... lélektakaró

... mióta az eszemet tudom, mindig is volt valami olyan hobbim, amivel lehetett valamit alkotni, még akkor is, ha az csak egy olyan apróság volt, mint egy fülbevaló. Horgolok, kötök, gyöngyöt fűzök, szabok, varrok, sütök, tortázok, összerakok, szétszedek, kijavítok, újrafelhasználok és mindig van valami új, amire rátalálok és muszáj megtanulnom. Talán ezért gondolom úgy, az ember lelkét is egy láthatatlan, saját maga által szőtt takaró védi, ápolja, melengeti. Ez a takaró sok mindenből tevődik össze, az évek során szerzett tapasztalatokból, az emlékekből, a kapott és adott szeretetből, meg még ezernyi más dologból épül. És néha elszakad. Lesznek rajta kisebb-nagyobb repedések, amiket vagy sikerül eltüntetni, vagy nem. 

Nekem ilyen repedések azok, amikor meghal valaki. Ha egy távoli, ismeretlen személy, akinek valamilyen oknál fogva megérint a halála, ez a repedés alig észrevehető. Persze, gyengíti az anyagot, amely a legközelebbi hirtelen mozdulatnál lehet, hogy szélesebbre szakad, de még befoltozható. Egy mosollyal, valami apró örömmel, ami ér, vagy csak azzal, hogy megpróbálom jobban észrevenni a mindennapokban, ami szép. Ha viszont olyan valaki, aki közel állt hozzám, akkor olyan lyuk lesz a takarón, amin simán besüvít a szél. És ezek a lyukak egyre több helyen jelennek meg, ahogy sorban veszítem el azokat, akik többet jelentettek, mint egy ismerős a sok közül. Egy idő után már nincs miből befoltozni, csak akkor nem érzed, hogy áramlik befelé a hideg, ha valaki mögéd, eléd áll és a saját takarójával véd. És addig jó, míg vannak ilyenek, akik ennyire közel állhatnak hozzád.

Aki elmegy, az nem azonnal kezd el hiányozni. Ha hirtelen ment el, akkor főleg. Mert a sokk miatt az ember nem a hiányra figyel, hanem az elintézendő feladatokra, a beszerzendő hivatalos iratokra, meg az összes többi dologra, ami ezzel az eseménnyel együtt jár. Az, aki elmegy, akkor kezd el hiányozni, ha legközelebb fel akarod hívni, mert elmesélnél neki valamit, ha nem ír semmit a következő fotód alá, amit feltettél éppen a facebookra, vagy nem áll ott a lépcsőn, amikor megérkezel. Amikor csak úgy tudod neki elmesélni a dolgaidat, hogy egyoldalúan motyogod magad elé a kérdéseket és próbálod kihallani a levegőben lebegő, soha ki nem mondott válaszait. Amikor nem tudod neki megmutatni a legújabb kinyílt virágot, vagy a gyerekeidről készült fotót.

Akkor jó, ha hiszel abban, legalább egy kicsit, hogy azért lát. Tudja, mi van veled. Meg a többiekkel. Lát és figyel. Meg vigyáz rátok. Amennyire tőle telik. Meg a többiektől. Akik már vártak rá. És most állnak, egymáshoz közel, összefogva a sokszor foltozott, százszor, ezerszer elszakadt takarójukat ...