Ezen a napon a második állomásunk Volterra volt. Persze San Gimignano-ból ismét tekeregtünk egy darabig, mire eljutottunk ide. Aztán meg a városban kanyarogtunk oda-vissza, mert kora délután már nem nagyon lehetett parkolóhelyet találni. Végül a belváros "alatt", a domb oldalában sikerült találnunk egy nagyobb parkolót. Ahol kicsit elbizonytalanodtunk, kell-e fizetni, vagy nem, mert a kiírás elég kétértelműnek tűnt. Némi tanakodás után arra az elhatározásra jutottunk, hogy a személyautók ezen a helyen megmenekülnek a díjfizetéstől, csak a huzamosabb ideig ott ácsorgó lakóautók kötelesek hozzájárulni a városi büdzséhez. Utólag kiderült, jól következtettünk. :)
A parkolóból egy lépcsősor vezetett fel az óvárosig, a távolság nem volt nagy, de az utóbbi napok folyamatos toronymászásai kicsit megviseltek már bennünket, nem állíthatom, hogy nagy lelkesedéssel vágtunk neki a meredek lépcsősornak. Legalábbis én tuti nem, ... de persze megint erősebb volt a kíváncsiságom a lustaságomtól, tehát elindultam ... illetve elindultunk, felfelé. Előtte lehűtöttük kicsit magunkat a lépcső aljánál lévő csobogónál.
Aztán kaptattunk szépen felfelé. Mire felértünk, kiderült, nem is annyira vészes az a lépcsősor. Jöhetett a sétálgatás, nézelődés, utcákban bolyongás.
Volterra egy 531 méter magas dombtetőn, két völgy, az Era és a Cécina között, Pisa tartományban található. Az I.e. 7. században az akkoriban Velathri néven ismert város a tizenkét etruszk állam egyike lett. Huszonötezer lakosa volt és virágzott a kereskedelem. Keményen ellenállt a rómaiak terjeszkedési törekvéseinek, az utolsó etruszk városként olvadt be a nagy birodalomba. "Bukása" Kr. e. 260-ra tehető, ekkor kapta a Volaterrae nevet.
A ma látható város a 12-13. században épült, az etruszk időket csak a bástyaszerű falmaradványok idézik fel. Az etruszk örökség kézzelfogható bizonyítéka, hogy a város a mai napig folytatja a helyi alabástromból készült tárgyakkal való kereskedést.
A város központjában, a domb tetején egy gyönyörű sétány halad végig. A legtöbb odalátogató - de szerintem az őslakosok is :) - eltölt itt egy kis időt azzal, hogy ücsörög a falon, bámulja a kilátást és örül, hogy ott lehet. :)
Miután elfogyott a fagyink, ücsörögtünk, fotóztunk, tájat néztünk, elindultunk visszafelé a parkolóhoz, ... Aztán Danival nem bírtuk tovább és egy "vedd és vidd" gyorspizzázóban végre lecsaptunk az első szelet pizzára. Négysajtosan, csak egy szeletkét, de azért mégiscsak pizzát.Ez volt a vég kezdete ... hat nappal ezután azért már akadtak gondok a pizzával. :D
Mivel nem fáradtunk el eléggé, illetve, ha az előző napokat vesszük összehasonlítási alapnak, akkor tulajdonképpen egyáltalán nem is fáradtunk el, ... vagy csak egy kicsit, ... szóval következő uticélnak kitűztük a Terme di Petroliot.
Nincs még egy olyan tartomány, ahol annyi meleg vizű forrás lenne, mint Toscana-ban. A fürdők vize meleg, vagy éppenséggel kifejezetten forró és rengeteg ásványi anyagot tartalmaznak. Sok kiépített fürdőt is fel lehet keresni, de mi egy olyat választottunk, ami inkább népfürdő jelleggel működik.
A forróvizű forrás a folyó hideg vizével keveredik. Érezhető, ahogy változik a víz hőmérséklete. A kisebb medencékben és a csövön keresztül csobogó víz alatt rengetegen áztatták magukat, élvezték a gyógyvíz jótékony hatásait. Mi is beszálltunk a közös fürdőzésbe, bár a közlekedés eléggé furán megoldható, mivel a folyómeder alja tele van kisebb-nagyobb kerekre koptatott kaviccsal, kővel, gyerekfejnyi sziklával, ezzel-azzal. Ha valaki láb- és bokatörés nélkül eljut a meder közepéig, onnantól már az iszapot dagaszthatja. Meg pancsolhat. És kísérletezgethet, melyik szakasz milyen hőmérsékletű vize a számára megfelelő. Kicsentem a kavicsok közül kettőt, amelyek aztán hazautaztak velünk, hogy meglegyen innen is az emlék. A fürdőzők egyébként ezeket a kaicsokat egymáshoz dörzsölve leszedték a rájuk lerakódott, ásványi anyagokban gazdag maradványokat és arc- illetve bőrpakolásnak használták, amíg a testük többi része ázdogált. :D
A szállásra visszafelé készült még pár fotó, csak a rend kedvéért. Mert ezt a tájat nem lehet megunni. Nekem legalábbis egyenlőre nem sikerült. :)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése