Tappenkarsee

... ezt a tavat már tavaly ősszel kinéztük, csak akkor valahogy nem éreztük eléggé fittnek magunkat és igazából az elhatározás sem volt olyan erős, csak valamiféle halk hang kezdett motoszkálni a háttérben, hogy oda el kéne menni, mert olyan szééép ...

Úgyhogy az utolsó teljes napunkon felkötöttük a nyúlcipőt, ... akarom mondani felvettük a sportcipőket, pakoltunk némi enni-, innivalót, meg pár plusz pólót a hátizsákokba, behuppantunk a kocsiba és megcéloztuk a Jägersee utáni parkolót. Mert a Jägerseetől is el lehetett volna sétálni odáig, de valahogy sejtettük, hogy hazafelé örülni fogunk, ha a Schwabalmig lejutunk. 

Aztán vettünk egy nagy levegőt és elindultunk. Mivel nem vagyunk rendszeres túrázók, azért nagyjából sejtettük, hogy nem fogunk egy lendülettel a csúcsig gyalogolni, ergo a cél az volt, hogy szépen, lassan felérjünk a tóig, anélkül, hogy bárkit cipelni kellene közben, vagy utána. Az út eleje olyan igazi beetetős, lankás emelkedőként indult, fenyőerdőben, sejtelmes fényekkel, itt-ott váratlanul felbukkanó sziklákkal. Mintha valaha óriások játszadoztak volna a fák között, aztán megunva a bulit, ottfelejtettek volna pár kavicsot a gyűjteményből.

 Aztán szépen lassan felsejlett a fák között a valódi cél, ott fenn, a magasban, a hegycsúcsok mögött. Valahol. 

Így aztán gyalogoltunk, első akadályként át kellett kelnünk a lefelé zúduló patakon - még jó, hogy az átkelőnél kellő mennyiségű stabil kő gondoskodott arról, hogy ne kelljen rögtön az elején cuppogósra áztatni a cipőket.

Aztán jött a kanyargós emelkedő, némi pihenővel tarkítva. Szerencsére mindig akadt egy nagyobb kő, vagy egy padocska, ahol pár perc szünetet lehetett tartani. Közben persze tanulmányozhattuk a többi elszánt túrázót, akik között akadtak nagyon rutinosak, meg kevésbé azok, kisgyerekkel a hátukon kapaszkodók és dupla bottal magukat támogatók egyaránt.

Aztán, amikor már azt hittük, hogy mindjárt felérünk, szembe jöttek páran, akik jóval korábban indultak, mint mi és valami olyasmit hallottunk fél füllel, hogy még háromnegyed óra és akkor úgy gondoltuk, talán mégsem volt ez olyan jó ötlet, de végül mégsem adtuk fel, mert ha már idáig eljöttünk, akkor igazán meg kellene nézni azt a tavat, nem félútról visszafordulni.

Szóval vettünk még egy nagy levegőt és tovább indultunk, megmásztunk még pár (száz) métert, kanyarogtunk ide-oda, kapaszkodtunk felfelé meredeken és falépcsőkön, és egyszer csak közelebb került a csúcs, meg a remény, hogy elénk kerül végre  végre a tó.

A szembe jövők szájából elhangzott a "noch fünf Minuten" és néhány lépés után valóban kiszélesedett az átjáró és megláttuk a tavat, ami egyébként egy nagyobb hegyi tó, 1762 méterrel a tengerszint fölött, 1,14 kilométer hosszú és 360 méter széles, a legmélyebb pontján körülbelül 48 méter mély. A  Kleinarlbach látja el friss vízzel.

Egy monda szerint élt itt valaha a Wurmfelden egy sárkány, aki nagy pusztítást vitt végbe az állatállományban. A salzburgi hercegérsek vad- és halszállítói kitömték egy tehén bőrét mohával, és a gyomra helyére gyújtótűzport tettek. Aztán ezt a "tehenet" bedobták a tóba. A sárkány azonnal lenyelte a fél fogára sem elég falatot. A gyújtótűzpor pedig felrobbant, így szabadítva meg a környéken élőket a veszélyes bestiától. Bár a monda szerint a sárkány nem pusztult el, csak lemerült a tó mélyére, ahol azóta is rágja a sziklafalat. És ha egyszer sikerül átrágnia, a Tappenkarsee vize elárasztja Kleinarltalt egészen Wagrainig.

A tóparton továbbsétálva elértünk a Tappenkarseealmig, ahol szerencsére éppen felszabadult egy asztal, így némi Bockwursttal és Topfenstrudellel pótolhattuk a felfelé mászás során elhasznált energiát.

Mielőtt visszaindultunk, azért még a két legnagyobb "gyerek" belesétált a tó szélén a jéghideg vízbe, hogy megnézze, tényleg hideg-e. Közben a kispasik a tóparton gyűjtötték a lapos köveket, hátha "kacsázás" közben sikerül felzavarni kicsit a sárkányt.

 

Végül rávettük magunkat a visszaútra, magunk mögött hagyva a tavat, a sárkányt és a hegycsúcsokat.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtunk, de azért néha itt se ártott megállni egy kicsit, pihentetni a térdeket, vagy csodálni a kilátást. Mire kora délután elértünk a parkolóig, már egyáltalán nem bántuk, hogy nem egészen a Jägerseetől indultunk a túrára. Valahogy nem tűnt túl vonzónak a hosszas séta, még akkor sem, ha azt a szakaszt már majdnem vízszintesen kellett volna megtenni.