Szicília - 2. nap

 … amikor végül a nagyobbik kispasi vezetett, simán teljesítve az olaszok által támasztott követelményeket, bár estére azért kifáradt rendesen. Mivel így hátra szorultam, nagyjából három dologgal foglaltam le magam: felváltva bámészkodtam, fotóztam (fénnyel is festettem, mert számtalan rövidebb-hosszabb alagút adott rá alkalmat), illetve aludtam. Lehet, lassan eljön a második gyerekkorom, mostanában egyre többször fordul elő velem, hogy beülök az autóba, elindul, én meg beájulok.

Aztán kora délután megérkeztünk Villa San Giovanniba, ahonnan komppal akartunk átjutni Szicíliába. Tekeregtünk egy darabig, mire végre rátaláltunk a „fehér bódéra” (idézet a labirintus-szerű úthálózat elején információs jelleggel ácsorgó fiatal kiscsajtól, bár ő angolul mondta, de köbö ezt jelentette a kifejezés), ahol a jegyet lehetett megvenni. A bódé mellett egy igazán jó kereskedői vénával megáldott egyén játszotta a kisegítő személyzet szerepét, ő közvetített a bódéban ücsörgő alkalmazott és az autóban lévő utazók között. Mivel a jegy megvétele után 2 euró még visszajárt, odanyújtotta a kocsi ablakához, majd azzal a lendülettel el is kérte, hogy ugye ezt megkaphatja borravalónak. Hirtelen reakcióként csak egy meglepett „okét” kapott, erre elégedetten zsebre is vágta az „aprót”. Mi meg tovább indultunk, a komp irányába. 

Majd betereltek bennünket egy kanyargó, kétsávos autósorba, aztán odaértünk a komphoz, de mivel az alsó szint már tele volt, jöhetett az „első emelet”, ahová egy eléggé szűk rámpán kellett lendületből felhajtani, kissé próbára téve ezzel a kevésbé gyakorlott sofőrök idegeit. 

A sikeres parkolás után kiszálltunk és felmentünk a nyitott részre, hogy onnan nézhessük, hogyan jutunk át Szicíliába. 

 

Az utasok nagy része amúgy szintén a fedélzeten csodálta a kilátást és egymás után készítette a fotókat.

Az egész út nagyjából 15 percig tartott és már mehettünk is, hogy beüljünk az autóba, leguruljunk a rámpán, kanyarogjunk egyet a városban, megpróbáljuk kikerülni a lehető leglehetetlenebb helyeken parkolási céllal elhagyott autókat és végül eljussunk a következő szállásig Nizza di Siciliába, a  tengerparti úton, – ami köbö egy sávnyi széles, de kétirányú forgalom zajlik rajta, nem kizárólag személyautóknak, mert hol egy kamion, hol egy busz, hol pedig a szemetes autó jött velünk szembe.

Mivel a tengerparton még tobzódtak a fürdőzők, az egész út mentén sorban parkoltak az autók, de mázlinkra találtunk mellette egy szabad helyet, és elindultunk megkeresni a tulajt, hogy kulcshoz jussunk. Elsőre úgy tűnt, sehol senki, de mire kijöttünk a lépcsőházból, szembejött a keresett fiatalember. Aki azonnal megmutatta a Casa Carmelot, két fürdőszobával, klímával, hatalmas terasszal, amerikai konyhával, pontosan úgy, ahogy a bookingon szereplő képeken láttuk. Aztán megdobott bennünket még pár mosollyal és elrongyolt.

Felcipeltük a cuccokat az apartmanba, persze (majdnem) első nekifutással az internetet célozta be mindenki, aztán kiderült, akad vele némi probléma. Miután ebben a témakörben többszörösen e-maileket váltottam a tulajjal, végül visszajött, mert nem jutottunk dűlőre a megoldást illetően. Kiderült, valószínűleg a szolgáltatóval van a gond, ezt követően fel is hívta őket, lezajlott a nálunk is jellemző „ha ez a problémája, nyomja meg az x gombot” típusú bevezető, majd a sokszoros „sí”-vel, „no”-val, némi pergő nyelvű magyarázattal fűszerezett izgatott telefonbeszélgetés, aztán többször elnézést kérve közölte – bár elég nehezen sikerült kihámoznom a mondanivalóját, mert enyhén szólva is hadart és összemosta a szavakat, - hogy majd szerelik a netet, de most sajnos akkor nincs. Mondtuk neki, semmi gond, megoldjuk, végül is úgysem ülünk egész nap az apartmanban. Ezután kissé izgatottan elköszönt, majd a ház előtt telefonálgatott még egy ideig, amikor feltűnt (nekünk), hogy a slusszkulcsát az asztalunkon felejtette. A nagyobbik kispasi vitte utána, elvégre e nélkül elég nehéz lett volna autóstul hazamennie, max a gyaloglás maradt volna számára. Mondjuk nyugtató jelleggel ez is jól szokott működni.

Este, amikor már majdnem kiürült a tengerpart, lementünk szétnézni, a pasik fürödtek is, én csak derékig mentem bele, mondjuk, alapból nem vagyok az a típus, akit ki sem lehet vadászni a vízből, míg uszonya nem nő. A természetes vizekkel mindig az a gondom, hogy halálra tudok rémülni, ha egy hal elúszik mellettem, vagy a hínár a lábamra tekeredik. A tenger itt ugyan nagyon tiszta, mert apró kavicsos,  és simán látni a fenekét a sekélyebb részen, de nagyon hamar mélyül. És hiába tudok úszni, sajna nem bírom, ha tudom, hogy sok-sok víz van alattam. Tudom, kissé hisztérikus viselkedés, de nekem a tenger ilyen tekintetben inkább félelmetes, és sokkal szívesebben nézem a partról, vagy a teraszról, mondjuk a reggeli kávét, esetleg teát szürcsölgetve. 

A nagyobbik kispasi még egy zen kőtornyot is épített, mielőtt feljöttünk volna az apartmanba, sokáig egyensúlyozgatva a kövekkel.