... nem tudom, kinek mennyire ismerős az az érzés, amikor egy nagyjából egyfolytában végigtanított nap után eljutsz odáig, hogy magadra rángatsz köbö három pulóvert, mert alapból baromi fázós vagy (és szerinted már hideg van, míg mások szerint még éppen csak hűvösre fordult az idő) és a - kutya pórázát a kezedbe kapva finoman érzékelteted a négylábúval, hogy akkor most végre elindultok, és jöhet a szokásos kör, vagy kűr, vagy akármi. Persze erre a bizonyos kutyacsaj előadja a négylábon egyhelyben pattogós magánszámát, és mire végre a nyakába küzdöd a pórázt, már kezdesz felmelegedni.
Aztán elindulsz sétálni. Bár azért, ha a tempóját tekintjük ennek az egésznek, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kocogsz kicsit, míg a hebrencs "alig múlt egy éves" orrát a földhöz nyomva bőszen követi valamelyik ismerős, vagy kevésbé ismerős kutyorgó szagnyomát, te meg a póráz túlvégén percenként hatvanszor jelzed neki, hogy ne fojtogassa magát, mert attól nem lesz jobb és amúgy is eljutunk ám mindenhova, ha nem rongyol teljes lendülettel, akkor is.
De ha mindez nem lenne még elég, akkor képzeld hozzá azt is, hogy az alapból is vaksi szemeddel estefelé már nem nagyon tudod kivenni a formákat, ergo szemüveggel segítesz rá, hogy ne csak a nagy sötétséget lásd. És mivel kint már cidri van, te meg hajlamos vagy néha szájon át kifújni a levegőt, a szemed előtt lévő üvegen kábé húsz méterenként köd képződik, azaz ellepi a pára, ami a leheletedből kicsapódott. Na ekkor jön az, hogy megpróbálsz a pórázon előtted nyomuló kutya után tájékozódni, félvakon, lefagyó fülekkel, mert a fejedre megint elfelejtettél feltenni valami védőalkalmatosságot. Csakhogy a kutya ugye nem képzett vakvezető, tehát meglehetősen a saját feje után megy, itt-ott cikkcakkban, néhol meg többször átlósan az út egyik, majd másik oldalára, ... így aztán, míg a pára szépen lassan lehúzódik a szemüvegedről, te félvakon botorkálsz utána, majd megkönnyebbülsz, hogy végre megint látsz és sóhajtasz egy nagyot. :D
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése