Gubbio - 2016.07.18.

Reggel: Macska a forró bádogtetőn. Na jó, nem bádog, nem is forró (még), de macska, az volt. Mindig meglepődök azon, milyen lehetetlen helyeken képesek eltölteni az időt. Először csak játszott a pálmalevelekkel, aztán valószínűleg rádöbbent, hogy itt a reggeli mosakodás ideje, mert bőszen nekiállt a tisztálkodásnak. Persze, azt sem tartom kizártnak, hogy a meleg napsütés felébresztette a bundájában lappangó bolhákat és azért volt ennyire sürgős ez a művelet. Mindenesetre elnézegettem egy darabig, az ablakban ácsorogva.

Megint verőfényes napsütésre ébredtünk, már egy ideje szerencsére semmi nyoma nem volt a pár nappal ezelőtti esős, szeles időnek, bár reggelente itt a hegyen elég hűvös van még. És újra megállapítottam, hogy milyen jó is lenne minden reggel valami ilyesmire ébredni.
Reggeli a szokásos üres apartmanban zajlott, Birgit megkérdezte, szeretnénk-e, hogy holnap kint terítsen a kertben, mert hogy már szép az idő, ha van kedvünk, ott is ehetünk. Bőszen bólogattunk az ötletre, szóval másnap már változott a helyszín.
Ma Gubbioba kalandoztunk. A város 44 kilométerre van Serre di Parranotol, odafelé egy-két mellékvágányra is ráfutottunk, néha a GPS szerint út sem volt arrafelé, amerre mi mentünk. Azt hiszem, hagy némi kívánnivalót maga után az olaszországi rész frissítése. De azért egy kis kitérő után visszajutottunk a "térképre". És persze Gubbioba is.

Megtaláltuk a nagy parkolót is a város lábánál, de ott, ahol éppen megálltunk, kiderült, hogy nem lehetett parkolni, mert éppen valami fesztivál zajlott, - valószínűleg rengeteg gyereknek, mert a hangjukat hallottuk, nagyon nagy volt a zsivaly, az én aprónépet "kedvelő" kispasijaim azonnal mondták is, hogy remélik, nem oda kell mennünk, ahol ezek vannak, - a kitett táblák az autók elszállításával fenyegetőztek, ... de végül kiderült, az oldalsó rész teljesen "free", így aztán ott hagytuk magára a "kispirosat", míg mi felfedeztük a várost, illetve egy részét.

Gyalog indultunk el, először a Piazza Quaranta Martirin néztünk szét, ezt a teret a II. világháborúban elesett partizánok tiszteletére nevezték így el. 

Itt áll a San Francesco templom is. Azt mondják, Szent Ferenc egyik látogatása alkalmával itt aludt a sekrestyében.

Egy utcával odébb pedig, egy kis terecskén, az a templom áll, amely Terence Hill, Don Matteo című filmjében is szerepelt.

 Na és rögtön mellette az "Il giardino di Don Matteo" nevű étterem. Mert a hírnév adta lehetőségeket ki kell használni.

Elmentünk a "Taverna del Lupo" mellett is, mint később kiderült, ennek is Szent Ferenchez volt köze, hiszen ő volt az, aki itt jártakor megszelídítette a vad állatot. Azon a helyen, ahol ez állítólag történt, ma egy szobor áll. 

Viszonylag hamar odaértünk a szűk kis utcákon keresztül az első lifthez. A város ugyanis annyira ráépült a hegyre, hogy annak, akinek éppen nincs kedve hegymászótúrához, ajánlanak egy kicsit gyorsabb és kényelmesebb megoldást: két liftet, amelyek egy-egy szinttel magasabbra szállítják fel az embert. Mi is a lusta variációt választottuk, az utóbbi napokban már elég vádliedzést lezavartunk városnézés közben, most kicsit kevesebb sportot terveztünk be.

A Piazza Grandéról az egész környéket be lehet látni.

Innen indul a Gubbio Express is, ami egy kis városi vonat, a szokásos városnéző túrával. Nagyjából fél óra alatt tesz egy nagy kört, közben 6 nyelven lehet meghallgatni a látnivalókról egy tájékoztató szöveget, illetve egy képernyőn is bemutatnak részleteket a gyertyás futásról, vagy a város híres szülötteiről. A röpke túra 8 euro fejenként, amit egy fiatal olasz lánytól tudtunk meg, aki az ottani megállóban szervezte az utasokat a kis vonatra.

Mentünk egy kört, közben én németül, a kispasik angolul hallgatták a beszámolót az érdekességekről. Azuram szintén a németre szavazott, bár azért akadtak olyan részek, amihez nem volt teljes a meglévő szókincse.
A város római kori részén is átvonatoztunk.

Visszaérve a Piazza Grandéra, már tudtuk, hogy itt van az a magas harangtorony, aminek a harangját kézi erővel kongatják odafent, amikor május 15-én, Szent Ubaldo névnapján, - aki a városi legenda szerint egyszer beavatkozott egy Perugia elleni csatába és így a gubbioiak legyőzték a túlerőben lévő ellenséget, - a gubbioi férfiak vállukon hatalmas, 400 kilós gyertyatartókat cipelve felszaladnak a hegyre, így adva hálát a szentnek. A hegy tetején álló templom a XI. században épült, Szent Ubaldo pedig a XII. században volt a város püspöke.

A templomhoz egyébként nem csak a futás helyszínéül szolgáló úton, hanem egy drótkötélpályán is fel lehet jutni. Elsétáltunk az indulási pontjáig, ahol meggyőződhettünk arról, hogy a neten talált leírás egyáltalán nem túlzott. A kalitkához hasonlatos szállítóeszközök eléggé ingadozva, lassan haladtak hegynek felfelé. A pasi, aki segített beszállni az utazni vágyóknak, majdnem hogy belökdöste a kalitkába őket, rájuk csapta az ajtót és útjára engedte az egész alkotmányt. 

Ezt látva én személy szerint csak meg lettem erősítve azon elhatározásomban, hogy köszi, de nem szeretnék felmenni a hegyre. Kihagyom Szent Ubaldo templomát, bármennyire is érdekelne a dolog. Sajnos ebben az esetben a tériszonyom már a kaland elején elrettentett az egésztől, így a gyávábbik utat választottam, el sem indultam. A pasik egy darabig még tanácskoztak, mi legyen, de végül ők is úgy döntöttek, nem hagynak magamra idelent, szóval Ubaldonak nélkülöznie kellett a társaságunkat.

Lefelé menet még elmentünk a szökőkút mellett, amiről az a legenda járja, ha az ember háromszor körbefutja és a vízzel lefröcsköli utána magát, akkor jutalmul bekerül Gubbio bolondjai közé. :)

Zárásként úgy gondoltuk, igazán megérdemlünk valami finomságot, úgyhogy a városka aljában, egy apró téren leültünk egy teljesen hétköznapi, abszolút nem hivalkodó, nevenincs kis vendéglátóipari egység elé kihelyezett asztalhoz. A pincér - egy tipikus olasz szépfiú, - azonnal ott termett, az orrunk alá nyomta az étlapokat, majd magunkra hagyott bennünket, hogy válogassunk. A fiúk végül pizza mellett döntöttek, a sima Prosciutto 5,50 eurós minimál áron kellette magát, én meg egy Porcini pizzaszeletet ettem, kemény 1.50 euróért. Finom és ropogós, bár kicsit kalácsosabb jellegű tészta volt, mint mondjuk amit Nápolyban ettünk. Viszont mindenkinek ízlett. És miközben mi voltunk az egyetlenek, akik nem a városka lakóiként, törzsvendégként ültünk ott, most is teljesen beigazolódott, hogy oda kell menni mindig, ahol a legtöbb helyi üldögél, mert ők csak tudják, jó-e az adott hely. Hiszen nap, mint nap oda járnak.

A szállásra visszafelé még pár "tájfotót" muszáj volt ellőni, persze mozgó autóból azért nem állítanám, hogy profi minőséget tudtam produkálni, de nem állhatunk meg minden egyes szénabálánál, mert nekem pont azt van kedvem lefényképezni.

Levezetésként medencéztünk még, ami főleg abból állt, hogy a pasik dobálták egymásnak a labdát, majd keresgélték a medencét körülvevő bokros-susnyás részben, ha éppen nem sikerült időben elkapni, én meg néztem a "zenés-táncos" műsorukat a medence szélén ücsörögve. :)