Szicília - 4. nap, második rész

A nap második állomása Siracusa. Az odafelé vezető úton csak kétszer indultunk el rossz irányba, azaz jöttünk le előbb az autópályáról, mint kellett volna. Mivel nem akartunk olyan utakon menni, amiknél nem igazán kiszámítható a minőség, inkább visszafordultunk mindkét alkalommal. Végül megérkeztünk arra a helyre, amely Cicero szerint a „legnagyobb görög város és mind közül a leggyönyörűbb”. Siracusa belvárosa a világörökség része. Sok ókori emlék található meg itt, de jóval kevesebb a turista, mint Taorminában. 

Az óváros melletti parkolóban álltunk meg, gyorsan ki is kérdeztem egy arra járó, gyanútlan olasz urat, hol vegyünk parkolójegyet, mire megkaptam a felvilágosítást: a behajtónál kamera érzékelte a rendszámot, mielőtt elmennénk, azt kell majd az automatába bepötyögni és kifizetni a kiszámolt összeget. Aztán a kamerás rendszer majd kiereszt bennünket.

Átmentünk a várost az óvárossal összekötő hídon, elsétáltunk az 1943 július 12-én ideérkezett brit csapatok emlékére emelt emlékmű és Archimédész szobra mellett.

Majd a kikötőben vettük szemügyre az egymás mellett sorakozó kisebb-nagyobb jachtokat. A sétányon végighaladva úgy döntöttünk, ránk férne némi ebéd és beültünk az egyik parti étterembe. Mivel a kispasik pizzázni akartak és ezen a helyen pont ezen a napon nem volt pizza, mert a séf éppen a városban lévő másik pizzériában dolgozott, az üveg ásványvíz elfogyasztása után tovább is álltunk.

Innen nem a tengerparton, hanem a központi részen indultunk vissza. Az óvárosi rész a világörökség része. A várost a Kr e. 734 és 733 közötti időszakban alapították az Arkhiász vezette korinthoszi görög telepesek. Eredetileg Szirakónak nevezték, egy közeli mocsár után. Egy időben a Földközi-tenger térségének legerősebb görög városa volt, ami elkerülhetetlenné tette a karthágóiakkal való összecsapást. A Kr. e. 480-ban megesett himérai ütközetben az akragaszi Thérónnal szövetkező Gelón megsemmisítő vereséget mért a Hamilcar vezette afrikai seregekre. A győzelem emlékére templomot emeltek Pallasz Athéné tiszteletére, ami a mai katedrális helyén állt.

A Kr. e. 4. század elején Szürakuszai türannosza, I. Dionüsziosz háborúban állt Karthágóval. Noha Gelát és Kamarinát elvesztette, képes volt visszatartani pun erőket a sziget többi részének elfoglalásától. A háborúskodás után Dionüszosz erődítményt emelt a városban levő Otrigia szigetén, és egy 22 km hosszú falat építtetett a város köré. 

Kr. e. 275-ben II. Hierosz került hatalomra. Uralkodása ötvenéves békés és virágzó korszakot hozott magával. Ebben az időben keletkeztek a város leghíresebb antik emlékei. Bevezette a Lex Hieronica néven ismertté vált jogrendszert, amit később a rómaiak is alkalmaztak Szicília irányításában. Kibővítette a városi színházat, valamint építtetett egy hatalmas oltárt is. Uralma alatt élt minden idők leghíresebb szürakuszai polgára, Arkhimédész, a természettudós. Számos találmánya mellett katonai gépezeteket is tervezett, többek között egy olyan daruszerű masinát, amivel hajókat lehetett fölborítani. Ez a szerkezet később jól jött a rómaiak elleni küzdelemben. Ugyan Siracusa hatalma később már hanyatlásnak indult, a római irányítású Szicília központja maradt, emellett praetori székhely volt. Fontos kikötő volt, mivel a birodalom keleti és nyugati részei között feküdt. A kereszténység a későbbi Szent Pál és Szent Marcián tevékenykedése folytán terjedt el a szigeten, aki a város első püspöke volt. A keresztényüldözések idején vájták ki a sziget óriási katakombáit, amelyek a Rómában találhatók után a világ második legnagyobb ilyen építményei. 

878-ban a szaracénok, miután megostromolták a várost, alaposan ki is fosztották. Ezzel kezdődött el a két évszázados muszlim uralom. Siracusa elvesztette korábbi rangját, a sziget központja Palermo lett. A katedrálist mecsetté alakították. Később a város volt a bizánciak, VI. Henrik német-római császár, Genova, az Aragónok kezén is.

A következő évszázadokban a várost két nagyobb földrengés sújtotta (1524, 1693), 1792-ben pedig pestisjárvány tört ki. 1522 és 1530 között a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend székhelye volt. Siracusa 17. századi rombadőlése örökre megváltoztatta a város arculatát, de az egész Val di Noto elnevezésű földrajzi régióra (kb. a sziget délkeleti partvidéke) erőteljes hatással volt. Az itteni városokat a szicíliai barokk stílusában építették újjá, amelyet Dél-Olaszország egyik legjellemzőbb művészeti vonásának tartanak. Az 1837-es kolerajárvány a Bourbon uralom elleni lázadáshoz vezetett. Büntetésképpen a provincia székhelye Notóba került át. A lázadást azonban nem tudták teljesen elfojtani: Siracusa az 1848-as forradalmakban is szerepet vállalt. 

Olaszország egyesülése után Siracusa újra a provincia székhelye lett. 1870-ben elbontották a városfalakat, és megépült az Ortygia szigetére vezető híd is. A következő évben már vasútvonal is vezetett Siracusába. A második világháború alatt a bombázások súlyos károkat okoztak a város épületeiben.

A tengerparton végig sétálva rengeteg kisebb- nagyobb csónakot láttunk a parthoz közel kikötve, a sekély rész tele volt fürdőzőkkel. Egy nagy csapat sorszámmal felszerelkezett fiatal éppen akkor vonult fel a partról, valószínűleg éppen véget ért egy úszóverseny.
A főtéren bemenekültünk kicsit a katedrálisba is a tűző napsugarak elől. Odabent viszont párás, meleg levegő fogadott bennünket, úgyhogy egy egész gyors körbenézés után kis is jöttünk. A Katedrálist Zosimo püspök építtette a 7. században Ortygia szigetén, a Kr. e. 5. században épült Athéné Templomának helyén. Az ókori templom dór rendszerben épült, rövidebbik oldalain 6, a hosszabbik oldalain pedig 14 oszloppal. A katedrális falaiban még ma is láthatók a régi templom oszlopai. A görög kori épületnek három lépcsőfoka volt. 

A templomnak egy fő- és két mellékhajója van. A főhajó tetőszerkezete a normann korból való, csakúgy, mint az apszis mozaikképei.

Végül a főtéren ültünk be a „La volpe e L’uva”  étterembe, ahol a kispasik megkapták a pizzájukat, egy Margheritát és egy calzonét, Gábor kér arancini mellett döntött, az egyik borsós-sonkás, a másik darált húsos töltelékkel, én meg végre hozzájutottam a hőn áhított calamarijamhoz, mellé paprikás-paradicsomos, padlizsáncsíkos zöldségkörettel. Mindenki elégedett volt az ebédjével, csak a pincér tört ripityára mellettünk egy üvegpoharat, miközben leszedte az asztalt. 

Az ebédet kicsit le akartuk járni, ezért elsétáltunk a Castello Maniace-ig, az óvárosi rész legszéléig. Ez az erőd mai formájában II. Frigyes idejében, 1232-1240-ig épült. Előtte egy bizánci hadúr erődje állt itt. Ő hódította vissza Siracusát a normann uralkodó számára, akinek a zsoldjában állt. Siracusa korábban arab kezekben volt. 1704-ben az erődön belül felrobbant a puskaporos kamra, nagy pusztítást előidézve a belső térben. A külső részek majdnem változatlan állapotban fennmaradtak, de a 17. században a felső szintet lebontották. 2004 óta lehet megtekinteni a felújított erődítményt.

Miután elsétáltunk a parkolóba, már csak egy visszaút várt ránk a szállásig, a szokásos esti tengerlátogatással, meg egy kis dinnyézéssel a teraszon.