Szicília - 10. nap

Cefalú - szicíliai nevén Cifalú - a sziget északi részén, a Tirrén-tenger partján fekszik, kb. 75 kilométerre Palermótól, és 185 km-re Messina városától. Szicília leglátogatottabb turistalátványosságai közé tartozik.
Cefalù nevét először Kr. e. 396-ban említik feljegyzésekben. Fontos helyzete, úgy tűnik, mindig is kedvező fekvéséből fakadt. A város görög neve Kephaloidion: a görög "kefalé" (jelentése: hegyfok) szóból ered. Ez a szirt ma is látható a város fölött.

Elég korán indultunk ezen a napon is, mert szokás szerint el akartuk kerülni a tömeget. Amikor odaértünk, alig voltak a parkolóban, befizettünk három órát, aztán nekiindultunk a városnak.

Első utunk a katedrálishoz vezetett, ahol még szintén alig voltak turisták, így aztán mindent nyugodtan meg tudtunk nézni. 

A katedrálist 1131-ben kezdték el fölépíteni, II. Roger parancsára. Az uralkodó egy tengeri viharból menekült meg, és ezért döntött úgy, hogy templomot épít a Szűzanyának. Az építkezés lassan haladt. A templomot sosem fejezték be teljesen. A normann építészetre jellemző stílusban épült, amit pontosabban szicíliai román stílusnak nevezünk. A külső rész szépen megmaradt, csúcsos ívek és ablakok díszítik.

A háromíves főkaput Ambrogio da Como tervezte, 1471-ben készült el. A díszkapu legszebb része a felette lévő márványfaragvány, de a fa kidolgozása is művészi.

A belső tér három hajós, csúcsíves oszlopsorokkal.

A templom fontos része a keresztelőkút, amelyet négy dombormű-oroszlán díszít. A keresztelőkút egyébként akkora, hogy nyugodtan elfértünk volna benne mi is.

Néhány egyéb leletet, műkincset is itt állítottak ki, mozaikok és oszlopfők sorakoztak az egyik oldalfal előtt. 

A templomban tett látogatás után Gábor mindenképp meg akarta mászni a város fölé nyúló sziklát, amiről állítólag csodás kilátás nyílik a környékre. Hármunk lelkesedése nem volt ennyire töretlen, kellett némi rábeszélés, mire rávettük magunkat, hogy elinduljunk a hangulatos, dóm előtti kis térről.

Végül csak elindultunk és nagyon keskeny, nagyon tekervényes pici sikátorokon keresztül elértünk először a beszédes nevű Purgatórium sarokig, majd egyre feljebb, a szikla aljáig. 

Innen felnézve annyira nem tűnt hívogatónak a sok lépcső, megint eltelt némi idő, amíg ücsörögve próbáltuk magunkat rávenni, hogy elinduljunk. Aztán megszületett a döntés, akkor induljunk és aki nem bírja (esetlegesen én ...) az félúton ottmarad és bevárja egy pihenőn a többieket. 

A nagy lendület a lépcső bejáratánál megakadt, mert az ott lévő automatában kellett volna fizetni a jegyekért, ami csak aprót fogadott el, nekünk meg csak papírpénzünk volt. Az "ajtónálló" hölgynél meg nem volt váltópénz. Azt mondta, menjünk el (le!!!) váltani, jöjjünk vissza utána. Na, ez jelentette a kegyelemdöfést az amúgy is gyenge elhatározásnak, sarkon fordultunk, lesétáltunk a főtérre és inkább reggeliztünk egyet. Jó szicíliai szokás szerint nem éppen kalóriamentesen, de legalább finoman. Briós fagyival, crostata és cappuccino, meg valami piskótatekercs-szerű süti, csokiöntettel volt a menünk.

 Gondoltuk, lejárunk kicsit a kalóriákból, így aztán elsétáltunk a tengerpartra, először egy kevésbé zsúfolt, főleg nagy sziklás részre, bár pár elvetemült emberszerű itt is aszalta magát a napon. 

Aztán a parkoló felé haladtunkban elmentünk a tényleges strand mellett is, ahol egyből elő is jött a családi tömegiszony. Megállapítottuk, hogy ezt a helyet se nekünk találták ki, mert a hering módjára, egymásba érő napernyők alatt hűsölni próbáló  embertömeg tuti nem a nyugodt strandolás megfelelője.

 Visszasétáltunk a parkolóba és kitűztük a célt: a szállás medencéje, ahol nincs tömeg, kellemes a víz és nyugodt a strandolás.

Szicília - 9. nap

Szintén egy nap, amikor kicsit pihentünk és csak a szálláson maradtunk. Viszont azért beiktattunk egy kis programot, bár nem a szokásos városnézést, hanem a Ville Mirtot, azaz a tulajdonosok villáját. 

Daniellával, a "donnával" megbeszéltük még az érkezés napján, hogy szívesen igénybe vennénk a kis idegenvezetést, amit az érdeklődőknek szoktak szervezni. Aztán Whatsappon meg is kaptuk a javaslatot az időpontra. Így ezt a napunkat pihenősre szerveztük, hogy délben körbenézhessünk a birtokon. 

A "donna" lánya várt bennünket fél tizenkettőkor. És itt jött a meglepetés. Mert amikor ideértünk, akkor Giulia fogadott bennünket, aztán a medencénél láttuk a fiát, most pedig Silvia mosolygott a bejáratnál. Kérdezte, hogy olaszul, vagy angolul szeretnénk-e az idegenvezetést. Mondtam neki, hogy a kispasik angolul beszélnek, én meg inkább olaszul, de mondhatja csak angolul is, majd megbeszéljük, ha valamit éppen nem értek. Innentől két nyelven mesélt, nekem olaszul, a pasiknak angolul. Közben azért igyekeztem vele beszélgetni is, szóvá is tette, mennyire örül, hogy valaki végre olaszul is ilyen jól ( khm) tud, érdeklődött, miért pont az olasz és hogy jártunk-e már Olaszországban előtte is. Miután elmondtam, hol és hányszor jártunk, meglepődve csak annyit reagált: ezek szerint szeretünk ide járni és örül, hogy ennyire tetszik nekünk, hogy ennyiszer visszajövünk.

Az első hely, amit megnéztünk, a birtok kápolnája volt.
Mostanában már csak keresztelőkre használják, mindegyik unokát itt keresztelték meg. Szerették volna az esküvőket is itt megtartani, de az egyház sajnos nem járult hozzá. A sarokban álló Madonna szobrot éppen restaurálják, jelenleg csak egy másolat állt ott. 

Az előtérben a karácsonyi jászol figurái voltak kiállítva egy üveges vitrinben, Silvia elmesélte, hogy minden évben elkészítik karácsonykor a Betlehemet, ezeket a figurákat használva fel. Nápoly környékéről valók, az igazi autentikus figurákat az olaszok általában innen szerzik be.

 
A következő állomás a már használaton kívül álló istálló volt. Régen több lovuk is volt, ma már csak a régi hintók tárolására használják a helyet. Megnézhettük a hölgyek által használt városi hintót, az urak külön járművét és a kifejezetten vidéki, poros utakra rendszeresített, zárt kocsit is.

 

  A piknikeken használt alapfelszerelést is kiállították, kétféle variációt is láthattunk belőle.

Az istálló után elsétáltunk a villa és a citrusfák mellett, majd a szállásunk mögötti részen, egy ajtón keresztül bejutottunk a kaktuszkertbe. 

A kert bejáratánál áll egy kis bástya, amire majdnem teljesen ránőtt egy fa, de azért a lépcsőn még fel lehetett menni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik az egész kertre és a villára. 

Ebben a zárt kertrészben rengeteg fajta kaktusz található, egy kertész hozta létre, az ő tervei alapján ültették el a különböző formájú és nagyságú növényeket. Sok kaktusz éppen virágzott, vagy hatalmas, kipattanás előtt álló bimbókat lehetett látni rajtuk. Nem vagyok egy nagy kaktuszkedvelő, de amikor virágba borulva látom őket, mindig kedvem támad beszerezni egyet-kettőt. 

 

A legtöbb a "cuscino della suocera"-ból volt, aminek a neve magyarul is ugyanígy van, ő az anyóspárna. Silvia arcán is megjelent egy széles mosoly, amikor megmutatta a szúrós gömböket. 

A kaktuszkert után következett maga a villa. Az épület eredetileg a középső toronyból állt. Régen Szicíliában ilyen tornyok álltak mindenhol, a tornyok tetejéről tűzzel jeleztek egymásnak, ha valamilyen esemény történt. Itt persze azonnal említésre került A gyűrűk ura és Gondor, ahol hasonló kommunikációs módszerrel oldották meg a dolgot, csak ott a hegycsúcsok tetején álltak a tornyok. A tulajdonos, a jelenlegi lakók őse, később építtette a torony köré a villa többi részét. A család 1670 óta él itt. Pillanatnyilag a nagyszülők állandó lakhelye, de a gyerekek és az unokák is sok időt töltenek itt, mivel Palermóban élnek, ami autóval kb fél órányi távolság. Az unokák a nyári szünet nagy részében itt vannak. 

Az ajtón belépve a torony belsejébe jutottunk, itt áll egy kút, amiben a tetőről összegyűjtött esővizet gyűjtik össze, ez biztosítja a ház vízellátását. 

A földszinten található a "cucina vecchia", az eredetileg a házhoz építtetett konyha. Ma már természetesen van egy modern konyhájuk is, alapvetően azt használják, de ha sok vendégük van, akkor itt is szoktak sütni-főzni. Sőt, ha túl sok a szúnyog - mikor nem? a növényzet és a kert miatt rengeteg van belőlük, minket meg sajna nagyon szeretnek, még úgy is rengeteg szúnyogcsípést begyűjtöttünk, hogy a szállás minden ablakán, ajtaján szúnyogháló volt, - szóval, ha túl sok a szúnyog, a régi tűzhelyet azért is be szokták gyújtani, hogy kifüstöljék a házból a vérszívókat.

Az emeleti előtérben a falon az ősök képei lógnak, a berendezési tárgyak is régiek, de ezeket kevésbé használják, inkább csak a bemutató miatt vannak itt elhelyezve. 

A ház többi részét azonban minden nap használják, bár elnézve a mindenhol elhelyezett értékes és törékeny holmikat, kíváncsi lennék, a gyerekeknek szabad-e egyáltalán egyedül bármit is csinálniuk itt. Mondjuk a medencénél is a nevelőnőkkel együtt voltak, tehát valószínű, hogy a felügyelet állandó. 

A pasiknak is mondtam, finoman közlekedjenek, mert ha leborítják a kínai étkészletet, valószínűleg a gatyánk is rámegy, mire kártalanítjuk őket. Én nagy ívben elkerültem  az asztalt, ismerve magamat annyira, hogy a legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatokban vagyok képes megbotlani és magammal rántani a körülöttem lévő cuccokat. 

A dolgozószoba ablakából szép kilátás nyílik a tulajdonképpeni bejáratra, ahol eredetileg a hintók is bekanyarodtak a birtokra, amelynek a területe nagyjából 4 hektárnyi. Ma ezt a bejáratot az itt megszálló vendégek használják, a háziak a hátsó kapun közlekednek, ami közelebb van a villához.

A belső teret felújították, a padló kerámia lapjai már nem eredetiek, de mindegyik valódi szicíliai kerámia. Az eredeti lapokból a fal szegélydíszítésére használták fel az épen megőrizhetőeket.

 

Az ebédlőben a hatalmas ebédlőasztalt üli körbe a család az étkezések alkalmával.

A séta végén az ebédlő melletti szobában ültünk le Silviával, aki megkínált bennünket a család fehérborával, mellé pedig paradicsomos, mozzarellás, bazsalikomos falatkákat eszegethettünk. A paradicsom a saját kertjükből származott, ebből egyébként egy nagy tálnyi a hűtőben várt ránk aznap, amikor megérkeztünk. Illetve kaptunk egy üveg fehérbort is (meg ásványvizet is, nem csak alkoholt 😊 ) ajándékba, mert a csapvíz a birtokon nem iható. 

Megköszöntük az idegenvezetést, Silvia pedig azt mondta, hálás érte, hogy érdeklődtünk, mert így a család, illetve a villa történetét másokkal is meg tudja ismertetni és ezáltal életben tartani a hagyományokat.

Délután a medence volt a fő tartózkodási helyünk, meg a körülötte lévő kert körbefotózásával töltöttem az időt. A ház is tetszett, bár valószínűleg nem így rendezném be, jobban tetszene a kevésbé múzeumi jelleg, de a kert az, ami igazán megragadott. A szúnyogkérdést meg biztos meg lehetne oldani valahogy. 😂