Akkor most tényleg nyaralás, ...

... vagy valami olyasmi. Elvégre nyaralásnak az számít (szerintem), amikor kiszakadsz a megszokott közegből, azaz egyszerűen fogalmazva eljössz otthonról és még véletlenül sem fordul elő veled, hogy nekifogsz végre a régóta halogatott nagytakarításnak, (csak úgy kikapcsolódásképp, ... amúgy ezt sosem értettem, hogy a fenébe lehet valakinek kikapcsolódás a suvickolás, ... mindig is szükséges rossznak tartottam, amit az ember megcsinál, mert nem akarja, hogy belepje a kosz és a por, ... na de pihenésképp???) vagy befejezel egy határidős munkát és "csak kicsit dolgozok, de úgyis ráérek, miért is ne csinálhatnám meg?" ... vagy pár napra kicsit elfelejted, hogy innentől kezdve már tényleg és véglegesen orvosilag kell diétáznod, ha nem akarsz aztán nagyon hamar gyógyszerek tömkelegével kelni és feküdni.

Idén ezt a nyaralást kicsit kevésbé szerveztük meg, mint általában. Értsd: nálunk nagyjából már az előző év nyarán kiderül, hová is szeretnénk legközelebb menni, Ő utánajár a szállásnak, én kiválasztom az alternatívákból a nekem tetszőt, Ő kinyomtat mindenféle látnivalókról ezerféle infót, én néha előre kitalálom, mit is szeretnék megnézni, majd amikor ott vagyunk, akkor a kispasikkal közösen eldöntjük, az éppen aznapi hangulatunktól, na és az időtől függően, pontosan mikor és hová is akarunk menni.

Na, idén nem ez történt. Egyrészt tudtuk, hogy messze és hosszabb időre most nem megyünk. Másrészt majdnem az utolsó pillanatig azt sem tudtuk biztosan, pontosan mikor és hány napra jövünk el szabadságra. Aztán valahogy mégis eldőlt, szerencsére helyünk is akadt és az előzetes pogi, sajtos rúd, saját zsömle sütése és a némileg zűrzavaros pakolászás után reggel, az "előre meghirdetett időpontban", 4 óra 58 perckor útra kerekedtünk.

Ugyan vittem magammal egy bödön kávét, amit az út kezdetén meg is ittam, ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy nem sokkal az első pihenő után ájult álomba zuhanjak. Egy része az útnak így aztán kimaradt, de miután sikerült többé-kevésbé magamhoz térnem, már követtem az eseményeket. Meg a tájat. Ami még mindig olyan szép, mint legutóbb, amikor erre jártunk.

A vége felé kicsit belassult a tempó, megnőtt a forgalom, de a - szokás szerint - zenével kísért utazás azért így is kellően hangulatosra sikeredett. 
Miután erőt gyűjtöttünk és kipakoltunk, Megsétáltattuk a felügyeletre átvállalt négylábút, beiktatva némi fegyelmezési gyakorlatot a felhőtlen kóborlásba és rohangálásba. 

Rövid, szuszogós "dombmenet" után rögtön meg is pihentünk az óriás hintáknál, és amíg felváltva "repkedtünk", a kutyát is megfuttattuk kicsit, labdát rugdalva, botot dobálva, vegyesen.

 Elsétáltunk a központig, megnéztük a helyi iskolát, ami valahogy sokkal inkább olyannak tűnt, mint aminek van gazdája, aki gondját is viseli. Szóval nem az otthon szokásos, majdnem összedől, nincs tornaterem, ha van, az se éppen a legjobb és különben is örüljenek, hogy van hová bejárniuk minden nap.

Itt a séta felér egy vizuális felüdüléssel. Mert a házak ablakából virágtenger ömlik lefelé, a kertek rendezettek, az utcák tiszták és egyetlen autós sem kap idegbajt és dől rá a dudára, ha esetleg egész véletlenül nem a járdán közlekedsz, hanem átbóklászol az út közepén. Legalábbis nem találkoztam egy olyannal sem.

Wagrain még mindig szép, a "házigazdák" még mindig aranyosak, mi meg még mindig szeretünk itt lenni.