Marmore és Civitá di Bagnoregio - 2016.07.17.

Birgit egyre később prezentálta a reggelinket, ma is hozzálopott még a tegnapi késéshez legalább 10 percet. Úgyhogy a negyed kilences időpont helyett ma már később, mint háromnegyedkor mentünk le. Mondjuk, azért nagyon nem akartunk felháborodni, az ember valahogy napról-napra lassabb és kényelmesebb lesz a nyaralás előrehaladtával. Legalábbis reggel mindenképpen. Egyébként minden nap szolgált nekünk valami újabb meglepetéssel, a bevált cappuccinok, meg a fiúknak nagyon bejövő csokis croissant-ok mellé. Ma például lazacos sajtkrémmel. Amit a többiek csak bizalmatlanul szaglásztak, úgyhogy rám várt ama nemes feladat, hogy meg is kóstoljam. Finom volt. :)

Már reggel is gyönyörűen sütött a nap, bár azért azt még nem igazán mertük kijelenteni, hogy a hőmérséklet is a megszokott júliusi formáját hozza. A két macska is erre sertepertélt megint, a sötétszürke sokkal bátrabbnak bizonyult ismét, még a lépcsőn is feljött, hogy megközelítse azuramat. És közben menetrend szerint szemrehányóan nyávogott.

Mára több helyszínt is beterveztünk, az első a Marmore-vízesés volt, ami egyébként egy mesterségesen létrehozott vízesés. A nevét azért kapta, mert a habja olyan fehér, mint a márvány.

Természetvédelmi területen hozták létre, három szinten keresztül zubog lefelé a víz. 

A belépő elég húzós, 10 euró fejenként, ráadásul, mivel a vízesés naponta háromszor "bezár", azaz 11-13-ig, 15-18-ig, illetve 21-22-ig "működik", az indítás előtti időszakban a jegyekért sorban állók száma is meglehetősen megemelkedik. Mi fél 12-re értünk oda, sorban álltunk nagyjából háromnegyed órát a jegyekért, ezután sétálhattunk be a vízesés területére. 

Kezdésként szemből csodálkoztunk rá, így mind a három szintet egyszerre láttuk. Már ott is kaptunk előleget a porlasztott vízcseppekből, de mivel a levegő addigra eléggé felmelegedett, még jól is esett az óriási "párakapu" extra szolgáltatása.

Kicsit bolyongtunk ide-oda, mire rájöttünk, hol is lehetne feljebb mászni, hogy megnézhessük a fenti emeleteket is közelebbről. Közben azt is szemrevételezhettük, ahogy egy raftingolni készülő csapat teljes menetfelszerelésben mászott lefelé a - meglehetősen gyors folyásúnak rémlő - víz felé. Na ez a sport engem például egyáltalán nem tud lázba hozni, de sejtem, miért imádják annyian.
Feljebb sétáltunk, sok-sok kíváncsiskodóval egyetemben. Láttunk morcos családot kézen fogva, cserkészcsapatot, pórázon rángatott tacskót, aki a négy lábát a földre feszítve próbálta érthetőbben jelezni az eléggé lassú felfogásúnak rémlő gazdájának, hogy ő nem és nem akar oda felmenni, akármennyire szép és érdekes odafent. A gazdit ez nem nagyon hatotta meg, szegény tacsi végül feladta és remegő lábakkal megmászta a lépcsőt előttünk.
A középső szintnél már kaptunk rendesebb adagot a lefelé zúduló vízből, át is nedvesedett mindenki ruhája, haja, még a táskák, meg a fotós cucc is kapott a permetből. Végül is épp időszerű volt egy röpke hajmosás.

Miután közelebbről is láthattuk, mekkora mennyiségű víz áramlik lefelé, elindultunk visszafelé, mert meg akartuk nézni, hogy zárják el a "csapot". Illetve hogyan áll le a vízesés, amikor éppen másfelé terelik el a vizet. 

Elvileg 13 órakor fejeződik be az első szakasz, de persze nem egyik pillanatról a másikra áll el a víz, inkább csak szépen lassan elapad. Egy darabig ücsörögtünk, vártunk, lehetett is látni, ahogy egyre kevesebb víz ömlik lefelé, de a teljes "zárást" végül nem volt türelmünk megvárni, tovább indultunk, a következő célállomás felé. 

Illetve előtte azért tartottunk egy kis pihenőt a vízesés mellett található nyilvános parkban. Ez az ötlet nem csak a mi fejünkben fogant meg amúgy, mert eléggé tetemes számú család hozott magával plédet, hűtőtáskát, ezt-azt és telepedett le a fák árnyékában, kockáztatva, hogy a milliónyi hangya őket is megtalálja és részt kér a szendvics morzsáiból.

Kis hegyi úton, előttünk egy három autós, egyforma ezüstszürke Volkswagenekből álló konvoj haladt, valószínűleg bérelt autókkal, a kisvároshoz közeledve erős gyanúnk támadt, hogy ők is pont oda igyekeznek, ahová mi. Ez a sejtésünk később teljesen be is igazolódott, mivel ugyanabban a parkolóban hagytuk az autóinkat, egymás mellett.

Civitá, amit az ott lakók "la cittá che muore"-nek neveznek, azaz haldokló városnak, Bagnoregio közvetlen közelében található, tulajdonképpen a teljes neve is Civitá di Bagnoregio. Az etruszkok építkeztek először erre a hegyre, nagyjából 2000 évvel ezelőtt. Azóta a hegy folyamatosan fogy, a szélén lévő házak közül a katasztrófák során már rengeteg a mélybe hullott. 

Nagyon kevesen lakják, télen állítólag csak pár tucatnyian, nyáron, amikor állandóan jönnek a  turisták, nagyjából százan. Autóval nem lehet feljönni a városkába, csak a helyiek közlekedhetnek így, - speciális, kisméretű járművekkel, - illetve motorral errefelé, akik különleges engedéllyel rendelkeznek.

Bagnoregioból egy keskeny hídon keresztül lehet felsétálni, a belépő 1 euro 50, egy idősebb bácsika tépte le a híd bejáratánál a jegyeink igazolószelvényét. Eléggé erőre kapott a nap is, mire idáig elértünk, nálam még a tériszony is rátett egy lapáttal a szédelgésre, kicsit érdekes érzés volt a völgy felett sétálgatni, miközben két oldalt a korlát kis vasoszlopai között mindent láttam. Gondolom, sokan ismerik azt a tipikus szituációt, amikor az ember (jelen esetben én) szorgosan mantrázza magában, hogy "ne nézz le, ne nézz le, ne nézz le" és persze első dolga, hogy lepislog a mélybe. Azt hiszem, ha függőhíd lett volna, nekem tuti kimarad az élmény. Így is kellett némi lelki támasz, meg egy segítő kéz, amibe kapaszkodhattam. :)

Ebben a városkában forgatta 2008-ban Alberto Sironi a Pinokkió című filmet is. A szűk kis utcácskák és a középkori hangulat tökéletes díszletet szolgáltattak a történethez.

A régi feljegyzések szerint sorozatosan történtek katasztrófák, egyre fogyott a hegy, hullottak a mélybe a házak. Sokan egyenesen isteni büntetésnek tekintik ezeket. 1221-ben itt született Szent Bonaventura, akinek a szülőháza azóta szintén a völgyben ért szomorú véget.

Sok helyen látható már egy-egy semmibe vezető kertajtó, lelakatolt kapu. A valaha mögöttük álló házak már eltűntek. 

És itt is akadnak elvetemült emberpéldányok, akik egy extrémebb fotó kedvéért bármire képesek. Amikor ott jártunk, egy pasi éppen az egyik fal tetején egyensúlyozott, hogy a társaságában lévők lefényképezhessék és eldicsekedhessen vele, milyen vagány volt.

Az 1695-ös nagy földrengés után a hegy meglehetősen ingataggá vált. Civitá di Bagnoregio felkerült arra a listára, amelyen a világ szász legveszélyeztetettebb, fokozottan védendő műemléke található meg. Szeretnék megakadályozni, hogy a vulkanikus szikla tovább porladjon, egy új ötlet szerint vaspántokkal, hatalmas vasrudakkal és cölöpökkel akarják megszilárdítani a hegy alapjait. Ha nem sikerül, sajnos előbb-utóbb teljesen eltűnik a város.

A szállásra visszafelé egy kevésbé kanyargós utat választottunk, Orvietoba már nem mentünk el, így is utaztunk a mai napon nagyjából 300 kilométert. 

Visszaérve a pasik lehűtötték magukat a medencében, amíg elkészült egy gyors bolognai., mert az egész napos mászkálás által elveszített energiát valahogy pótolni kellett. :)