Egy nap, amikor (majdnem) sehová sem mentünk - 2016.07.19.

A mai nap össznépi punnyadás volt. Egyrészt, mert nem terveztünk semmi különöset a holnapi indulás előtt, másrészt tegnap éjszaka a kisgyerekes belga családok hajnalig randalíroztak, rohangáltak a lépcsőn, a ház körül, meg amerre láttak. A reggelit nem Birgit szervírozta, hanem egy fiatal csajszi, nagy eséllyel a kisegítője, mint kiderült, Sarahnak hívják. Vegyesen elbeszélgettünk, velem németül, a kispasikkal angolul tárgyalta meg a tudnivalókat.

A kertben terített nekünk, így aztán madárdal és macskanyávogás kíséretében fogyaszthattuk el a lekvárok, felvágottak, csokis croissantok hadseregét. A macskák persze nem teljesen érdekmentesen sertepertéltek körülöttünk, mivel előtte a fekete cicus három szelet sonkát kebelezhetett be a készletünkből.

  Reggeli után tartottunk egy kis relaxációs szünetet az apartmanban, olvasás, bambulás, szendergés címen, közben azért egy darabig figyelemmel kísértem azt is, hogyan játszottak a kismacskák az udvaron, majd követték a takarítónőt az éppen üres szobába és slisszoltak ki onnan nagy sebesen, amikor kizavarták őket.

Délelőtt a pasik a medencét vették birtokba, és mivel mindenki elporzott az autókkal, tulajdonképpen egyedül őrjönghettek. Előkerültek a tollasütőink és hármasban vízitollasoztak, több hanggal, kevesebb sikerrel.

 Dél körül a nap eléggé rákapcsolt, tehát megint bevonultunk a szobákba, kicsit hűsölni. A pasik olvastak és szunyáltak felváltva, közben lezavartak pár kártyapartit is, én meg végre megnéztem a laptopon a Til Schweiger filmet, a Kokowääh-t, ráadásul németül, szóval mégsem zajlott a pihenés sem teljesen németmentesen. :)

Délután beautóztunk Nocera Umbrába, hogy keressünk egy kis boltot. Tekeregtünk egy darabig, mire végre kiválasztottunk egy parkolót, ráadásul aprónk se volt, még jó, hogy az újságos bódéban a hölgy volt annyira rendes, hogy felváltotta a pénzünket. Aztán valahogy nem kerültünk a helyzet magaslatára ezután sem, mindenki csak ásítozott, tébláboltunk egy darabig céltalanul a szűk kis utcákon, végül a főtéren, a városka lakóinak árgus tekintetétől kísérve, beültünk egy pizzázóba, illetve a Porta Vecchia Pizzeria Snack Bar-ba, ahol azért lehetett egész pizzát is rendelni. A pincér csaj kedves volt és segítőkész, a pizzára meglehetősen sokat vártunk, - közben azért a szakács is kisétált megnézni, kik azok, akik nem szeletet kértek, hanem egy egész pizzát le akarnak tolni így estére, - de végül elkészült, mindenki dugig ehette magát, aztán fizettünk, elköszöntünk és a figyelő tekintetek kereszttüzében a távozás hímes mezejére léptünk.

Estére már csak a bambulás maradt, meg a naplemente, elvégre egy ilyen fárasztó nap után muszáj az embernek kipihennie magát  ... a legjobban ugyanis akkor fárad le, ha éppen semmi megerőltetőt nem csinál. :)