Tappenkarsee

... ezt a tavat már tavaly ősszel kinéztük, csak akkor valahogy nem éreztük eléggé fittnek magunkat és igazából az elhatározás sem volt olyan erős, csak valamiféle halk hang kezdett motoszkálni a háttérben, hogy oda el kéne menni, mert olyan szééép ...

Úgyhogy az utolsó teljes napunkon felkötöttük a nyúlcipőt, ... akarom mondani felvettük a sportcipőket, pakoltunk némi enni-, innivalót, meg pár plusz pólót a hátizsákokba, behuppantunk a kocsiba és megcéloztuk a Jägersee utáni parkolót. Mert a Jägerseetől is el lehetett volna sétálni odáig, de valahogy sejtettük, hogy hazafelé örülni fogunk, ha a Schwabalmig lejutunk. 

Aztán vettünk egy nagy levegőt és elindultunk. Mivel nem vagyunk rendszeres túrázók, azért nagyjából sejtettük, hogy nem fogunk egy lendülettel a csúcsig gyalogolni, ergo a cél az volt, hogy szépen, lassan felérjünk a tóig, anélkül, hogy bárkit cipelni kellene közben, vagy utána. Az út eleje olyan igazi beetetős, lankás emelkedőként indult, fenyőerdőben, sejtelmes fényekkel, itt-ott váratlanul felbukkanó sziklákkal. Mintha valaha óriások játszadoztak volna a fák között, aztán megunva a bulit, ottfelejtettek volna pár kavicsot a gyűjteményből.

 Aztán szépen lassan felsejlett a fák között a valódi cél, ott fenn, a magasban, a hegycsúcsok mögött. Valahol. 

Így aztán gyalogoltunk, első akadályként át kellett kelnünk a lefelé zúduló patakon - még jó, hogy az átkelőnél kellő mennyiségű stabil kő gondoskodott arról, hogy ne kelljen rögtön az elején cuppogósra áztatni a cipőket.

Aztán jött a kanyargós emelkedő, némi pihenővel tarkítva. Szerencsére mindig akadt egy nagyobb kő, vagy egy padocska, ahol pár perc szünetet lehetett tartani. Közben persze tanulmányozhattuk a többi elszánt túrázót, akik között akadtak nagyon rutinosak, meg kevésbé azok, kisgyerekkel a hátukon kapaszkodók és dupla bottal magukat támogatók egyaránt.

Aztán, amikor már azt hittük, hogy mindjárt felérünk, szembe jöttek páran, akik jóval korábban indultak, mint mi és valami olyasmit hallottunk fél füllel, hogy még háromnegyed óra és akkor úgy gondoltuk, talán mégsem volt ez olyan jó ötlet, de végül mégsem adtuk fel, mert ha már idáig eljöttünk, akkor igazán meg kellene nézni azt a tavat, nem félútról visszafordulni.

Szóval vettünk még egy nagy levegőt és tovább indultunk, megmásztunk még pár (száz) métert, kanyarogtunk ide-oda, kapaszkodtunk felfelé meredeken és falépcsőkön, és egyszer csak közelebb került a csúcs, meg a remény, hogy elénk kerül végre  végre a tó.

A szembe jövők szájából elhangzott a "noch fünf Minuten" és néhány lépés után valóban kiszélesedett az átjáró és megláttuk a tavat, ami egyébként egy nagyobb hegyi tó, 1762 méterrel a tengerszint fölött, 1,14 kilométer hosszú és 360 méter széles, a legmélyebb pontján körülbelül 48 méter mély. A  Kleinarlbach látja el friss vízzel.

Egy monda szerint élt itt valaha a Wurmfelden egy sárkány, aki nagy pusztítást vitt végbe az állatállományban. A salzburgi hercegérsek vad- és halszállítói kitömték egy tehén bőrét mohával, és a gyomra helyére gyújtótűzport tettek. Aztán ezt a "tehenet" bedobták a tóba. A sárkány azonnal lenyelte a fél fogára sem elég falatot. A gyújtótűzpor pedig felrobbant, így szabadítva meg a környéken élőket a veszélyes bestiától. Bár a monda szerint a sárkány nem pusztult el, csak lemerült a tó mélyére, ahol azóta is rágja a sziklafalat. És ha egyszer sikerül átrágnia, a Tappenkarsee vize elárasztja Kleinarltalt egészen Wagrainig.

A tóparton továbbsétálva elértünk a Tappenkarseealmig, ahol szerencsére éppen felszabadult egy asztal, így némi Bockwursttal és Topfenstrudellel pótolhattuk a felfelé mászás során elhasznált energiát.

Mielőtt visszaindultunk, azért még a két legnagyobb "gyerek" belesétált a tó szélén a jéghideg vízbe, hogy megnézze, tényleg hideg-e. Közben a kispasik a tóparton gyűjtötték a lapos köveket, hátha "kacsázás" közben sikerül felzavarni kicsit a sárkányt.

 

Végül rávettük magunkat a visszaútra, magunk mögött hagyva a tavat, a sárkányt és a hegycsúcsokat.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtunk, de azért néha itt se ártott megállni egy kicsit, pihentetni a térdeket, vagy csodálni a kilátást. Mire kora délután elértünk a parkolóig, már egyáltalán nem bántuk, hogy nem egészen a Jägerseetől indultunk a túrára. Valahogy nem tűnt túl vonzónak a hosszas séta, még akkor sem, ha azt a szakaszt már majdnem vízszintesen kellett volna megtenni.

Sasfészek ...

... ha már ugye a közelben van, akkor ezt is látnunk kell. Azaz kellett volna még ősszel, de akkor a szezon végén, az utolsó két napon annyira rossz idő volt, hogy hamarabb zártak, mert hiába takarították a felfelé vezető utat, nem merték elindítani a buszokat a hóátfúvások miatt. Szóval akkor eljutottunk a lenti múzeumig, meg is néztük a nagyon profin, látványosan kialakított kiállítást, aztán csináltunk a magasban éppen, hogy látszó Kehlsteinhaus-ról egy-két fotót és megbeszéltük, hogy legközelebb, ha erre járunk, feltétlenül megnézzük közelebbről is. 

Így aztán teljesen egyértelmű volt, hogy a nyaralás egyik napjának programja a Berchtesgadenbe tett kirándulás lesz. Mivel végre erre a napra napsütést, jó időt jósoltak, kicsit korábban keltünk, mint az mondjuk egy tipikus nyaralás esetén jellemző és a fél kilences nyitáskor már meg is vettük a jegyünket a buszra. Mert hogy a lenti parkolóból csak buszokkal lehet feljutni a hegy tetejére. Na meg gyalog, de az a variáció, elnézve a messze távolban felsejlő épületet, annyira nem vonzott bennünket. Akkor még volt hely bőven a parkolóban és egész elenyésző mennyiségű ember bóklászott a buszok körül. (Oké, a  fotón éppen senki sem látszik, de ez csak a látszat, mert azért három busz tele lett simán.)

Beszállás előtt kicsit gondolkodtam, melyik oldalra is üljek, hogy ne legyen egész úton halálfélelmem, - nem nagyon bírom ugyanis a magasságot, és mindig mikroméretűre zsugorodik a gyomrom a keskeny hegyi szerpentineken - , de aztán "lesz, ami lesz" alapon a jobb oldalt választottam, és amíg felfelé kanyarogtunk, igyekeztem a fotózással, meg videózással lefoglalni magam. Nagyjából sikerült is, kiszálláskor alig volt kocsonyás a térdem. A buszok 6,5 kilométer hosszan, 700 méter szintkülönbséget tesznek meg, az alig 4 méter széles, kanyargós úton. Mivel egymás mellett nem tudnak elmenni, rádión tartják a kapcsolatot és a lefelé jövő buszok az egyetlen szélesebb kiállón engedik el a felfelé jövőket. Az utat anno 13 hónap alatt építették, a költségek nem számítottak.

A Kehlsteinhaus Martin Bohrmann projektje volt, de a széles körben elterjedt legenda, miszerint Hitler az 50. születésnapjára kapta, nem igaz. Már 1928-tól bérelte itt a "Haus Wachenfeld"-et, a hatalomátvétellel azonban a szerény vidéki ház túl szűkösnek bizonyult, így aztán átépíttette, a munkálatok 1936-ig tartottak. Német, cseh és olasz munkások dolgoztak itt. A Kehlsteinhaus, az öt alagút, a felvonórendszer és az oda vezető út költségei akkoriban kereken 30 millió birodalmi márkába kerültek, ami ma nagyjából 130 millió eurónak felel meg. Hitler mellett Hermann Göringnek, Martin Bormann-nak és Albert Speernek is saját háza volt Obersalzbergben. A helyi lakosokat, akik generációk óta itt éltek, elüldözték.

A hely sokkal több lett, mint egy nyaraló. Berlin mellett a Birodalom második legfontosabb helyévé vált, ahol háborúról, békéről, holocaustról szőttek terveket és hoztak döntéseket. Az utazásunk előtt olvasott egyik magyar nyelvű beszámolóban az állt, hogy Hitler csak pár alkalommal járt itt, mert nem szerette a helyet, a tériszonya és a klausztrofóbiája miatt. Ez azonban nem igaz, kormányzásának majdnem egy harmadát, összesen majdnem 4 évet töltött el itt.

A csodálatos hegyvidéki helyszínt folyamatosan felhasználták propaganda célokra: Hitler, mint a néphez közel álló politikus, természetbarát, jó szomszéd, nagy államférfi és magányos látnok jelent meg a különböző felvételeken. Az ezzel kapcsolatos archív felvételeket, a dokumentációt, rengeteg fényképes anyagot a lenti parkoló mellett található múzeumban lehet megtekinteni.

Végleg 1944. július 14-én hagyta el a Sasfészket. Miután a berlini bunkerbe helyezte át a hadiszállását, megparancsolta, hogy minden ott hagyott személyes iratát, fontos aktát égessenek el. A háború utolsó heteiben sok magas rangú tisztségviselő, SS, és Wehrmacht tiszt, pártfunkcionárius menekült Berchtesgadenbe: többek között Hermann Göring, és a birodalmi kancellária vezetője, Hans-Heinrich Lammers is.

1945. április 25-én a britek bombázták a környéket és az épület nagy részét lerombolták, majd 1945. május 4-én amerikai és francia csapatok szállták meg. Az amerikai hadsereg 1947-től 1995-ig az Obersalzberg egy részét rekreációs célokra használta fel, teniszpályákat, sílifteket, golfpályát építettek.

A területen található legtöbb épületet lerombolták, az 1943 és 1945 között épült bunker és  Kehlsteinhaus kivételével. Az 1952-es szezontól kezdve az amerikaiak engedélyezték a Kehlsteinstraße és a Kehlsteinhaus turisztikai célokra való felhasználását. 1952. április elseje óta a Kehlsteinhaus étteremként működik.

 A buszmegállóból egy 3 méter belmagasságú, 124 méter hosszú alagút vezet a sárgaréz borítású, tükrökkel borított liftig, amely 41 másodperc alatt teszi meg a 124 méteres utat a hegy csúcsára. A liftet eredeti állapotában őrizték meg, a párnázott oldalüléseket a látogatók nagy száma miatt felhajtva tartják.

Fönt pedig gyönyörű kilátás, friss levegő és jókedvű pincérek fogadják az érkezőket. Na meg a szokásos Bockwurst, egy kis Käsekuchen,  Zwetschgenkuchen, de aki szeretne, ehet levest, vagy egytálételt is.

A Kehlsteinhaustól tovább lehet sétálni egy fentebb fekvő pontig, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környékre. Itt ücsörögtünk egy darabig mi is és közben hallgattuk az "Edelweiss"-t, meg még jó pár klasszikust.

Aztán, mivel még sok időnk volt a busz indulásáig, amire a visszaútra regisztráltunk, úgy gondoltuk, lesétálunk inkább a gyalogúton a buszmegállóig és nem állunk sorban órákat a liftre várva. Ennek eredményeképpen lefotóztam a fél hegyoldalt, mert folyton újabb és újabb virágokba, növényekbe botlottam.

Aztán zárásképp a lefelé kanyargás a buszokon, a megkönnyebbülés, (részemről) hogy épségben leértünk, a tömött parkoló, ahol azonnal lecsaptak a helyünkre, amint elindultunk és az elégedettség, hogy másodszori nekifutásra végre ide is eljutottunk.