Szicília - 1. nap

… amikor éjfél után köbö negyed órával megszólal az ébresztőóra, az még úgy sem kifejezetten lelkesítő érzés, ha közben tudod, hogy azért ilyenkor csörög, mert nyaralni indultok. Eleve nem vagyok az a könnyen elalvós típus, szóval nálam nem úgy működik, hogy leteszem a fejem és alszom. De most kivételesen hamar összejött a dolog, tehát nagyjából két órát sikerült is pihennem, mielőtt a csörömpölésre riadtam. Ebből kifolyólag enyhén kábán, félig kómában próbáltam követni az eseményeket. A tervezett indulás 1 óra 1 perc volt – soha nem kerek időpontokban indulunk, mert miért is tennénk? - de mivel mindent gyorsan elintéztünk, már 0 óra 54 perckor startolhattunk.

Aztán az első négy-öt óra nagyjából azzal telt, hogy hárman háromfelé dőltünk és aludtunk, az egyetlen talpon lévő tagja a családnak meg vezetett rendületlenül. Körülbelül annyi időre tértünk magunkhoz, amíg megálltunk először szlovén autópálya matricát venni a Balatonnál, - mert Pesten már nem árulnak, elvégre minek is? - a szlovén határ után, meg aztán az Autogrillben, egyszer, kétszer, néha tartani egy-egy rövid szünetet, amikor az ülésben elmerevedett lábainkat kicsit megmozgattuk. Már a Balaton magasságában is esett az eső, ezt folytatta egy darabig Szlovéniában is, aztán úgy tűnt, Olaszországba átérve kisüt a nap, de azért itt is megtréfált bennünket egy-egy szakaszon némi csepergéssel. Elvégre nyaralni indultunk …

Gyanítom, a majdnem egész napos kómázásom nem csak annak volt köszönhető, hogy keveset aludtam, hanem annak is, hogy elkezdtem szedni a vérnyomáscsökkentő bogyót, amitől elvben majd normálisra beáll, mert az utóbbi időben eléggé szélsőséges értékeket produkáltam. Ennek köszönhetően viszont három napja olyan vagyok, mint akit megcsípett a cecelégy és kitört rajta az álomkór, szóval kornyadozom, na de, majd csak kialakul. Szóval az időszakosan előforduló, jóindulattal ébernek mondható perceimben ismét megállapíthattam, hogy az olaszok még mindig a saját elképzeléseik szerint közlekednek. Nem mondanám, hogy kapkodnak, de az index, mint olyan, meglehetősen ismeretlen fogalom számukra. Meglepetésszerűen esnek ki eléd az autópályán a legváratlanabb pillanatokban. Legyen ez egy szimpla személyautó, vagy egy autószállító, amin minimum 6-8 vadonatúj autó billeg jobbra-balra és rázkódik az összes hepén és hupán. Ami azért elég sokkoló látvány. Én szóvá is tettem, hogy ezeket, ha megoldható, gyorsan hagyjuk magunk mögött. 

És ha véletlenül mégis eszükbe jut indexelni, akkor úgy is felejtik, hogy nehogy tutira el tudd dönteni, hogy most akkor átjön a másik sávba, vagy sem. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a nagyobbik kispasi, aki már jó ideje rendelkezik jogsival és beszállhatott volna a hosszú úton a vezetésbe, inkább lemondott erről a lehetőségről. Indoknak persze felhozták azt is, hogy a szememből látszott, hogy nem akarok hátul utazni. Mert ha ő vezet, akkor Gábor szokott mellette ülni. Szóval az 1347 kilométert egy sofőr húzta le végig. Gond nélkül. 

Az utolsó két óra ugyan eléggé lassan telt már, de délután negyed négyre végül megérkeztünk Cassinoba, a Colle Cucchiarába. Vagyis a kapuja elé. Miután végig tekeregtünk egy földúton, úgy, hogy a GPS teljesen más irányba akart vinni, mint amerre a Google mutatta. Amikor a technika saját magának mond ellent… Szóval ott álldogáltunk a kapu előtt, a nap sütött, a hőmérséklet is emelkedett, legalábbis minél tovább álltunk ott, annál melegebbnek éreztem a napsütést. A vörös falú ház egy domb tetején, Cassinon kívül, a nagy semmi közepén áll, tehát számunkra tökéletes szállás. Először kicsit tétován nyomogattuk a kapucsengőt, amire senki sem reagált. Már éppen  próbáltam magam rávenni, (vagy inkább Gábor engem)  hogy telefonálok és valahogy megértetem magam olaszul, hátha sikerül majd azt is kihámozni, mit válaszolnak a vonal túloldalán, amikor a földúton bekanyarodott egy olasz rendszámú autó, a lehúzott ablakon keresztül ránk köszönt egy tipikus donna, majd miután beálltak, az udvarról kisétált a párja is és a bemutatkozás után – persze, rögtön elfelejtettem a nevét – elmesélte, hogy ők pont egy hete voltak Szicíliában, amikor a Stromboli éppen újra kitört, úgyhogy közvetlen közelről tapasztalhatták, milyen „terribile”. Megkaptuk a szoba kulcsát, a reggelire vonatkozó információkkal kísérve, majd a tulaj elköszönt. 

Mivel csak egy éjszakát maradtunk, sok cuccot nem kellett a szobába vinni, bár első körben annak a felét is a kocsiban felejtettük. Lazításként használatba vettük a medencét, megismerkedtünk a helyi cirmossal, néztük egy darabig, a fecskék hogy csapnak le újra és újra a medence vizére, aztán elkezdett dörögni, meg kicsit esni is, úgyhogy az este hátralévő részét már a szobában töltöttük. 

Ráadásul mindenki ki volt nyúlva a hosszú úttól, így aztán egész korán megtörtént a villanyoltás, bár odalent az udvaron két kiscsaj még majdnem éjfélig visongott lelkesen, hiába próbálták őket csitítani, pár percnél tovább nem tudtak csöndben maradni. Azért így is sikerült idővel elaludni, bár néha kutyaugatásra, hajnalban valószínűleg a szemetes autó zörgésére, meg egy lelkes varjú rendszeres időközönként ismételt mondanivalójára ébredtünk. De a napkelte szép volt, az idő napfényes és meleg, a reggeli bőséges, a tulaj pedig közvetlen és mosolygós. 

Ránk pedig várt még pár száz kilométer Szicíliáig. Persze a pasik indulás előtt a pajtában még rábukkantak egy régi Jaguárra, amit gyorsan körbe is fotóztak. És ezután jöhetett a második nap, utazással, bár kicsit kevesebb kilométerrel, mint az elsőn.