Luigi, meg a "liget" :) - 2016.07.20.

Az utolsó reggelinket a medence partján kaptuk. Nagy eséllyel azért, mert a kétszemélyes apartmanba érkezett egy páros Porschéval, Hollandiából. Lehet, hogy nem nagyon örültek volna neki, ha reggel negyed kilenckor nekifogunk reggelizni az ablakuk alatt a kertben. :)

Az összes macska, szám szerint öt, élükön a legbátrabb, fehérzoknis szépséggel, ott nyüzsgött az asztalunk körül, köszönhetően az előző nap adott sonkának, meg - mint később kiderült, - a medence melletti apartmanban lakóknak, akik szállították nekik a száraztápot reggelire.

 Lerendeztük a reggeli árát is Birgittel, kiderült, hogy éppen rohan, mert időpontja van a fogorvosnál. Annyi ideje azért még akadt, hogy érdeklődjön, merre jártunk, hogy tetszett a szállás és a környék. Miután megnyugtattuk, hogy minden teljesen rendben volt, még megbeszéltük, hogy ha netán esetleg Budapesten jár, - ahol még sosem volt, - nyugodtan csörögjön ránk, szívesen látjuk. Elvégre az ember sose tudhatja, mi sülhet ki bármiféle kapcsolatból.

Begyömöszöltünk mindent az autóba, - valahogy nem lett kevesebb a cuccunk, pedig az apartman jelleg miatt azért főztem is  ezt-azt ez alatt a pár nap alatt, - fél 11 körül elindultunk. Búcsút vettünk Serre di Parranotól és célba vettük San Marinot. 
Illetve beterveztünk egy "kisebb" kitérőt, mert nemrég egy ismerősünk felhívta a figyelmünket arra, hogy "majdnem" útba fog esni Sirolo, ahol állítólag az egyik legszebb olaszországi tengerpart található.

Kanyarogtunk ide-oda, füldugulós, nagy szintkülönbséges, kis utakon, aztán kerestünk egy benzinkutat, mielőtt a hegymenet túl gyorsan kiürítette volna a tankot.
Szokás szerint tartottunk némi egészségügyi szünetet egy Autogrillnél, ahol a kispasik felszerelkeztek a chips-adagjukkal, én meg megint beszereztem egy pár könyvet. Az egész onnan indult, hogy kiválasztottam egy hármas csomagot, amiben relatíve könnyen érthető, nem túl nagy agymunkát igénylő könyvek voltak. Majd amikor a pénztárhoz indultunk volna, felfedeztem egy extra vastag, 5000 olasz receptet tartalmazó szakácskönyvet.

Gondoltam, lecserélem arra a hármas csomagot, de aztán azuram azt mondta, vegyük meg mind a kettőt. És ahogy már mondtam korábban is, könyvre sosem mondok nemet, tehát mind a négy hozzám vándorolt.

Miután tengerszint alatt is jártunk útközben, Siroloba megérkezve nem ért túl nagy meglepetés bennünket, amikor megláttuk a rengeteg autót. Keskeny, meredek úton lehetett lekanyarogni a tengerpartra, minden talpalatnyi helyen autók parkoltak. 

Végül egy - majdnem - szabálytalan parkolást követően gyorsan lerongyoltunk a partra, fotóztam, meg videóztam egyet, aztán tovább indultunk. 

Most kimaradt a tengerparton a strandolás, de igazából nem bánta senki, inkább szerettünk volna időben odaérni San Marinoba.

Illetve a Le Bosche-ba, ami szintén agriturismos szálláshely, de mégis teljesen más jellegű, mint Serre di Parrano volt. Az utóbbi tipikusan a toszkán területen megszokott kőházas, vidéki jellegű, az előbbi pedig kissé a luxus kategória felé hajlik, legalábbis kivitelben és ötletekben mindenképpen.

Bekanyarodtunk a kapun, lesétáltunk a recepcióra és ott ült egy pocakos, csokibarnára sült, félmeztelen pasi, fülig érő vigyorral az arcán. Gyorsan bemutatkozott, elhadarta a nevét, - amit persze azonnal elfelejtettünk, csak az maradt meg, hogy valami E betűs, később azért sikerült kideríteni, hogy Emilionak hívják, bár a pasik folyamatosan Luigiként emlegették, mert szerintük ő tipikusan olasz és akkor meg nem lehet más, csakis Luigi. Szóval ott ült a pasi, vigyorgott rendületlenül, elhadarta, hol lesz a reggeli, meddig használható a medence, majd felkapta a kulcsot és elkísért bennünket az apartmanig. Utána vigyorogva elbattyogott a medencéig és csobbant egyet a többi vendéggel.

Az apartman első látásra is eléggé szimpatikusnak tűnt, sokadikra meg, amikor egyre több rejtett ötletet fedeztünk fel, még inkább.
A galériás megoldás,
... a rusztikus kőburkolat,
... a lépcső,
... a felső szinten lazán a szobába beépített jacuzzi, ledes fényekkel, felé fordítható tévével,

... a kispasik által kifejezetten szórakoztatónak talált, elektromos vezénylésű függöny, amivel jól eljátszottak egy darabig, mire belőtték, számukra mennyire is kell elhúzva lennie, hogy az pont megfelelő legyen. Bár, gyanítom, inkább csak szórakoztatni akarták magukat egy ideig.

... és a még jó pár apróság.
Szóval miután ezt gyorsan szemrevételeztük, jöhetett a medencés hűsölés, Emilio vigyorgásával kísérve. 

A vacsorát a teraszon ettük meg, utána a fiúk kártyáztak, én az újonnan beszerzett maxi szakácskönyvemet lapozgattam és próbáltam rájönni, melyik recept mit is takar pontosan, na meg a naplementét fotóztam nekik 5 percenként, amikor felhívták rá a figyelmemet, hogy már megint lentebb van a nap, nehogy ne sikerüljön valamelyik részletét megörökíteni és lemaradjanak valamiről.