Szicília - 5-6. nap

Az 5. nap volt az utolsó, tengerparton töltött napunk, ezért lazábbra hagytuk, élvezni még kicsit a nagy kékséget. 

Gábor persze korán kelt és már régen körbefotózta a néptelen partot, meg a környéket, mire én magamhoz tértem.

Aztán következett a reggeli kávézás (részemről tea) a teraszon, közben a tenger és az előttünk lévő úton haladó forgalom aktív bámulásával. 

 
Miután a kispasik is úgy döntöttek, hogy itt az ideje a nap aktívvá tételének, hármasban elsétáltak a közeli supermercatóba, némi friss cuccért a reggelinkhez. Szerencsére messze nem kellett menniük, hamar visszaértek. Állításuk szerint jobb is volt, hogy nem mentem velük, mert negyedikként már nem tuti, hogy befértem volna a boltba, annyira kicsi volt. Mondjuk, a tengerparton nem árt spórolni a hellyel, az olaszok ezt nagyon profin űzik, tehát annyira nem érte őket nagy meglepetés.

A teraszon  reggeliztünk, elvégre kár lenne kihagyni ezt a látványt korán reggel. Amikor még nincsenek sokan a  parton, csak egy-két korán kelő, a kutyáját sétáltató helyi, vagy nyaraló, na meg az elszánt sportemberek, akik nyaraláskor sem hagyják ki a reggeli futást. 

És mivel mára semmi programot nem terveztünk, várt ránk a tenger, eléggé nagy hullámokkal, amikben lehetett fetrengeni, úszni, sodródni, felborulni és ezt variálni ezer, meg egy módon. A pasik meg is tették, ki nem hagytak volna egyetlen lehetőséget sem, amit a víz nyújtott. Az egész napunk így telt, én meg közben áttúrtam a  fél tengerpartot legömbölyített, különleges színű kavicsokért. Kisebbekért és nagyobbakért. 
Aztán utoljára megnéztük még a tengerpart felől a Medical Center feletti szállásunkat, este összepakoltunk, hogy reggel már ne azzal kelljen foglalkozni. 

Még válaszoltam a tulaj sokadik e-mailjére, amiben érdeklődött, működik-e már a net ( nem, nem működött), meg hogy nem érzi túl jól magát, reggel nem jön, a kulcsot csak hagyjuk az asztalon és csapjuk be az ajtót.
Persze másnap reggel befutott, sóhajtozott még egy sort, a pirosan villogó routert látva, majd lekísért bennünket és pillanatok alatt eltűnt valahol a házban. Mi pedig tovább indultunk, hogy eljussunk arra a szállásra, amibe első látásra beleszerettem és amivel kapcsolatban azóta is azt hallom, hogy az "anya szállása". 
Az út szerencsére nem volt túlzottan eseménydús, se nagyobb dugó, se más nem állta utunkat. Unaloműzésnek jöhettek megint a fotók, némi szunyókálás, bambulás az ablakon kifelé.A táj nagyrészt kopár volt, de valahogy mégis szép. Persze láttunk narancs- és citrom fákat, meg valamiféle újonnan telepített növénykét rendezett sorokban, na meg a learatott gabonából ottmaradt szalmabálákat .

És délután megérkeztünk Santa Flaviába, a Ville Mirto kapuja elé. Becsöngettünk, a kapu lassan, kissé horrorfilmes hangulatot árasztva kinyílt és mi "behajtottunk" a hosszú bekötőúton, aminek a végében ott várt Giulia, a tulaj lánya.

Elmondta, hogy a "mamma" még nem ért haza, mert Palermóban akadt dolga, de nyugodtan pakoljunk be, megmutatta a medencét és közölte, ha  "mamma" hazaér, majd megkeres bennünket és mindent részletesen elmagyaráz, ami tudnunk kell. 
A kipakolás után elsétáltunk az egy saroknyira lévő supermercatoba - ez kicsit nagyobb méretű volt és szélesebb választékkal rendelkezett, mint a tengerparti. 

Aztán lehűtöttük magunkat a kertben lévő medencében, közben megérkezett Daniella, a "mamma", egy igazi olasz úrihölgy, aki bejelentkezett hozzánk fél hatra, hogy megbeszéljük a tudnivalókat. Miután minden információt közölt, "buona vacanza"-t kívánt és azt mondta, ha bármi kérdésünk lenne, Whatsappon írjunk neki és elsétált.