... süti, süti kalácskát ...

... mármint a mézes kalácskát. Már megint. Vagy még mindig. "mernembííírokmagammal" és idén még valamit ki akarok próbálni. Meg az osztály-méziházhoz begyúrt tésztából amúgy is maradt, szóval azt fel kell használni ugyebár. 

Na de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy van nekem tök jó sütőpapírom, mert a mellékállásban jótevő angyal barátosném mindig gondol rám, ha beszerző körútra megy és nagy tételben hozza nekem is a kellékeket. Legutóbb például a sütőpapírt is. Olyan nagyot, amit csak akkor tudok a tepsimbe beletenni, ha előtte kettészeletelem. Na és ezek ugye fel vannak egy naaagy tekercsbe tekerve, mert amúgy meg hová is tenném kisimítva ezt az egész papírhalmazt? És amikor az előbb ügyesen ki akartam szedni belőle egyet, ... nos hát ... kicsit szétcsúszott, nekem meg nem sikerült úgy rendesen, reflexesen mind az ötven darabot elkapni. Mármint egyszerre. Tehát pár perce A3-mas nagyságú, lebegő sütőpapírok lepték el a nem túl méretes konyhámat. Majd elegáns lassúsággal földet értek. Én meg nagyjából negyed óráig küzdöttem velük, mire megint sikerült összerendezgetni és a fiókba toloncolni őket. Mert csúsznak. Szét. Össze. Meg vissza. Le. És oldalra. De győztem. Tehát a sütőpapír-hadsereg ismét a fiókban, mézik kisütve, ez a feladat teljesítve. Mai önmegvalósítás kipipálva. :P

... csak egy téli este ...

... nem tudom, kinek mennyire ismerős az az érzés, amikor egy nagyjából egyfolytában végigtanított nap után eljutsz odáig, hogy magadra rángatsz köbö három pulóvert, mert alapból baromi fázós vagy (és szerinted már hideg van, míg mások szerint még éppen csak hűvösre fordult az idő) és a - kutya pórázát a kezedbe kapva finoman érzékelteted a négylábúval, hogy akkor most végre elindultok, és jöhet a szokásos kör, vagy kűr, vagy akármi. Persze erre a bizonyos kutyacsaj előadja a négylábon egyhelyben pattogós magánszámát, és mire végre a nyakába küzdöd a pórázt, már kezdesz felmelegedni. 

Aztán elindulsz sétálni. Bár azért, ha a tempóját tekintjük ennek az egésznek, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kocogsz kicsit, míg a hebrencs "alig múlt egy éves" orrát a földhöz nyomva bőszen követi valamelyik ismerős, vagy kevésbé ismerős kutyorgó szagnyomát, te meg a póráz túlvégén percenként hatvanszor jelzed neki, hogy ne fojtogassa magát, mert attól nem lesz jobb és amúgy is eljutunk ám mindenhova, ha nem rongyol teljes lendülettel, akkor is. 

De ha mindez nem lenne még elég, akkor képzeld hozzá azt is, hogy az alapból is vaksi szemeddel estefelé már nem nagyon tudod kivenni a formákat, ergo  szemüveggel segítesz rá, hogy ne csak a nagy sötétséget lásd. És mivel kint már cidri van, te meg hajlamos vagy néha szájon át kifújni a levegőt, a szemed előtt lévő üvegen kábé húsz méterenként köd képződik, azaz ellepi a pára, ami a leheletedből kicsapódott. Na ekkor jön az, hogy megpróbálsz a pórázon előtted nyomuló kutya után tájékozódni, félvakon, lefagyó fülekkel, mert a fejedre megint elfelejtettél feltenni valami védőalkalmatosságot. Csakhogy a kutya ugye nem képzett vakvezető, tehát meglehetősen a saját feje után megy, itt-ott cikkcakkban, néhol meg többször átlósan az út egyik, majd másik oldalára, ... így aztán, míg a pára szépen lassan lehúzódik a szemüvegedről, te félvakon botorkálsz utána, majd megkönnyebbülsz, hogy végre megint látsz és sóhajtasz egy nagyot. :D 

Méziház ...

... a sokadik. Idén már nem tudom, hányadik alkalommal fogtam neki a mézeskalácsozásnak. És íme. Kicsit csálé, kicsit remegős kézzel rajzolt, de a miénk. :D 

És már tudom, hogy a jövő évi bakancslistám egyik megvalósítandó projektje lesz, hogy végre elmegyek és egy igazi mézesművésztől megtanulom, hogy is lehet szép, kecses és olyan "igazi" mézeskalácsokat alkotni. Hogy jövő karácsonykor már tényleg olyan legyen a házikó, ahogy megálmodtam.

Addig is próbálkozom még, amatőrként, sokadik alkalommal, idén valami kicsit mással is, de az még titkos projekt, míg ki nem derül, hogy mi és persze hogyan sikerül. :)

És a fázisfotók, bár a legeleje lemaradt, az összegyúrt tészta, ami aztán napokig a hűtőben pihenkélt, mert nem jutott rá időm, hogy kisüssem. Így viszont a házakat már azzal a formával tudtam kiszaggatni, amit majd a fiúktól kapok karácsonyra. Ja, hogy még meg sem kaptam? Hát, hivatalosan nem, ... 

... hivatalosan is ...

... nekifogtam. Mert évekkel ezelőtt született itthon egy megállapodás, hogy legalább december elsejéig bírjam ki, előtte ne rakjam tele a lakás minden elképzelhető pontját karácsonyi díszekkel. tehát azóta türelmesen kivárom mindig. Azaz, ... ööö ... már hetek óta visszaszámolok, titokban tervezgetek, dekorációt gyártok, boltokban kóvályogva újabb apróságokat veszek ... de hősiesen csak ilyenkor fogok hozzá a látványos részéhez. 

Mint például az adventi naptárhoz. Régen, amikor a kispasik még tényleg kicsik voltak, a keresztszemes korszakomban alkottam egy variációt. Valahol még fotónak is lennie kell róla, (mert mindig, minden ilyesmit megörökítek) de a nagy katyvaszban, ami a gépemen, meg a mindenféle cd-ken uralkodik, fogalmam sincs, merre van. Aztán ezt használtuk évekig, a fiúk szedték ki szorgalmasan az apró zsebekből a cukorkát, csokit, egyebeket. És lassan kinőttük, elhasználtuk. Párszor vettünk egyszerű csokisat, papírból, de azok iránt valahogy néhány nap alatt elvesztették az érdeklődésüket. Pár évig kimaradt ez az egész adventi naptárosdi, mindig csak készültem, hogy csinálok másikat, de folyton kicsúsztam az időből, meg ihletem se nagyon volt ebben a kérdésben. 

Aztán idén, amikor a kedvenc kisboltomban beszerző körúton jártam - mert valami teljesen máshoz szalag, csipke, zsinór kellett, - megláttam ezt az anyagot. És  jött az "ilyet veszek, pont jó lesz az adventihez" érzés. Szóval vettem. Aztán hazaszállítottam. Egy magányos délelőttöt kihasználva legyártottam a titkos projekthez az összes zsákot. Ma pedig, míg a pasirészleg edzés miatt távollétével tüntetett, teletömködtem, felszalagoztam a bugyrokat. Került bele csoki, ... naná, elvégre kell a kalória. Meg néhány Ez, meg Az. 

Az első találkozás már lezajlott, elhangzott a "Holnap akkor kinyithatjuk az elsőt?" kérdés. Innentől meg izgulok, hogy az "egyebek" vajon tetszenek-e majd Nekik. Mert a csokikkal nem lesz gond, azt tapasztalatból tudom. :)

 

... az első ...

A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

(Pilinszky János)

 

 
 

... kezdőőődik ...

... vagyis tulajdonképpen nálam igazából most pörög fel. Mármint a készülődés. Mert a kezdés, na az már régen megtörtént. 

Persze magyarázkodhatnék, hogy miért fogok hozzá a karácsonyi tervezgetéshez már az ősz közepén, úgy nagyjából október végétől, de a legegyszerűbb oka valószínűleg csak annyi, hogy ez a kedvenc ünnepem. És nem, az sem tántorít el ettől, hogy mostanában divat nem szeretni, meg azon fanyalogni, mennyire elveszítette a varázsát, meg a többi szokásos szöveg ... Mondjuk attól én sem vagyok oda, hogy a Mikulásokat már szeptember végén kirakják a boltokban a polcokra. Verőfényes napsütésben, kora őszi melegben valahogy nem tudnak hangulatba hozni a piros ruhás csokifigurák. Meg amúgy sem. :) 

És szegény dolgozókat sem irigylem, akik heteken keresztül a "Jingle Bells" mámorát kell, hogy átéljék az üzletekben, ... emlékszem, tavaly az egyik pénztáros, akihez sokszor beállok a sorba, mert mindig van egy kedves szava, meg soha nem néz rám úgy, mintha éppen ölni szeretne, még akkor sem, ha látszik rajta, hogy már műszak vége van és tulajdonképpen rohanna elfelé ... na szóval ez a pénztáros olyan december 15. körül egyszer csak rám nézett és közölte, ha még egyszer meghallja ezt a karácsonyi számot, muszáj lesz megütnie valakit ... és hogy már éjszaka is ezzel álmodik. Na szóval ez az, amit nem szeretek. Meg a tömeget. A tolakodást. A rohanást. Szóval az egész naaagy karácsonyi őrületet. Ja, hogy ellentmondásos vagyok? Egyáltalán nem. Ugyanis nem szoktam megőrülni decemberben. Mert hogy alaptermészetemtől teljesen idegen módon ez az ünnep az, amire tervezek. Akár már nyáron. Kitalálok, ötletelek, gyűjtögetek, ... receptet, díszhez kellékeket, menüsort, családtagok óhaj-sóhaját. 

Az évek során már annyi ötlet felhalmozódott, hogy azt hiszem, ha innentől egyet sem keresnék többet, akkor is sokáig válogathatnék belőlük. De valamiféle hörcsögvér akadhat bennem, mert ezzel a gyűjtögetéssel nem nagyon tudok leállni. Mindig van valami újabb. 

Pár éve elkezdődött a folyamat, hogy valami ehető gasztrocucc is készüljön a "home made" csomagba. És lassan teljesen átalakultak a dolgok, most már jönnek a keksz-, bonbon-, mézeskalács variációk. Idén persze megint becsempészek valami mást is, de azt még fedje homály. Elvégre meglepetés lesz, vagy mi. Már, ha sikerül.

De ma esett a hó. És úgy éreztem, muszáj hozzákezdenem valami kézzelfogható dologgal is. Tehát délután teletömtem a múlt héten legyártott adventi naptár zsákjait csokival, meg néhány egyéb meglepivel. Aztán beindítottam a titkos műveleteket  is kicsit, hogy azt a  pár apróságot, amit sikerült beszereznem, elrejtsem a karácsonyi csomagolás alá. Na meg összegyúrtam két adagnyi mézeskalácsra való alapanyagot, ... mert holnap amúgy is meggyújtjuk az első gyertyát. Szóval itt az ideje előkeresni a formákat, nyújtani, szaggatni, sütni, díszíteni. :)

  

Jó nekem, ...

... fel akartam sorolni, hogy miért ... például azért, 

... mert minden reggel ugyanott ébredhetek és kómázhatok a reggeli kávém felett, ... ha úgy alakul, és nem rohan el hajnalok hajnalán, akkor mindezt kettesben Vele. 

... mert reggelente én ébreszthetem Őket.

... mert eldönthetik, milyen és hány darab szendvicset vinnének ellátmánynak a suliba.

... mert megkérdezhetem Tőlük, van-e pénz náluk büfére és ha nincs, tudok adni Nekik.

... mert elborulhat az agyam még félkómában is, ha a négylábú sáros lábbal berongyol a nappalin keresztül a konyhába és fel kell mosnom utána, ... aznap reggel már századszor.

... mert betemethetem az éjszaka, rejtélyes módon a kertben felbukkanó gödröket, ezáltal részt vehetek az "én kiásom, te betemeted, mert ha nem, máshol is ások másikat" című társasjátékban.

... mert el tudok Tőlük köszönni minden egyes reggel, amikor elindulnak. 

... mert megkérdezhetem Tőlük, aznap mit is szeretnének ebédelni és ezt meg is főzhetem Nekik.

... mert minden nap úgy indulhatok dolgozni, hogy szeretem ezt az érzést. Na jó, néha előfordul, hogy nem teng túl bennem a munkakedv, de mostanában szerencsére meglehetősen ritkán. :)

...

... és így tovább. A sok-sok kisebb-nagyobb "jónekem"-dolog. De nem folytatom, csak magamban, halkan. Főleg, amikor fel akarom magam bosszantani például a tömeg miatt a metrón, amikor jelentéktelen dolgok miatt készülök kiakadni, ... amikor kell, hogy tudjam, hogy ez mind nem fontos. Csak az, hogy "jónekem", mert választhatok, mert van lehetőségem rá. Dönthetek. Jól, vagy rosszul, de megtehetem. Persze attól néha még elborul az agyam. Időnként nem úgy fogalmazok, ahogy kellene. Van rá alkalom, hogy a stílus sem a megfelelő. Mert emberből vagyok. És remélem, az is maradhatok. Ott valahol, azon a térfélen, ahol emberséges is lehetek. És esetleg mindezért nem sorolnak be mások egy ellenséges, utánivaló "nemvagyAZ" csoportba és nem kezdenek el csak azért utálni és gyűlölni, mert nem pont úgy gondolkozom, mint ők. Mert manapság ez nem olyan egyszerű. De próbálkozom. Még ha ezt néha kicsit zavarosan is sikerül megfogalmazni. De próbálkozom ...

És ...

 

"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet." 

(José Micard Teixeira)

Egy kis múlt ...

Tura. Egy kastély. Egy épület, ami sokkal többre hivatott. Amit látva az zsongott a fejemben, hogy milyen szép lehetett fénykorában. Hogy milyen szép lehetne akár most is. De még így is van benne valami meghatározhatatlan méltóság. Azoknak a régi időknek az üzenete. És ha kicsit hunyorítok a szememmel és nem figyelek a megkopott falfestésre, vagy a lepergett falburkolatra, akkor talán sikerül elkapni egy éppen átsuhanó kísértetet. Valamelyik régi, elegáns ruhába öltözött nagyúri dámát. Vagy a kis cselédlányt, amint éppen beviszi a reggelit. A lovászt, ahogy az istállóból odavezeti az uraság lovát. Vagy bárkit, aki valaha ott élt. 

A kastély a Schossberger családé volt. A Felvidékről települtek Pestre. Gabonakereskedéssel, bankügyletekkel alapozták meg a családi vagyont. 1863-ban magyar nemesi címet, 1890-ben bárói rangot kaptak. 

A területet Esterházy Miklóstól vásárolták, az építkezés 1973-ban kezdődött. A tervek alapján 1883-ra elkészült a neoreneszánsz stílusú kastély. 

A nyitott kocsifelhajtó fölött a Schossberger család címere látható.

A főúri épületben nyugodt, kiegyensúlyozott, visszafogott nagyúri életet éltek. Az 1930-as évektől a több ezer hektáros birtokból egyre több rész eladására kényszerültek. A II. világháború alatt szovjet katonai szállásként, majd kórházként működött.

A kastély nettó alapterülete 2981 négyzetméter, 10,1 hektár birtok tartozik hozzá, eredetileg 98 helyiségből állt. Jelenleg felújításra vár, de minden nap látogatható. 

A főépülethez két henger alakú torony és a Pálmaház csatlakozik. 

A Pálmaházban tartották a dísznövényeket, a kupolás terek közepén három szökőkút volt. A vaskazettás, boltíves, kör alakú ablakokban pedig ólombetétes üvegek engedték át a fényt.

A kastélyban a kor minden technikai vívmányát alkalmazták. Volt étellift, központi fűtés, villanyáram, vízvezeték,minden szinten fürdőszoba. A falak között 30 centiméteres légréteg szolgált szigetelésül, a kandallókürtőkön keresztül biztosították a szellőzést.  A napfény tükörrel bélelt aknákon jutott a kastély mélyébe, a tetőablakokon keresztül a tükrös csőbe, onnan pedig az előcsarnok feletti üvegtetőre. Nyolc ilyen tükörakna borítja be a fénnyel a fenti teret.

 A hámló vakolat és a helyenként lezárt szobák sejtelmes, kísérteties hangulattal ruházzák fel az épületet. A pasik folyamatosan azzal szórakoztak, hogy belestek a  kulcslyukakon és azt találgatták, vajon mi, vagy ki lehet oda bezárva. Végigkopogtatták a falakat, a kongó részeknél felmerült, hogy az egyik renitens dámát falazhatták be oda, aki azóta is hiába várja, hogy valaki kiszabadítsa.

Az egyik folyosón pár kép, a kastély tervrajza, az épület által ihletett festmények lenyomatai és néhány fotó mesél a család és a kastély történetéről.

 Egy teremben pedig Angelina Jolieról készült fotókba botlottunk, mert a színésznő itt forgatta a "Vér és méz földjén" című filmjének néhány jelenetét.

A parkot állítólag Magyarország domborzatának mintájára formázták meg, előfordulási helyük szerint ültetve a fákat. A terület gazdag kertészeti ritkaságokban, de ezeket sajnos nem néztük meg. A szakadó esőben nem éreztünk túl nagy késztetést a hatalmas fák alatti sétálgatásra, inkább csak a kastély bejáratánál álldogálva csodáltuk meg az onnan éppen látszódó fákat. Közben megbeszéltük, mi lenne, ha, visszaálmodva magunkat kicsit azokba  a régi időkbe ... mert akkor ücsöröghetnénk a pálmaházban, bekanyarodhatnánk az elegáns autóval a bejárat elé, a személyzet ott ácsorogna és várna ... :)

Mert ez a hely gyönyörű. Álmodozásra késztet. Még így is. És sokkal többet érdemelne.

Ember tervez ...

... aztán lesz belőle valami totál más. :)

Mivel azuram, meg én is szabadságoltuk magunkat két hétre, a hátunk mögött hagyva a munka hímes mezejét, rábízva másokra, hogy ezen időszak alatt elintézzék a sürgős dolgokat, eltervezgettük, hogy akkor most majd mi két hét alatt hová és mikor is szeretnénk menni. A nagy szabadság egy hétfő délelőtti mozival kezdődött, mert nekem azért délutánra maradt még pár letanítandó órácskám. Szóval elzarándokoltunk a moziba, és megnéztük Arniet a legújabb Terminátorban. Előtte jó sok kritikát olvastam, majdnem mindben a negatív jelzők és ítéletek voltak többségben, ezért eléggé lelkesen készültem a filmre. Ugyanis hosszú évek tapasztalata szerint, ha a kritikusok egy filmet ennyire nem szeretnek, akkor nekem valamilyen rejtélyes oknál fogva kifejezetten tetszeni szokott. Na, most is valahogy így lett. Szerettem, hogy az egésznek olyan hangulata volt, mintha Arnie nem venné már magát olyan halálosan komolyan. Beültünk a filmre, élveztem a látványt, vigyorogtam a poénokon, néha a "háromdé" miatt majdnem leestem a székről és mivel nem voltak túlzó elvárásaim, nekem bejött ez az egész. Ez volt tegnap. Meg a rákészülés a mai napra, mert mi eldöntöttük, hogy akkor irány a Balcsi.

Reggel még úgy tűnt, az ötlet nem rossz. Miközben Hoppyval jártuk a szokásos korai "telepkört", még a nap is sütött. Mire a cuccok bekerültek a kocsiba és elindultunk, enyhén szólva is homályba burkolózott az ég és az is eléggé gyanús volt, hogy induláskor még visszarohantam pulcsiért, mert "hátha kell".

Aztán mentünk át a városon, és egyre inkább elhatalmasodott az az érzés rajtunk, hogy a kinti 19 fok és az éppen csepergésnek induló eső nem a legideálisabb körülményeket nyújtja a balatoni pancsoláshoz. Az Üllői úton tehát megvitattuk, merre tovább, majd megszületett a döntés, talán egy olyan strand jobb lenne, ahol van melegebb víz, zárt részleg, ha netán tényleg rendesen rákezd az eső, meg a rossz idő, legyen hová bemenekülni. Tehát elkanyarodtunk, Bori - a mi vicces kis GPS-ünk - megkapta Ceglédet uticélként és némi kerülővel, de elindultunk arrafelé. 

Az idő meg egyre jobban komorult. Mi meg egyre jobban elbátortalanodtunk. Monorierdő közelében megálltunk egy kis "döntési szünetre", közben sétáltunk egyet a mindenféle fából készült házat, hidat, asztalt, széket, egyebet áruló áruldában, megismerkedtünk néhány girnyó nyávogós négylábúval, aztán végül úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, - látva a 17 fokos csúcshőmérsékletet -, nem kockáztatván a ridegtartásos strandolás által összeszedhető felfázást, náthát, meg a többi nyalánkságot. Persze az elindulás sem ment simán, előtte még vissza kellett toloncolnom az egyik szénfekete kiscicót, aki a fejébe vette, hogy de ő most engem fog követni és "csakazértis" velem jön. Még azelőtt sikerült letartóztatnom, hogy kirongyolt volna az útra, a markomba kaptam és visszaszállítottam a kiállító kert védelmébe. Sarkon fordultam és eliszkoltam, ... ő meg utánam ... aztán újabb visszatoloncolás, menekülés, gyors kocsiba bepattanás, majd "adj gázt, mert jön a cicó, el ne üssük" ... és elindultunk az édes otthon felé.
Hazaérve Hoppy egy kisebbfajta örömtánccal értékelte a rövid egyedüllétet. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy mivel mi eldöntöttük, hogy ma valahová megyünk, hát akkor Ő is kifejezetten jól fog járni a C, vagy nem is tudom, milyen betűs tervvel. 
Strandcuccot kipakoltuk, magunkra vettünk egy kicsit melegebb ezt, meg azt, pórázra kaptuk a négylábút, majd azuram beemelte a csomagtartóba és irány a Naplás tó. Mert mi ma úgyis megyünk valahova. :)

Útközben heveny nyüszítés - teljesen diszkréten és halkan -, meg tömény nyálfolyam örvendeztetett meg a hátsó ülésen görnyedezve. Végül sétáltunk, rátaláltunk néhány kókadt méhecskére, pár vadkacsára, meg egy-két elszánt horgászra a tó körül.

Hoppy is lenyugodott végre, és végigszaglászta a tópartot, az erdőt, a fákat, az aljnövényzetet, meg mindent, ami az orra elé került.

Közben persze magára szedett némi erdei földet, avart, kis lábdíszeket. Hazafelé már csak a sok-sok liter nyálat folyatta a karomra, a nyüszögést hanyagolta. Itthon meg leroskadt a konyhaasztal alá és azon nyomban elkezdte kipihenni a fizikai és idegi megpróbáltatásokat.

És a délután lazításként még kifestettem a nagyobbik szobáját, tovább irtottuk a tujasövényt, megküzdöttünk az akác mindenfelé tekeredő ágaival, másodszorra is lefestettem a szoba falát, ... ja meg előtte sütöttem pár palacsintát a pasiknak ebédre. :D 
Szóval ahhoz képest, hogy ma ugye elvben jártunk a Balcsinál, Cegléden, meg még kirándultunk is egy rövidet, egész sok mindennek a végére értünk itthon is. Nyaraljunk kreatívan. :)