... out of office

... amikor köbö 4 éve végleg felhagytam az államilag támogatott (vagy már nem is annyira) intézményekben az oda relatíve nagy rendszerességgel bejáró fiatalkorúak oktatásával, pont az volt az egyik fő ösztönző erő a váltásra, hogy végre nem akartam főnököt, felülről szabályozott munkarendet, kötöttségeket, kényszerű közös munkát fűvel-fával és így tovább. Csak azzal nem számoltam, hogy így, saját magam főnökeként meglehetősen hajlamos vagyok egyetlen alkalmazottamat, azaz magamat túldolgoztatni, és persze lesznek tipikusan olyan helyzetek, amikor többféle okból, de mégsem fogok nemet mondani egy-egy munkára, hiába terveztem eredetileg úgy, hogy márpedig én most nem dolgozom. Szóval az első évem, de lehet, a második nagy része is, úgy telt, hogy igazából nem számított, mikor van munkaszünet, meg ünnep, mert jó párszor előfordult, hogy olyankor dolgoztam, amikor mások éppen nem. Tudom, a vendéglátás, egészségügy sem egy ünnepnap-barát terület, de most maradjunk mégis a saját köreimben. Szóval dolgoztam. Sokat. Sokszor sokat. Volt, hogy szünet nélkül. És ugyan tizedannyira sem fáradtam el a sokszor több óra miatt, de egy idő után jött a felismerés, hogy vagy megtanulok szünetet tartani, vagy hamar véget ér a magánkarrierem. Elvégre nem szimpla elemcserével oldható meg, hogy időnként feltöltődjek, bár néha megkapom egy-két ismerőstől, hogy tuti csalok, mert ennyit nem lehet egyfolytában pörögni. 

Így aztán létrejött magammal egy megállapodás, miszerint évente kétszer két hétig - azaz karácsonykor és nyáron - szünetet rendelek el magamnak. És ezt be is tartom. Mert ha nem dolgozok, akkor egyetlen órát sem tartok ... ugye ... vagy valami ilyesmi. 

Idén is elérkezett a nyár, meg az a bizonyos két hét. Nincs munka, nincs német (vagyis de, de mégsem úgy, mint máskor ...), nincs rohanás, nincs időhiány ...

Csak az első reggelt azzal kezdjük, hogy nyitásra érkezünk a boltba, lisztet beszerezni, mert az itthoni készlet meglehetősen megcsappant, és ugye liszt nélkül elég nehéz lesz sütit sütni, meg hasonló pihentető tevékenységeket véghezvinni. Utána már csak az ebédgyártás várt rám, félig a konyhában, félig  a  kerti kemencében, ergo amíg el nem készült, ingajáratban közlekedtem a két helyszín között, hogy ne legyen széntabletta se a krumpliból, se a húsból, kész legyen a kukoricasali, meg a többi apróság ... és amikor véget ért az ebéd, akkor eljött az a pillanat, amikor ...

... ücsörögtem a kerti asztal mellett, kortyolgattam a magamnak nagylelkűen engedélyezett pohárka proseccot, bámultam a nyugisan köröző halakat, hallgattam a vízhez inni járó méhek, darazsak zümmögését, és az idő csak telt, lassan és  lustán, én meg elhittem, hogy most akkor két hétig tényleg üres marad a naptáram és nem az óra csörgésére kelek majd reggelenként, olvasok napközben is, nem tömegközlekedek, csak jókedvemből utazok és csak oda, ahová akarok ...