És eljött ez a reggel is ... amikor a cuccok ismét bekerültek a csomagtartóba, végigjártuk a szobákat még egyszer, nehogy ott felejtsünk valamit. Utoljára araszoltunk lefelé a meredek kis úton a recepció felé.
Aztán egyszer csak előkerült, lazán közölte, hogy "tre minuti", beült az egyik kisautóba, amivel az ott dolgozók közlekedtek és elhajtott. Mi meg vártunk. Aztán még egy kicsit vártunk, meg még egy kicsit. Újra bebizonyosodott, mennyire másképp kezelik az olaszok az idő fogalmát. Ami ugye relatív. :P Végül befutott a tulaj, kicsit ziláltan, nagy pocakján egy hanyagul felkapott pulcsival - hamarosan újabb apró taggal bővül majd a "famiglia". Széles mosollyal átvette a kulcsot, még egyszer megkérdezte, meg voltunk-e elégedve és boldogan nyugtázta, hogy minden "meraviglioso" volt. Elköszöntünk, búcsúzóul kaptunk a lejárónál egy kis szivárványt és várt ránk az autópálya, Sorrento és a további kalandok.
Útközben azért megálltunk, muszáj volt egy kis lábmozgatós szünetet tartani. Az autópálya melletti Autogrillnél a szokásos nyüzsgés és tömeg, na meg a rengeteg gyönyörű leander fogadott.
Délután negyed háromra pedig meg is érkeztünk az újabb állomásra, Sorrentoba. Kiderült, kicsit megkavarták a dolgokat és hiába foglaltuk le majdnem egy éve a szobát - vagy éppen azért? - pillanatnyilag csak egy kisebbet tudnak adni, de három nap múlva miénk a másik. Beleegyeztünk, bár a szoba tényleg jóval kisebb volt, de úgy gondoltuk, arra pont elég lesz, hogy aludjunk ... Miután becuccoltunk, még bevállaltunk egy utat a belvárosba. Nagyjából 20 perc kényelmes sétával odaértünk. És mivel kopogott a szemünk, beültünk az első szimpatikus étterem teraszára. A Kontattoban megrendeltük az első pizzánkat, ... a "prosciutto crudo"-t választottuk, aminek az lett az eredménye, hogy a végén már leszedegettük róla a nagyon finom, ámde borzasztóan tömény sonkaszeleteket, mert nem nagyon bírtunk velük megbirkózni.
A vacsora után lesétáltunk a kikötőbe, egyrészt, hogy információt gyűjtsünk, másrészt, hogy lemozogjuk az elfogyasztott kalóriákat. :) Mit mondjak, volt mivel ... a lépcsősor itt sem maradt el. :D Elvégre a sziklák tetejéről valahogy le kellett jutnunk. És az autóknak is. tehát a szűk kis utcában, a kanyar előtt jött a jellegzetes dudálás, hogy jelezzék egymásnak, hogy éppen egy nagyobb jármű közeledik, szóval a szembejövő jobban teszi, ha odafigyel. :)
A kikötőben pedig ott várt ránk a tenger. Az illata. A hajók. A szél. A tömeg, a kirándulásokról visszaérkező turistacsoportok, ... a parton állomásozó, készenlétben lévő mentőautók, ... a dudáló, kanyargó buszok, szóval a szokásos kavarodás. És a gyönyörű kilátás. A sziklaszirteken egyensúlyozó hotelek.
Rábukkantunk egy egész macskakolóniára is. Ot heverésztek és kergetőztek a parti sétány egyik füves részén. Valószínűleg mindig akad ennivalójuk, a kikötő hajókból mindig jut egy kis hal, de a turisták zsákjaiból is előkerültek a maradékok.
A felfedezőút után visszacaplattunk a lépcsősoron, ami után a séta a hotelig már meg sem kottyant. Gondoltuk, a hosszú autózás, meg a fárasztó nap után időben lefekszünk, kipihenjük magunkat a másnapi nápolyi út előtt. Nem igazán úgy alakult a dolog, ahogy terveztük. A szobánk a medencére és a bárra nézett, ahol aznap este zenés műsor volt soron. Egy pasi énekelt, saját magát kísérte, igazából nem is csinálta rosszul, de aznap este eléggé nyűgösnek éreztem magam. Amikor éjjel 11 óra körül a Ponyvaregény slágerét kezdte el játszani, nekem elsőre nem a híres táncjelenet jutott eszembe, hanem az örökzölddé vált mondat: "Puska kellett volna, b...meg" ... aztán jött az "I will survive", ahol csak annyit tettem hozzá, ha így folytatja, nem sokáig sikerül neki ... és végre a ráadásokon is túljutottunk és éjfél körül elérkezett az a gyönyörű pillanat, amikor elhangzott az a csodás szó, "arrivederci" ... és jöhetett az álom, az enyhet adó. :)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése