... és még mindig első nap: Spello

 ... szóval beültünk az egyik téren egy étterembe, illetve a térre kirakott asztalok egyikéhez. Két fiatal cameriera próbált megbirkózni a pár asztalnál ücsörgő vendégek rendeléseivel, több-kevesebb sikerrel. Végül csak hozzájutottunk a pizzáinkhoz, amik ugyan messze elmaradtak az igazi nápolyitól, de azért finomak voltak és tökéletesek arra, hogy ne maradjunk éhesek. Az acqua minerale ugyan lehetett volna kicsit hidegebb - szerintem a csapból engedték tele a szép formájú literes üvegeket - de végül elégedetten dőltünk hátra és próbáltuk felhívni valamelyik lány figyelmét, hogy fizethessünk. Ez se ment döccenőmentesen, mindketten folyamatosan a hátukat fordították felénk, amikor az asztaloknál tettek-vettek, de végül megoldódott a helyzet.

... mivel kissé megkavarodtunk és mindenki máshogy emlékezett, hat éve voltunk-e Spelloban, hazafelé tettünk egy kitérőt oda is. Aztán, miközben sétálgattunk a városban, rájöttünk, hogy legutóbb is kissé fáradtak voltunk már, mire ideértünk, szóval túl sokáig nem keringtünk itt sem. 

Spello híres a virágairól. Minden évben, húsvét utáni kilencedik vasárnapon rendezik meg a virágfesztivált, amely Olaszország második legjelentősebb ilyen fesztiválja. A helyiek már hónapokkal előre készülnek, keresik a legszebb virágokat a hegyekben, és a fesztiválon elborítják a város utcáit a virágokból készült képek. Némelyik annyira részletgazdag, hogy majdnem fotónak látszik. A fesztivál egyre ismertebbé vált, manapság már több tízezer látogatót vonz minden évben.

Miközben sétáltunk a főtér felé, elmentünk a Vicolo dei Baci mellett is. A neten rákeresve egy apartmant találtam, amit így hívnak, na meg egy halom fotót csókolózó párocskákról. 

Végül a főtérig jutottunk, ahol nagyon készülődtek valami rendezvényre. Megkóstoltuk a helyi cukrászda gelato artigianale-jat, lehűtöttük kicsit magunkat, aztán visszaindultunk Serre di Parranoba, hogy az egész napos út után a medencében lazítsunk egy kicsit. 

Egy kis ismétlés - 1. nap: Assisi ...

Jól kezdődött a reggel, besütött a nap a spalettán keresztül, így aztán összedobtuk a szokásos kávét és kiültünk az apartman kis "teraszára", ami nem is terasz, csak egy kis kövezett rész, ahová a nappaliból és a szobánkból is ki lehet menni. Aztán csak felraktam a lábam, hallgattam a rigókat, kortyolgattam a kávét és élveztem a napsütést. 

A tegnapi 14 órás út után mára valami közeli célpontot választottunk, úgyhogy úgy döntöttünk, csak Assisi lesz a program. Mielőtt elindultunk volna várost nézni, még tettünk egy kis kitérőt az Assisi elővárosában lévő Conadba, kicsit feltöltöttük a készletünket. Elsőre elég aprócskának tűnt az üzlet, de aztán belépve úgy jártunk, mint amikor a A minden6ó-ban Morgan Freeman kihúzza a fiókot. Szóval belülről kicsit nagyobb volt, így aztán sikerült mindent megvennünk, amit akartunk, kivéve a gyufát, amit totál elfelejtettünk. Úgyhogy egyelőre marad a trükközés a régi, kopott oldalú gyufásdobozzal, ha tüzet akarunk csiholni a szálláson a reggeli kávéhoz. 

Ezután jöhetett Assisi. Legutóbb is jártunk már itt, akkor Assisi Szent Ferencből rendesen felkészültünk, a blogban is elég sokat írtam róla. Akit érdekel, a 2016-os bejegyzésben utánaolvashat. Szóval szépen lassan felsétáltunk, a város központja felé véve az irányt, közben természetesen megállva pár fotóra. 

Most ellenkező irányból közelítettük meg a várost, úgyhogy először a Basilica di Santa Chiarahoz mentünk. A templomot a klarissza rend megalapítójáról nevezték el, a XIII. században épült, gótikus stílusban, fő dísze a homlokzaton látható rózsaablak. Egyik kápolnájában őrzik azt a keresztet, ami a legenda szerint megszólította Szent Ferencet. 

Délelőtt meglepően kevesen voltak még a városban, így a templom előtti szökőkutat is anélkül le tudtam fotózni, hogy valaki belesétált volna a képbe.

Mivel Assisit hatalmas levendulamező veszi körül, ezért sokszor lehet látni mindenféle dolgot, ami a levendulával kapcsolatos. Nagyjából minden kis utcában van egy boltocska, ahol lehet vásárolni belőle. és minden évben megszervezik Castelnuovo di Assisi dombjai között a levendula fesztivált is. Lombardia területén több levendulamező is található, ha valaki szeretné meglátogatni, bejelentkezés után meg is teheti. 

Aztán mentünk feljebb, kis utcákon, lépcsőkön, meg-megállva, mert az idő kezdett egyre melegebb lenni. Most nem számoltuk meg, hány lépcsőn jutottunk fel, csak sétáltunk a Szent Ferenc bazilika felé a városon keresztül.

Közben láttuk egy étterem szabadtéri asztalait, ahol aztán tényleg minden talpalatnyi helyet kihasználtak,

... a pasticceriák kirakataiban a cukorsokk-kínálatot,

... a városháza épületét, 

... a Santa Maria Sopra Minerva templomot,

... egy farmacia elárvult cégérét, meg pár formás lámpát,

... a régi rómaiak nyomait, meg még pár egyéb dolgot is,

... egy olajfát, ami a lépcső alján lévő talpalatnyi szabad földből nőtt ki,

... és végül elérkeztünk a Basilica di San Francesco-hoz. Újra láthattuk a szomorúan bóbiskoló figurát a lován, a hatalmas teret a bazilika előtt, az azt körülvevő oszlopsort és a csodás látképet.

A felső templomban, a Basilica Superiore-ban éppen misére készültek, úgyhogy ott nem akartunk zavarogni, viszont a Basilica Interiore-ba bementünk, még az alsó szintre is lesétáltunk, hogy megnézzük Szent Ferenc sírját. A templom belsejében nem lehet fotózni, a sír mellett is csak az állhat meg, aki imádkozni akar a szenthez, egyébként szerzetesek terelgetik a bámészkodókat és szólnak rá azonnal mindenkire, aki meg akarja szegni a templomban elvárt viselkedés szabályait. 
Aztán elindultunk, hogy felsétálunk a város legfelső pontján található erődbe, de a kezdeti lelkesedés hamar megcsappant a meleg miatt, na meg kezdtük már erősen túllépni a napi lépésszám-keretet és inkább visszafordultunk, hogy keressünk valami helyet, ahol megehetjük a nyaralás első pizzáját.

Lefelé menet még láttunk két szökőkútban hűsölő galambot, aztán leültünk egy étterem elé kipakolt asztalhoz és megrendeltük a pizzáinkat, hogy gyűjtsünk még kis energiát a spellói látogatás előtt. 

Serre di Parrano

 ... miután pénteken Hoppy elvonult panziózni, amit ugyan annyira nem szeret, - mert olyan, mint a család többsége, hogy otthon a legjobb - , de azért még mindig jobb, mint azon agyalni, kinek a nyakába varrhatnánk két hétre, hogy felügyelet alatt legyen, összedobtuk az útravalót, meg némi kaját, hogy ne kelljen rögtön a bolttal kezdeni, ha megérkeztünk, na meg a csomagokat is bestokiztuk közös erővel a csomagtartóba, este a csapat nagy része megpróbált aludni kicsit, hogy a reggeli indulás, meg az egész napos út előtt kicsit feltöltődjön. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, na meg olyan is, aki egyáltalán nem is próbálkozott, mondván, majd elringatja az autó úgyis.

Szombat reggel - mit reggel, hajnali háromnegyed egykor - pedig el is indultunk. Köbö húsz percig mindenki friss volt és üde, aztán szépen lassan elpilledtünk. Kivéve persze a sofőrt. :) Alapból alig volt valaki az úton rajtunk kívül, szóval hamar kijutottunk a városból.

És aztán nagyon hamar be is következett, amit előre sejtettünk, szépen sorban mindenki elpilledt, a sofőrt kivéve. Az az igazság, én az út köbö 80 százalékát átbóbiskoltam, néha, rövidebb időre kicsit magamhoz tértem, de aztán megint leragadt a szemem. Elsőre a GPS azt jósolta, nagyjából fél egy körül érünk célba, persze ebbe nem számolta bele az időnkénti szüneteket, amikor megálltunk kicsit, hogy megmozgassuk az elgémberedett tagjainkat és tegyünk egy kört az éppen aktuális mellékhelyiség felé. 

Meglepően jól haladtunk, semmi akadály, amíg el nem értünk nagyjából Imolától 60 kilométerre és akkor hirtelen nem felgyorsultunk, némi Forma 1, meg hasonlók miatt, hanem mindenhol nagyon sokan lettek és elkezdtünk araszolgatni. Mikor azt a pár kilométert megtettük - több óra alatt - végül azt is láttuk, miért a lassulás: egy teljesen feketére kiégett, de már csak füstölgő autót kerülgetett két tűzoltó autó legénysége, meg pár carabinieri. 

Aztán persze ezen is túljutottunk és amikor már az autópálya helyett egyre keskenyebb utakon kanyarogtunk hegynek fel és le, minden a helyére került. Akkor már tudtuk, nem sok választ el attól, hogy célhoz érjünk és tényleg elkezdődjön a nyaralás. És ugyan minden út Rómába vezet, mi azért mégsem mentünk el odáig, csak tartottunk egy fotós szünetet a hegytetőn, a cél előtt fél órával.

És végül megérkeztünk Serre di Parranoba, ahol Birgit már várt ránk. Miután elintéztük vele a formaságokat, belaktuk az apartmant és végül még arra is volt energiánk, hogy a medencében labdázzunk egyet zárásként.

Vacanza in Italia

 ... amikor eltelik három év és szinte ki sem mozdulsz otthonról, akkor éppen ideje, hogy megint összerakd a tetriszt az autó csomagtartójában és útnak indulj, hogy némi időt házon és hazán kívül tölts. Pont ránk fér egy kis mediterrán életérzés, miután 2020-ban kés alá feküdtem, ráadásul idén ősszel vár rám a második menet és 2021-ben a covid bezárt bennünket a "home office" kényelmes és élvezhető, de azért néha nyomasztó keretei közé. Mert a "legjobb otthon", de ha muszájból teszed, annak is elvész kissé a vonzereje. 

Szóval idén, alig két nap múlva, útra kelünk, megyünk és élvezzük kicsit a "dolce vita"-t, elengedjük magunkat és jöhet a "dolce far niente", a pizza, meg a pizza, meg a pizza, ... a kis városok a szűk utcákkal, a felfedezőkörutak, a pilledés a melegben, meg a nyaralás összes öröme. Vár ránk Umbria, utána pár nap intenzív Firenze, na meg lezárásként az elmaradhatatlan Velence. 

Pár évvel ezelőtt jártunk már Umbriában, akkor is nagyon szerettük. Ugyan ez Olaszország egyetlen olyan tartománya, aminek nincs tengerpartja, de minket ez különösebben nem zavar, a nyaralás úgysem a tengerparti punnyadást jelenti számunkra, hanem a mászkálást, városnézést, programokat, ... a szálláson meg amúgy is van medence, jéghideg vízzel, szóval a felfrissüléssel nem lesz gond.

Nem csak Umbria ismerős, hanem az első apartman is, ahol kezdünk, mert Birgitnél szálltunk meg anno is. Aki olvasta az akkori beszámolókat, az talán emlékszik, német származású, de már régóta Olaszországban él és anno a Perugia-i egyetemen tanított. Hogy ez most is így van-e, majd kiderül, ha odaérünk. Addig is lelkesen sütjük az útravalót, gyűlik a cucc a nappali közepén és persze mikor szerelnék a napelemet, ha nem ma, meg holnap?

De már visszaszámolunk és majdnem itt a cél ... :)

23 év

... ami eltelt pillanatok alatt és mégis annyi minden belefért:

... egy költözés, huszonpár éve ugyanabban a házban pár átalakítás, az utolsó nagy lélegzetű éppen tavaly, és persze, megfogadtuk, mint mindig idáig, hogy ez volt az utolsó; 

... folyamatos tervezgetés, álmok, amik valahogy mindig megvalósultak, mert G mindig addig osztott-szorzott, hogy beleférjen a keretbe, ami kipattant az agyamból;

- további közös tervek, amiknek sosincs vége, mert mindig jön valami új, a "mi lenne ha..." kezdetű mondatok;

... nyaralások, a tervezgetés, a készülődés izgalma, a színtiszta élvezet, barangolások addig ismeretlen helyeken, hosszú autóutak, élmények, öröm, napsütés, nyár, Olaszország (meg még pár hely persze :D ) ;

... néha morgások, türelmetlen felcsattanások, békítő mosolyok, sokszor elhangzott érvek, míg megvitattunk valamit, a tudás, mikor kell inkább csendben maradni és halasztani, majd később újra felhozni;

... két kispasi, akikért nem tudok elég hálás lenni, hogy vannak nekünk, mert végtelenül büszke vagyok rájuk és minden egyes porcikájukkal, botlásukkal, sikerükkel együtt szeretem őket;

... nagy egyéni veszteségek, hiány, ami már örökre megmarad, itthoni fészekmeleg, ami mindig átsegített a nehezén; 

... beszélgetések, idióta poénok, fanyar humor, a szeretet beszólásai, "nyakunkon a karácsony", 

... ünnepek és hétköznapok,

... egészségben-betegségben, 

... csiszolód(t)unk és változ(t)unk, szeretünk és támogatunk, néha botlunk és utat keresünk, de együtt vagyunk.

... amikor valami nem tökéletes, (mert olyan nincs is) de úgy jó, ahogy van.

Bár G szerint persze, ez nála duplán számít, mert ő pasi, de szerintem annyira nem volt ez vészes. :) 

És hogy mit szeretnék? Ezt, Vele... Továbbra is, ...