Az útirány: Agrigento és a Parco Valle dei Templi. Agrigento egykor Szicília egyik leggazdagabb, virágzó városa volt, ma az egyik legszegényebb települése. A 18. század közepe óta tartó dél-olaszországi utazások kedvelt célpontja. Ideutazásának élményeit Goethe is leírta az Utazás Itáliában című művében.
Útközben azért itt is fotóztam kicsit, a táj szerintem lenyűgözően szép, bár ezen a részen a hegyoldalakon nincs túl sok növény, inkább kopár és sziklás, de a verőfényes napsütéssel és a tiszta, felhőtlen, kék éggel ez is gyönyörű.
Aztán belefutottunk egy kis útfelújításba is, éppen marták fel előttünk az aszfaltot, a porfelhő meg ott lebegett az út felett.
Végül elérkeztünk Agrigentóhoz, illetve a város közelébe. Felkanyarogtunk egy hegyre, beálltunk a parkolóba és jöhetett a séta a tűző napon.
A Valle dei Templi, azaz a Templomok Völgye Szicília egyik legszebb ókori látványossága, amely kiváló állapotban maradt fent. Agrigentótól délre, egy völgyben és egy széles fennsíkon található. A település olyan hatalmas területen feküdt, hogy a mai napig nem tárták fel teljes egészében.
A Héra templom Kr. e. 460 és 450 között épült, 6x13 oszloppal. Négylépcsős alépítményre emelték, miután a karthágóiak felégették, a rómaiak építették újjá, akik az eredeti márvány cserepeket égetett agyagból készültekkel helyettesítették.
A kör alakú csarnok egykori 34 oszlopából ma 25 áll. Az északi oldalon valamennyi oszlop rendelkezik oszlopfővel, a keleti oldal előtt pedig egy oltár áll.
A dombról szép kilátás nyílik Agrigento városára és a másik oldalon elterülő völgyre is.
Tovább indulva a mandula- és olívafák között a régi városfal maradványi láthatók, amelyeket egyenesen a sziklából vájtak ki, a felesleget mindkét oldalon függőlegesen lebontva. Kicsit több, mint 1 méter vastagok, belső oldalukba arkoszóliákat véstek. Az arkoszólium a kőbe vájt sírok
neve. Ennek alján a holttest elhelyezésére alkalmas mélyedés van,
melyet kőlap borít, e felett feszül az ív. Az utóbbi nyitott maradt.
Különböző rekonstruált szerkezeteket is kiállítottak, hogy szemléltessék, hogyan szállították, mozgatták, emelték a hatalmas sziklákat. Mellette részletes leírás olvasható több nyelven, illetve magyarázó rajzok is segítik az érdeklődőket.
Néha muszáj volt megpihennünk az olajfák árnyékában, mert a nap melegét még jobban felerősítették a kövek és az úton nem nagyon lehetett árnyékos helyet találni. Sőt, frissen facsart, hideg narancslével is megpróbáltunk erőt önteni magunkba. Még a pohárban maradt jeget is elropogtattuk a végén, hátha az segít és tovább bírjuk a tűző napot.
Egy hatalmas olajfa alatt is megpihentünk, ami a mellette elhelyezett tájékoztató tábla szerint nagyjából 500-600 éves lehet. Sokan megálltak alatta és élvezték a lombok által nyújtott enyhülést. Láttunk egy kutyát is, aki a fa árnyékában elterülve szinte teljes mozdulatlanságban sziesztázott.
A Concordia-templom szinte teljes egészében megmaradt, ez az épület az UNESCO Világörökség jelképe, stilizált változata szerepel a szervezet logójában.
A templom elnevezése onnan ered, hogy a közelében található egy római felirat, amely az Agrigento lakói közötti harmonikus viszonyról (latinul: concordia) tesz említést. 6x13 oszlopból álló oszlopcsarnoka egy, a sziklás talaj egyenetlenségeit kiegyenlítő alapon áll. Akragasz legprecízebben megépített temploma, az oszlopok tengelyeinek távolsága csupán 5 mm ingadozást mutat.
A templom alsó részét fehér stukkó dísztette, a frízt és a timpanont pedig erőteljes színekkel díszítették. Agrigentum püspöke, Gregorius a templomot 597-ben átépíttette bazilikává, majd Péter és Pál apostoloknak szentelte. A templomot egészen a 17. századig használták, majd visszaállították eredeti állapotába.
A templom mellett néhány régész éppen sírokat tárt fel, elővigyázatosan sepregetve a földet, és a homokot a csontokról. Folyamatosan fényképeket készítettek az egyes fázisokról, hogy mindent pontosan dokumentáljanak.
A templom dombjának aljában időszakosan mindig más-más szobor másolatát állítják ki, most Ikarosz feküdt a földön, valamilyen oknál fogva rengeteg érdeklődőt vonzva. :) Mondjuk, neki legalább egyetlen testrészét sem simogatták még fényesre, nem úgy, mint szegény Júliának Veronában.
Elsétáltunk Alexander Hardcastle kapitány villája mellett is, aki 1921-ben érkezett Agrigentoba és az archeológia iránti rajongása miatt itt is élt, egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig. Számos részét támogatta a feltárásnak, nagyban hozzájárulva ezzel a munkálatokhoz.
A Héraklész templom a legrégebbi és még az archaikus időkből való. A templom romjai szétszórva fekszenek a teljes területen, látható néhány oszlopfő is. A déli oldal 8 oszlopát 1924-ben ismét felállították, az északi oldal oszlopcsonkjai már a 19. századtól ott állnak.
Itt már eléggé csökkent a lelkesedésünk, de aztán mégis tovább mentünk. Az egyik rövid pihenőnél egy tétova, lelassult lepkével is találkoztunk, aki először a kezemre mászott át a szikláról, majd álmosan fellebbent, megpihent egy arra járó hölgy szalmakalapján és így utazott tovább, energiatakarékos módon a nagy melegben.
Aztán visszafordultunk, elsétáltunk a bejáratig - kicsit gyorsabban és célratörőbben tettük meg ugyanazt az útvonalat, mint odafelé. Autóba ültünk és eredetileg azzal a szándékkal indultunk tovább, hogy megnézzük a Scala dei Turchit, a Törökök lépcsőjét, ami a tenger által a fehér üledékes kőzetbe vájt lépcsőzetes képződmény neve és az egyik legkedveltebb strandolóhely Szicíliában.
Gábor lelkes volt, mi valahogy kevésbé, és miután lementünk a lépcsőn a tengerpartra, de az igazi fehér lépcsők elég messzi célnak tűntek, majd visszacaplattunk a tűző napon a sziklafal tetejére, és megállapítottuk, hogy éppen semmi sem lesz nyitva, mert jó olasz szokás szerint az éttermek is pihenőt tartanak délben és kora délután, a parkoló büféjében ettünk pár túlélő falatot és visszamentünk a szállásra, azzal a határozott szándékkal, hogy este besétálunk a városba és eszünk valami finomat egy étteremben.
A zuhany és egy kis pihenés után ezt a szándékunkat meg is valósítottuk és a "google a barátunk" alapon megkerestük a legközelebbi pizzériát. Amikor odaértünk, kiderült, éppen felújítás alatt áll. Ezért kinéztünk egy másikat. Amikor beléptünk, a pincér megkérdezte, foglaltunk-e asztalt. Itt kicsit kezdtünk elszontyolodni, de aztán azt mondta, ha 10-ig elég lesz az idő számunkra (fél 8 volt), akkor fel tud ajánlani egy asztalt négy személyre. Így végül mégis vacsoráztunk, És a Fratelli Piombinoban egyszerűen csodás volt minden. A körülöttünk szaporodó olasz vendégekkel beszélgető tulaj, a kedves és segítőkész pincérnő, a ház ajándékaként kapott pohárnyi pezsgő és az előétel-falatkák, ricottával és házi lekvárral. Még Gábor is megette, pedig őt elvileg a lekvárral a világból ki lehet üldözni.
Na meg a vacsora. A calzone és a pizzák. És tulajdonképpen desszertet már nem is akartunk enni, de amikor a pincérnő kedvesen megérdeklődte, esetleg egy klasszikus cannolot nem kóstolnánk-e meg, valahogy mégsem tudtunk ellenállni. A kisebbik kispasi végül a sajttorta mellett döntött, mi hárman meg cannolit kértünk. Így aztán enyhe cukorsokkal koronáztuk meg a vacsorát, de megérte.
Néha muszáj volt megpihennünk az olajfák árnyékában, mert a nap melegét még jobban felerősítették a kövek és az úton nem nagyon lehetett árnyékos helyet találni. Sőt, frissen facsart, hideg narancslével is megpróbáltunk erőt önteni magunkba. Még a pohárban maradt jeget is elropogtattuk a végén, hátha az segít és tovább bírjuk a tűző napot.
Egy hatalmas olajfa alatt is megpihentünk, ami a mellette elhelyezett tájékoztató tábla szerint nagyjából 500-600 éves lehet. Sokan megálltak alatta és élvezték a lombok által nyújtott enyhülést. Láttunk egy kutyát is, aki a fa árnyékában elterülve szinte teljes mozdulatlanságban sziesztázott.
A Concordia-templom szinte teljes egészében megmaradt, ez az épület az UNESCO Világörökség jelképe, stilizált változata szerepel a szervezet logójában.
A templom elnevezése onnan ered, hogy a közelében található egy római felirat, amely az Agrigento lakói közötti harmonikus viszonyról (latinul: concordia) tesz említést. 6x13 oszlopból álló oszlopcsarnoka egy, a sziklás talaj egyenetlenségeit kiegyenlítő alapon áll. Akragasz legprecízebben megépített temploma, az oszlopok tengelyeinek távolsága csupán 5 mm ingadozást mutat.
A templom alsó részét fehér stukkó dísztette, a frízt és a timpanont pedig erőteljes színekkel díszítették. Agrigentum püspöke, Gregorius a templomot 597-ben átépíttette bazilikává, majd Péter és Pál apostoloknak szentelte. A templomot egészen a 17. századig használták, majd visszaállították eredeti állapotába.
A templom mellett néhány régész éppen sírokat tárt fel, elővigyázatosan sepregetve a földet, és a homokot a csontokról. Folyamatosan fényképeket készítettek az egyes fázisokról, hogy mindent pontosan dokumentáljanak.
A templom dombjának aljában időszakosan mindig más-más szobor másolatát állítják ki, most Ikarosz feküdt a földön, valamilyen oknál fogva rengeteg érdeklődőt vonzva. :) Mondjuk, neki legalább egyetlen testrészét sem simogatták még fényesre, nem úgy, mint szegény Júliának Veronában.
Elsétáltunk Alexander Hardcastle kapitány villája mellett is, aki 1921-ben érkezett Agrigentoba és az archeológia iránti rajongása miatt itt is élt, egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig. Számos részét támogatta a feltárásnak, nagyban hozzájárulva ezzel a munkálatokhoz.
A Héraklész templom a legrégebbi és még az archaikus időkből való. A templom romjai szétszórva fekszenek a teljes területen, látható néhány oszlopfő is. A déli oldal 8 oszlopát 1924-ben ismét felállították, az északi oldal oszlopcsonkjai már a 19. századtól ott állnak.
Itt már eléggé csökkent a lelkesedésünk, de aztán mégis tovább mentünk. Az egyik rövid pihenőnél egy tétova, lelassult lepkével is találkoztunk, aki először a kezemre mászott át a szikláról, majd álmosan fellebbent, megpihent egy arra járó hölgy szalmakalapján és így utazott tovább, energiatakarékos módon a nagy melegben.
Aztán visszafordultunk, elsétáltunk a bejáratig - kicsit gyorsabban és célratörőbben tettük meg ugyanazt az útvonalat, mint odafelé. Autóba ültünk és eredetileg azzal a szándékkal indultunk tovább, hogy megnézzük a Scala dei Turchit, a Törökök lépcsőjét, ami a tenger által a fehér üledékes kőzetbe vájt lépcsőzetes képződmény neve és az egyik legkedveltebb strandolóhely Szicíliában.
Gábor lelkes volt, mi valahogy kevésbé, és miután lementünk a lépcsőn a tengerpartra, de az igazi fehér lépcsők elég messzi célnak tűntek, majd visszacaplattunk a tűző napon a sziklafal tetejére, és megállapítottuk, hogy éppen semmi sem lesz nyitva, mert jó olasz szokás szerint az éttermek is pihenőt tartanak délben és kora délután, a parkoló büféjében ettünk pár túlélő falatot és visszamentünk a szállásra, azzal a határozott szándékkal, hogy este besétálunk a városba és eszünk valami finomat egy étteremben.
A zuhany és egy kis pihenés után ezt a szándékunkat meg is valósítottuk és a "google a barátunk" alapon megkerestük a legközelebbi pizzériát. Amikor odaértünk, kiderült, éppen felújítás alatt áll. Ezért kinéztünk egy másikat. Amikor beléptünk, a pincér megkérdezte, foglaltunk-e asztalt. Itt kicsit kezdtünk elszontyolodni, de aztán azt mondta, ha 10-ig elég lesz az idő számunkra (fél 8 volt), akkor fel tud ajánlani egy asztalt négy személyre. Így végül mégis vacsoráztunk, És a Fratelli Piombinoban egyszerűen csodás volt minden. A körülöttünk szaporodó olasz vendégekkel beszélgető tulaj, a kedves és segítőkész pincérnő, a ház ajándékaként kapott pohárnyi pezsgő és az előétel-falatkák, ricottával és házi lekvárral. Még Gábor is megette, pedig őt elvileg a lekvárral a világból ki lehet üldözni.
Na meg a vacsora. A calzone és a pizzák. És tulajdonképpen desszertet már nem is akartunk enni, de amikor a pincérnő kedvesen megérdeklődte, esetleg egy klasszikus cannolot nem kóstolnánk-e meg, valahogy mégsem tudtunk ellenállni. A kisebbik kispasi végül a sajttorta mellett döntött, mi hárman meg cannolit kértünk. Így aztán enyhe cukorsokkal koronáztuk meg a vacsorát, de megérte.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése