Nápoly - 2014.07.23.

Ezen a napon eléggé éreztük felkeléskor az előző éjszakai zenés műsor utóhatását, reggelinél néha nem is sikerült elsőre eltalálni a kávécsészével a számat. A nyűgös hangulat még akkor is tartott, amikor a recepcióra elsétáltunk és megérdeklődtük az ott ücsörgő fiatalembertől, hogy mégis hogy gondolták akkor pontosan ezt a dolgot az elcserélt, vagy másnak odaadott szobánkkal. Első nekifutásra odáig jutottunk el, hogy sajnos nem tud árengedményt adni, mert tegnap elfogadtuk a szobát, pedig tudtuk, hogy kisebb. Aztán mire harmadszorra is elmagyaráztam neki - olaszul! - hogy azért ezt lehet, hogy mégsem ennyivel kellene elintézni, valószínűleg eszébe jutott, hogy a booking.com-on utólag értékelést is lehet írni a szállásokról, ... na meg a szemem is egyre jobban villogott közben ... szóval végül annyiban maradtunk, az első 3 napot csökkentett áron számolják és utána végre megkapjuk az eredetileg lefoglalt családi szobánkat, ... 

A reggeli amúgy finom volt, nagy választékkal, kellemes hangulatban, ... bár azt az igazi, olasz cappuccinot itt is eléggé hiányoltam. Tudom, a telhetetlenség ... na de ha már Olaszországban nyaralok, akkor miért ne kaphatnék???

Miután jól laktunk és a szobacserét is megbeszéltük, elindultunk a Circumvesuviana állomására. Ez a vasút a Nápolyi-öbölben közlekedik, megkerüli a Vesuvio-t, tehát nekünk ideálisnak bizonyult, ... idén a vulkán megmászását nem terveztük be, azt letudtuk két éve, de Nápolyban még várt ránk minimum egy megvalósulatlan álom. :)

A vonaton teltház volt már induláskor, pedig rengeteg állomás és 1 óra 20 perces utazás várt még ránk. Meg a zenélő, produkciójukért némi aprópénzt elváró potyautasok. Sorrento hegyvonulatáról alagutak sokaságán jutottunk el Nápolyig. Útközben azért láttam olyan lakónegyedeket, ahol nem szívesen élnék, sem a kosz, sem a zsúfoltság miatt. A Napoli Centrale-ra érkeztünk, a Piazza Garibaldira, ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt. Bevallom, nekem olyan érzésem volt, mintha most lett volna... A téren még mindig zajlanak a metrófelújítási munkálatok, elég nagy része le van zárva, de a közlekedőket ez úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja. Nápolyban amúgy is eléggé kaotikusnak tűnik ez az egész közlekedés dolog. :) Mindenki megy, amerre éppen akar, a piros lámpát alapvetően csak díszítőelemnek tekintik és szerintem kizárólag csak a külföldiek állnak türelmesen az út szélén, hogy megvárják az áramló kocsifolyam végét. Most is láttunk egy idős hölgyet, aki egyik lábán gipsszel, totyogva lelépett a járdáról az úttestre, - persze a gyalogosoknak volt piros a lámpa - az autók dudáltak, erre odapattant mellé egy fiatalabb nő, felemelte a kezét, leállította a forgalmat és teljes lelki nyugalommal átkísérte a tyúklépésben totyorászó mamit a másik oldalra. Az autósok meg szlalomoztak körülöttük. :)

A pályaudvar melletti könyvesboltban vettünk egy várostérképet - mert elfelejtettük, hogy ugyanezt megtettük két éve is és AZ a térkép valahol otthon bujdosott elfeledve ... és célirányosan elindultunk, hogy a két éve dédelgetett álmot végre megvalósítsuk. Mivel a cél eléggé messze lebegett, a séta közben tartottunk egy kis pihenőt is.

És végül odaértünk, ... a helyre, ahová két éve is el akartunk jutni, mert meg akartuk kóstolni a világhírnevet szerzett Margherita-t. A Brandiban. Mert a Brandi fogalom. :)

A modern pizza feltalálását a nápolyi Raffaele Esposito nevével kötik össze. Az 1780-ban alapított, ma Pizzeria Brandi néven működő "Pietro ... e basta cosí" sütödében dolgozott és 1889-ben a szavojai I. Umberto király és Margherita királyné látogatása alkalmából különleges pizzát készített. A pizza az olasz nemzeti színekben készült: zöld - bazsalikom, fehér - mozzarella, piros - paradicsom. Készítője a királynéról nevezte el. :)

 Napra pontosan két évvel az előző látogatásunk után, nyitás előtt, negyed egykor értünk oda, akkor még senki sem állt a pizzeria előtt, de kedvesen beinvitáltak bennünket. Mire leültünk egy asztalhoz, benépesedett a környék és nagyjából öt perc múlva mindegyik asztalnál vendégek ücsörögtek. A pizzeria nem nagy egyébként, a szűk kis utca egyik oldalán található a konyharész, a hatalmas kemencével, a másikon maga az éttermi része, ahol körülbelül tíz asztal áll.

Megrendeltük a pizzáinkat - én Margherita-t kértem, mi mást? - és vártunk ...

Aztán megérkeztek, mind a négyen, ŐK, a pizzák, mi nekifogtunk, ... és túlzás nélkül állíthatom, életem legfinomabb pizzáját ettem. Vékony, ropogós tésztával, friss bazsalikommal és mozzarellával, ahogy kell. :) Na persze, a capricciosa se nézett ki rosszul, azuram állítása szerint az is nagyon finom volt, meg is ettük az egészet, az utolsó morzsáig. :) 

A fiúk, okulva a múltkori sonkamennyiségből, prosciutto cotto-val kérték a sajátjukat, ami nem is bizonyult annyira töménynek, mint a crudo-s. :D

Ráadásul még zenei kíséretet is kaptunk az egészhez. Egy nagyjából hatvan év körüli úriember, gitárral a kezében végig nápolyi dalokat énekelt, amibe aztán a szomszéd asztalnál a családjával ücsörgő nagymama is beszállt, tehát amíg élveztük a pizza ízét, hangulatos duettel örvendeztettek meg bennünket. Úgy igazán, olaszosan. :)

A pizza után szükségünk volt némi sétára. Így búcsút intettünk a Brandinak és elindultunk a városon keresztül, kis kerülővel, a pályaudvar felé. 

Mivel nem rohantunk sehová - két éve egy napon akartunk eljutni a Brandiba és megnézni Caprit, és ez eléggé tempós városlátogatáshoz vezetett, - benéztünk a tengerparton fekvő erődbe is. Naná, hogy ott is találtunk néhány megmászni való lépcsőt. Viszont kárpótolt a tengerre nyíló, gyönyörű kilátás. "Találkoztunk" egy szoborral is. És mivel Veronában Júlia mellét nem sikerült megfogdosni, mert akkora tömeg állt sorban, hogy nem volt türelmünk kivárni, hát most bepótoltuk a dolgot. Igaz, nem Júliával, de ettől az apróságtól tekintsünk el. A szobor sem reklamált, csak a fejét fogta. :D

Utána kiderült, jobban jártam volna, ha befogom a számat. (Mondjuk ezt már máskor is megállapítottam, miért is van, hogy sosem tanulok belőle???) Ugyanis megnézve a Circumvesuviana nálunk lévő menetrendjét, megjegyeztem, hogy a következő, az egy "gyorsjárat", azaz nem áll meg minden megállóban, tehát megspórolna nekünk egy kis időt. Na, a pasik egyből felgyorsítottak, hogy akkor azt most érjük el. Igaz, még a város másik felén kóboroltunk, és direkt megegyeztünk, hogy idén aztán nem rohanunk, ... na de ... és akkor innentől próbáltam lépést tartani velük. Ami azért nem egy könnyű dolog, mivel alapból vagy 20-30 centivel rövidebb lábszerkezettel rendelkezem, mint bármelyikük. Mire a pályaudvarhoz értünk, enyhe ciklámen arcszínt produkáltam és minden pórusomból folyt a víz. De időben ott voltunk. Átrohantunk a jegyellenőrző kapun ... illetve ők hárman igen, én meg ottmaradtam, mert az automata benyelte a jegyemet és nem nyitotta ki a kaput. Tehát én álltam odakint, ők meg odabent. Már éppen fel akartuk adni, hogy ennyi, nem ezzel a járattal megyünk, amikor megjelent az egyik pályaudvari alkalmazott és átsegített az akadályon, a kezembe nyomva a jegyemet. 

Elértük a vonatot. A tömeg leírhatatlan volt. És a szerelvény is kicsit rozogább, mint a reggeli. De nem álltunk meg mindenhol, gyorsabban suhantak el az alagutak és megérkeztünk Sorrentoba. Visszasétáltunk a hotelbe, kitérővel a supermercatoba, kis rágcsáért, jutalmul. És mivel megérdemeltük, a hotel medencéjében végre lehűtöttük magunkat. Utána már jöhetett a fiúk esti kártyapartija, az üldögélés a narancs- és citromfák alatt, a szálloda négylábú "őrének" figyelő tekintete mellett. A pihenés. Mert másnap várt ránk Capri, a napfény szigete. :)