ABBA

... szentimentális vagyok. És szeretek nosztalgiázni. Ami néha jó, néha nem annyira, de attól még így van. Valószínűleg pont ezért varázsolt el tíz éve a "Mamma mia", amit úgy ültem végig a moziban, hogy próbáltam nem hangosan együtt énekelni a szereplőkkel, - elvégre a többiek nem azért jöttek, hogy engem hallgassanak, - közben meg az járt a fejemben, hogy ezekért a dalokért már gyerekként is odavoltam és mindig imádtam hallgatni, ahogy az "abbások"négy szólamban énekeltek.

Ráadásul Meryl Streep is az egyik nagy kedvencem. Szeretem, mint színésznőt és kedvelem, mint nőt. Ha lenne példaképem, ő simán esélyes lenne erre a titulusra. Na meg persze Pierce Brosnan, számomra örökké a 007-es, még akkor is, ha jól látható, hogy a haja ma már inkább ősz, mint fekete, az arcán is elszaporodtak a ráncok és alkatilag sem mondható már edzett titkosügynöknek. Amúgy meg a pasik a korral úgyis nemesednek, "mint a fa, a bor, meg a sajt." Ugye. :)

Szóval akkoriban sok más nosztalgiázóval ott ücsörögtem a moziteremben, egyszerűen csak élveztem a filmet, nem érdekelt, hogy egyszerű a történet, csak szórakoztam. És amikor vége lett, akkor semmi kedvem nem volt felállni a székből és elindulni hazafelé. De valahogy mindenki ott ragadt és persze meg is kaptuk érte a végén jutalmul a plusz két dalt. Imádtam, hogy felhőtlen, hogy vidám, hogy felszabadult és csupa-csupa napsütés.
Az elmúlt tíz évben sokszor előkerült a dvd és már nem is számolom, hányszor újranéztük. Az összes poén és beszólás kívülről megy, de minden egyes alkalommal úgy vigyorgunk rajtuk, mintha akkor látnánk, hallanánk először.
Gondolom, nem meglepetés, hogy amikor kiderült 10 év után, hogy jön a második rész, még csak fel sem merült, hogy nem megyünk el megnézni.

Aztán ott ültünk megint a moziban, szerencsére alig lézengtek a teremben, szóval az egésznek majdnem családi vetítés jellege volt. És ugyan elolvastam egy-két kritikát, jó pár spoilerrel tarkítva, ergo tudtam, hogyan kezdődik, meg nagyjából a történet is megvolt, de elkezdődött és már megint nem érdekelt, ha itt-ott döccent kicsit a dolog, vagy az, hogy akkor sem kellett volna sokat gondolkodnom a következő fordulaton, ha nem olvasok előre el mindenfélét. Szerettem őket, az újakat és a régieket, mert annyira az látszott rajtuk, hogy ők ezt szeretik. Hogy teljesen elhittem, hogy jól érzik magukat, miközben végig bolondozzák a történetet. Az sem zavart (sőt!), hogy az első részből is megjelentek az ott elhangzott dalok, némelyik csak a háttérben, másokból részletek, vagy más valaki énekelte el ugyanazt. 
Nem érdekelt semmi, csak a film, szerettem az egészet, vigyorogtam a poénokon, szomorkodtam, örültem. Aztán persze ez a rész is véget ért, az a pár ember elindult kifelé, mi meg négyen ültünk és vártunk, miközben ment a stáblista. Mondjuk nem hiába, még akkor sem, ha csak pár plusz másodpercet kaptunk, de most nem árulom el, mi történt a végén, aki szereti, az nézze meg. A fanyalgóknak meg csak annyit, az ilyen filmek pont arra jók, hogy az ember egyszerűen csak jobban érezze magát, ha megnézi. Szeresse a zenét, a karaktereket, meg az egészet. És részemről azt se bánnám, ha tényleg sosem hagynák abba ...