... és Firenze, harmadik rész ... "A" dóm

Miután nagyjából kipihentük magunkat, elindultunk, hogy akkor mi majd most elsétálunk a dómig, kívülről megnézzük és aztán irány a szállás, mert mindenki kinyúlt és pihenni akar. 
Andalogtunk, közben persze készültek még az újabb fotók. Mert kiderült például, hogy kifejezetten személyre szóló vendéglő bújik meg az egyik közeli kis utcában:

Meg persze szép épületekben sincs hiány:

És akkor egyszer csak előbukkant, valahogy a semmiből - pedig eléggé észrevehető mindenhonnan, de azt hiszem, kicsit le voltam már lassulva a melegtől, a rengeteg látnivalótól és inkább arra figyeltem, ne bóklásszak el túlzottan másfelé, mint a pasik. Szóval megláttam és elakadt a lélegzetem. De tényleg. Nem tudom, volt-e valaha épület ilyen hatással rám. Nem tudok rá jobb szót, csak az elcsépelt "lenyűgöző"-t. Meg azt, hogy egyszerűen gyönyörű. És lehet, hogy rengetegszer láttam már képeken, de ott állni előtte, az teljesen más érzés. Megérzi az ember, mennyire aprócska. :) 

A Santa Maria del Fiore akkor épült, amikor az egyre sikeresebb gyapjúiparnak köszönhetően Firenze lakossága ugrásszerűen megnőtt és több új templomra is szükség lett. A megrendelő a Firenzei Köztársaság volt, a pályázatot egy pisai szobrász, Arnolfo di Cambio nyerte. Az épület alapköveit 1296. szeptember 8-án tették le. Az építkezés 170 éven keresztül folytatódott. Szerintem minden egyes perc megérte, amit rá szántak. :)

A templom fehér carrarai, zöld pratói és vörös maremmai márványból készült. Az építkezés során sokszor módosítottak az eredeti terveken, három további építész munkájára volt szükség a befejezéshez.

Mivel teljesen lenyűgözött a külseje, megemlítettem a pasiknak, mi lenne, ha mégis bemennénk. A kanyargó sor ugyanis gyanúsan gyorsan haladt, a dómba díjtalan a belépés, csak a campanile és a múzeumok belépő- kötelesek. A pasik nagyon rugalmasan reagáltak, tehát beálltunk a sorba. Bevallhatom, így utólag, úgy éreztem, éppen leszakadni készült a lábam, annyira sajgott, de mégis látni szerettem volna a dóm belsejét is. 

A belső tér jóval visszafogottabb, valószínűleg soha nem volt könnyű feladat a világ negyedik legnagyobb katedrálisának díszítése. A méretek viszont itt is lenyűgözőek. És lehet, hogy nekem pont azért tetszett annyira, mert a részletgazdag külső után kicist meg lehetett pihenni a "puritánabb" belsőben. 

A belső homlokzaton lévő, Paolo Uccello által készített óra az óra járásával ellentétes irányba halad, naplementekor kezdi a napot és állítólag órákat siet. (Akkor és ott nem néztem meg, a pontos időt mutatja-e :D ) 

A dóm után már tényleg "csak" a parkolóig kellett felcaplatnunk, a domb tetejére. visszafelé mintha magasabbnak tűnt volna egy kicsit. :D

Elindultunk és kitaláltuk, most nem hallgatunk Borira, hanem a kanyargós kis utakon megyünk vissza a szállásra. A táj gyönyörű volt. Dombra fel, hegyről le, kanyargás, ereszkedés, emelkedő. Számtalan. Elkezdtünk keresgélni egy benzinkutat, nehogy véletlenül ottmaradjunk valahol a teljesen néptelen kis utak valamelyikén. Szinte egyetlen autót sem láttunk útközben. Megérdeklődtük Boritól, tud-e a közelben benzinkutat. Tudott. Mentünk. Kanyarogtunk. Kanyarogtunk és kanyarogtunk. Fel és le, majd megint fel és megint kicsit le és aztán feljebb egy kicsit. A messzi távolból felsejlett két hatalmas torony, ami valamilyen erőmű-félének tűnt. És a tornyok lábánál felbukkant a benzinkút. Feltankoltunk. :) Majd tovább kanyarogtunk. És még kerestünk egy supermercatot is, mert kellett némi kaja-utánpótlás. Pláne, hogy vasárnap, azaz másnap semmi sem volt nyitva. Na, olyan kifosztott üzletet is régen láttam. :D Szó szerint kongott az ürességtől. Megkaparintottuk az utolsó pár kenyérkét, meg egy kis rágcsálnivalót és végre megadtuk a Poggio Bonellit uticélnak. :D

A szállásra visszaérve maradék erőnkkel elvánszorogtunk a medencéig, hogy lehűtsük magunkat. Vacsi és filmnézés volt aznap estére a maximális teljesítmény. :D De Firenzéért érdemes volt.