul, olaszul és németül is, hogyan kérem meg őket nyomatékosan, de udvariasan, hogy húzzanak befelé és duguljanak be, mert mi reggel időben kelnénk és indulnánk és vár ránk vagy 7-8 óra utazás, ... de aztán valaki megtette helyettem és szépen lassan elhalkultak a hangok. 

Kezdésként amúgy mindjárt kaptunk is egy kis dugót, de meglepően jól haladtunk, nem állt be teljesen a közlekedés.

Aztán kaptunk egy kis ízelítőt a füstből, ami a természetvédelmi területen tomboló tűz miatt ellepte a környéket. Elég félelmetes volt a "köd", pedig még nem is jártunk annyira közel magához a tűzhöz. 

Utána már "csak" pár órát kellett kibírni, és hazaértünk. Előtte még épségben leadtuk a nagyobbik kispasi barátnőjét és kaptunk fincsi burritót salátával, csak nekünk, így megmenekültem az utazás utáni "üssünk össze valamit gyorsan, mert éhen halunk" résztől és dudára ehettük magunkat a frissen, direkt nekünk gyártott kajával.

És búcsúzóul legyen itt egy kis statisztika, hogy lássuk, mit jelent számokban a pihentető, relaxációs nyaralás nálunk:

Mert mi így pihenünk :) 

11. nap: Velence

 ... ha Olaszországban nyaralunk, hazafelé biztos, hogy megállunk Velencében. Illetve Velence mellett szállunk meg, de soha nem hagyjuk ki a sétát a városban. Legutóbb már nem autóval mentünk be, hanem vonatra ültünk és így tettünk most is. A reggeli után nem sokkal el is indultunk, remélve, akkor még nem olvadunk az aszfaltra, míg elsétálunk a vasútállomásig. Nos, a nap már teljes erőből sugárzott ránk, de szerencsére nem volt messze az állomás a hoteltől. Kibűvöltük az automatából a jegyeket, mielőtt befutott a vonat, érvényesítettük őket, aztán jöhetett a klimatizált utazás Velencéig. Fél óra alatt be is értünk és kiléptünk a melegbe, hogy ismét elsétáljunk a Piazza San Marcoig.

Közben tettünk egy kis kanyart a Ponte Rialto felé. Itt azért már alakult a tömeg, mondjuk én még sosem voltam úgy Velencében, hogy ne lett volna tömeg. Igaz, a csúcs valószínűleg a karnevál alatt lehet, - ezért nem is vágyom ebben az időszakban Velencébe, - de nekem már az is elég, ami alapjáraton van. 

A Rialto után tovább sétáltunk a főtér felé, ahol már kezdtek gyülekezni a csoportok, követve az ernyőt, zászlót, sálat lebegtető idegenvezetőket. Szerencsére galambok már nincsenek, mivel évek óta tilos az etetésük, elszoktak attól, hogy a téren keresgéljék a morzsákat. 

A téren leülni sem lehet, csak a kávézók kipakolt asztalaihoz, illetve a Dózse-palota árkádja alatti padokra. Többen is felügyelik, hogy mindenki betartsa, amint leül valaki a lépcsőkre azonnal odamennek és megkérik, álljon fel. Ennek az a következménye, hogy amint valaki feláll a padokról, azonnal lecsapnak rá mások. Mi is így tettünk, mert miután kisétáltunk a Canal Grande-ig, eléggé elfáradtunk és szükségünk volt némi erőgyűjtésre.

Mivel nem terveztük, hogy bármelyik múzeumba bemegyünk, csak ücsörögtünk kicsit, pihentünk, néztük a tömeget és kicsit hallgatóztunk. Pont arra a padra sikerült leülnünk, ahol a Dózse-palotába engedte be két múzeumi dolgozó a látogatókat. A férfi irigylésre méltó lazasággal válaszolt a turisták által feltett kérdésekre, váltogatva az olasz, angol, német és francia nyelv között. Miután összeszedtük magunkat, elindultunk visszafelé, útközben megkóstoltuk, milyen a cannolo Velencében (finom volt, de három éve Szicíliában volt az igazi), vettünk egy fél zacskónyi vegyes cukrot a Captain Candyben és így feltankolva energiával, eljutottunk a vasútállomásra. Kicsit várni kellett a következő vonatra, addig megvettük a jegyeket az automatából, kornyadoztunk kicsit a székeken, megettünk egy adag gyümölcsöt és aztán élveztük a fél óra klimatizált vonatutat, mielőtt a hotelbe sétáltunk volna a délutáni napsütésben.
Némi relaxálás után átmentünk a szupermarketbe, hogy feltankoljunk parmezánnal, olasz tésztával, egyéb finomságokkal. És este jöhetett a Dae Tose, egy közeli étterem és bár, amit évekkel ezelőtt véletlenül fedeztünk fel és ahová azóta is visszajárunk. Mindig kicsit furán néznek ránk, mert ide főleg helyiek járnak. Megint mindenki pizzázott, én bevállaltam a helyről elnevezett saját pizzát, grillezett zöldségekkel és tükörtojással a közepén, aztán jöhetett zárásnak az elmaradhatatlan tiramisu mindenkinek, ha már ez volt az utolsó esténk. 

10. nap: Garda-tó és Verona

... Reggel gyorsan összepakoltunk, aztán a kulcsot a nappali asztalán hagyva becsaptuk magunk mögött az apartman ajtaját, hogy tovább induljunk Preganziolba.

Persze nem is rólunk lett volna szó, ha csak úgy simán elmegyünk A-ból B-be. Tehát beiktattunk két köztes megállót, ami szerintünk úgyis útba esett. Na jó, kellett némi plusz kilométeres kerülő, de megérte minden egyes kilométerét. 

Először Sirmione felé vettük az irányt. Amikor először nyaraltunk Olaszországban, akkor a Garda-tónál töltöttünk egy hetet egy nyaralóközpontban. A fiúk még kicsik voltak, főleg fürdés volt a program, de azért kirándultunk is sokat. Aztán még egy alkalommal töltöttünk el a tónál egy hetet és Sirmione annyira belopta magát a szívünkbe, hogy ha megtehetjük, akkor mindig legalább egy villámlátogatást teszünk itt. Soha nem volt kihalt hely, de ezúttal még a megszokott parkolóig sem jutottunk el, mert a rendőrök a körforgalomnál mindenkit visszafordítottak. Nem mondom, hogy nem csappant meg a lelkesedésünk, de mikor kiderült, hogy busszal is mehetünk tovább, megint az olasz tömegközlekedésre bíztuk magunkat. Szerencsére itt jobban működött, mint Firenzében. Mire kibűvészkedtük az automatából a jegyeket, meg is érkezett a busz, amivel aztán lassan felaraszoltunk az óvárosi rész széléig. 

Rögtön bele is botlottunk egy meglehetősen feltűnő autóba, amit - mily' meglepő, - az összes arra járó körbefotózott. 

Elsétáltunk a giga citromokkal körbeaggatott limonádés bódé mellett és máris beértünk a városfalon belüli területre, ami nem sokat változott a legutóbbi alkalom óta, pontosan ezért is volt annyira otthonos számunkra.

Sirmionéban sosem hagyjuk ki a fagyit, mert ugyan Olaszországban (majdnem) mindenhol isteni, de itt ráadásul a kisebbik kispasi is mindenféle gond nélkül válogathat az ízek között, mert nem kell a laktózérzékenysége miatt aggódnia. A szeme amúgy is rendbejött már a "hegyidoki" által "perfetto"-nak mondott kenőcstől, szóval jöhetett végre neki is az élvezet. Sirmionéban a gelateriák kínálata nem 10-12, hanem 30 és a fölötti ízben merül ki. Ráadásul itt nem a nálunk ismert kis gombócos variáció a jellemző, hanem a spatulával jó nagy adagot odakenő technika. Szóval ha itt 3 ízt kapsz 6 euróért, az általában 6 gombóc fagyinak felel meg. És tényleg isteni finom.

Miután körbekóstolgattuk egymás fagyiját, és végül az összes elfogyott, még sétáltunk egyet a városban, nézelődtünk, kerülgettük a többi turistát, fotóztuk az ismerős helyeket, meg a házat a rengeteg bougainvilleával, aminek a fotója azonnal megjelenik, ha valaki bepötyögi a keresőbe Sirmione nevét.

Amikor beleuntunk a sétába, visszabuszoztunk a parkolóig és tovább indultunk Verona felé, hogy megnézzük Júlia háza még mindig bírja-e a látogatók ostromát. 
A szokásos mélygarázsban parkoltunk, elsétáltunk az arénáig, ahol esténként éppen zajlanak az operaelőadások. Láttuk az Aida díszleteit, kipakolva az aréna mellett, meg a plakátokon a további műsort.

A tűző napot kerülgetve és árnyékos helyeket keresve Júlia háza felé indultunk a sétálóutcán, ahol még nem volt akkora a tömeg, valószínűleg azért, mert még elég korán értünk Veronába, mielőtt beindult volna a vándorlás.
Júlia házánál persze elég sokan voltak, szegénynek mindenki a mellét fogdosta fotózás közben, mert az állítólag szerencsét hoz. Mi nem zaklattuk, inkább csak próbáltam akkor egy fotót csinálni róla, amikor éppen senki sem taperolta.

A Casa di Giulietta egy középkori épületben van, ami a 14. századtól a Dal Capello család tulajdonában volt. Ez a ház a romantika óta zarándokhely. Az épületben található egy múzeum is, ahol bútorokat, használati tárgyakat, a 'Rómeó és Júlia' történettel kapcsolatos érdekességeket lehet látni. Itt lehet leveleket írni Júliának, ha valaki kedvet kap hozzá, miután megnézte a "Letters to Juliet" című filmet. (Ami szerintem alapmű, ha kicsit is szeretitek a romantikus történeteket és a Toszkánában forgatott filmeket.) Régebben a kapubejáró fala össze volt firkálva mindenféle szerelmes üzenettel, de a város lefestette, azóta kemény pénzbüntetést kaphat, aki újrafirkálná a falat.
A látogatás után a közeli téren kötöttünk ki, ahol beültünk a Caffé Barbaraniba egy késői ebédre, ezúttal én gnocchit választottam, prosciuttoval, parmezánnal és hagymával. Az olasz konyhát pont ezért szeretem, mert kevés hozzávalóból nagyon gyorsan tudnak valami egészen finomat összedobni.

Miután jóllaktunk, nekem már elég nehezemre esett a melegben visszavánszorogni az autóig, de végül odaértünk és még egy kis utazás után megérkeztünk Preganziolba, ahol meg szoktunk szállni, amikor Velencébe látogatunk. 

9. nap: ... még mindig Firenze

 Legutóbb kihagytuk a Boboli-kertet, ezúttal nem szerettük volna ismét, így aztán reggeli után bebuszoztunk odáig, - mert ezek a buszok most éppen jöttek és jártak. Megint jó meleg volt, úgyhogy kezdésként kicsit megpihentünk a Pitti palota árnyékában, ami - hétfő lévén - zárva volt.

A Pitti palota épületét 1549-ben vásárolta meg Toledoi Eleonóra, I Cosimo nagyherceg felesége. A család azonnal megbízta Giorgio Vasarit a palota bővítésére, amely során majdnem a kétszeresére nőtt az épület. Ugyanekkor épült a híres Vasari-folyosó is, ami a Palazzo Vecchiot kötötte össze az Uffizin és  Ponte Vecchion keresztül a Pitti-palotával, hogy a hercegnek ne kelljen a köznéppel vegyülnie. 

A Giardino di Bobolit 1551-ben alakították ki Toledoi Eleonóra kérésére. A kert első tervezője Niccolo Tribolo volt, később mások tervei szerint bővítették és1766-ban megnyitották a nagyközönség előtt is.

Később Bartolomeo Ammannati egy összekötő cortilével egészítette ki a Pitti-palota Boboli-kert felé néző oldalát, itt kapott helyet a Mózes-grotta is. 

A Boboli-kert az első és legismertebb XVI. századi itáliai kert. Széles, kavicsos utak, szobrok, szökőkutak, grották, kerti templomok találhatók benne. A városra nyíló csodás kilátás azonban szokatlan elemnek számított ebben a korban.  

A kertnek nincs természetes vízforrása, mesterséges csatornát és egy kapcsolódó öntözőrendszert építettek, hogy a növényeket és a kutakat friss vízzel lássák el, a XVII. században érte el a mostani 11 hektáros kiterjedését.
Sokáig nézelődtünk, próbálva az árnyékos helyeket megkeresni, mert megint nagyon meleg volt. Jártunk a legmagasabb, kilátó részen, ahol formára nyírt bukszusok között különböző virágok nyílnak. És ahol egy kiscsaj úszószemüvegben pancsolt a szökőkútban. Mondjuk, én tuti nem engedtem volna be a saját gyerekemet, mert a szökőkutak vize állítólag meglehetősen szennyezett, de biztos nagyon ellenálló a gyerek immunrendszere, na meg semmi közöm hozzá, bajlódjon mindenki a sajátjával. :)

Elsétáltunk a Limonaia-hoz is, ahol citrusféléket és egyéb érdekes növényeket láthattunk.

Felfedeztünk pár hangulatos sétányt és hatalmas fát.

A kisebbik kispasi szerint annyira meleg volt, hogy még a zászló is megállt a kávézó épületének a tetején - ami egyébként nem volt nyitva, mert éppen felújították.

És végül feladtuk, mert teljesen kitikkadtunk a melegtől, kezdődött a "vonszoljuk el magunkat a legközelebbi helyig, ahol ehetünk valamit és kapunk hideg aqua mineralét" szakasz. Így búcsút intettünk a Boboli-kertnek, tettünk egy kitérőt egy boltig, ahol beszereztünk némi ásványvizet, majd az első kisebb téren leroskadtunk egy kis étteremben, hogy együnk valamit. Nálam a meleg miatt a bruschetta lett a nyerő, paradicsommal, rukkolával, olívaolajjal és némi ecetes öntettel, a többiek a pizzánál maradtak, ami itt nem volt a legtutibb, de végül az éhség győzött, eltüntették az utolsó falatig. Én meg megint rájöttem, mennyire egyszerűen át tudnék térni a vegetáriánus életmódra, csak idébb kellene költöznöm. És aztán jöhetne a paradicsom, meg a paradicsom, meg a sajt, a rukkola, némi bazsalikom, meg a paradicsom. :D

Eléggé elcsigázottak voltunk, mikor a szállásra visszaértünk, de végül némi délutáni szieszta és töltődés után este ismét buszra szálltunk és bementünk a dómig, hogy elköszönjünk Firenzétől. És mivel személy szerint én nem tudok betelni a Cattedrale di Santa Maria del Fiore-val, csináltam még pár képet, hogy legyen mit nézegetni majd otthon is. Na meg ettünk egy kis fagyit, mert az mindig jól jön, főleg, ha az ember egész nap negyven fok körüli hőmérsékletben bóklászik a városban.