... félig nyaralás ...

... hogy miért félig? Mert kicsit béna szerintem úgy kezdeni a harmadik napot, hogy elmegyek vérvételre, megspékelve egy cukorterheléses vizsgálattal. De ha egyszer ilyenkor a legegyszerűbb megoldani, hogy erre szánjak egy egész délelőttöt, akkor az ember lánya így szervezi a dolgot. Mára amúgy is csak délutánra szerveztünk programot, tehát reggel simán belefért egy út a dokihoz, a vérvétel, a cukros víz legyűrése, majd a két órányi olvasgatással egybekötött ücsörgés, hogy aztán megint lecsapoljanak még két ampullát a drága véremből. Ráadásul rosszul se lettem, pedig, bevallom, eléggé tartottam attól, hogy ekkora mennyiségű cukrot ilyen tempóban a szervezetembe juttatva, kissé kinyúlok tőle. Na meg azt se nagyon bírom, amikor tűvel szurkálnak és a véremet veszik. Igyekszem is mindig pont másfelé nézni, ami ma kicsit nehezen ment, mert jobbra is azt vettek, balra is azt láttam, végül a plafont tanulmányoztam, míg a nagymama típusú, nagyon kedves néni megszerezte tőlem a  kellő mennyiségű vért. De aztán végre túljutottam rajta, utána meg még ebédelni is tudtam, szóval kezdett kikerekedni a  világ.

Aztán autókáztunk kicsit és jöhetett a délutáni program. Ami tulajdonképpen a nagyobbik kispasi meglepetés ajándéka volt, némi jutalomképpen, hogy túljutott az érettségin, illetve dehogyis túljutott, gyönyörűen megoldotta. 

Várpalota mellett landoltunk, ahol először kaptunk némi infót a járművekről, meg egy kissé a történeti háttérrel is megismerkedhettünk. A jó tanácsot megfogadva átvedlettünk terepmintás overallba, jól záródó bakancsba és máris várt bennünket az utazás. Illetve B-t a vezetés.

Elsőre nem voltam benne biztos, hogy én is ott akarok zötyögni a tetőn, de aztán hagytam magam rábeszélni. És így utólag, kár lett volna kihagyni. Mondjuk a jobb csípőmön beszereztem egy jó tenyérnyi mélylila foltot, mert ugyan megkaptuk utasításban, hogy jól kapaszkodjunk, mert dobálni fog, na de ugye, míg az ember meg nem tapasztalja, addig úgyse tudja, mit is takar ez a felszólítás. Az első gödör után már tudtuk. Kapaszkodtunk is rendesen, mert meglehetősen egyenetlen volt a terep. A második kör és második jármű után a tankvezetést mi már csak a dombtetőről néztük és örökítettük meg. Az egyedül az ünnepelt kiváltsága lett, hogy beüljön és nyomhassa a gázt. Amit nagy lelkesedéssel meg is tett, árkon-bokron, gödrön-buckán, sáron, vízen keresztül.

Aztán véget ért a kaland, visszavedlettünk, beszélgettünk még kicsit levezetésként, hazafelé tettünk egy kanyart Székesfehérváron a kertvárosban, mert már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől. A "gugliabarátom" jelszó védnöksége alatt kerestünk egy csendes pizzériát, ahol kifejezetten finom, vékony tésztás, roppanós pizzákat kaptunk a tányérunkra a nap lezárásaként és már csak a mindenhol felbontott, átalakítás alatt lévő, félig és egészében lezárt, jobbára bedugult Budapesten kellett átjutnunk, hogy végre hazaérjünk.