Serre di Parrano

 ... miután pénteken Hoppy elvonult panziózni, amit ugyan annyira nem szeret, - mert olyan, mint a család többsége, hogy otthon a legjobb - , de azért még mindig jobb, mint azon agyalni, kinek a nyakába varrhatnánk két hétre, hogy felügyelet alatt legyen, összedobtuk az útravalót, meg némi kaját, hogy ne kelljen rögtön a bolttal kezdeni, ha megérkeztünk, na meg a csomagokat is bestokiztuk közös erővel a csomagtartóba, este a csapat nagy része megpróbált aludni kicsit, hogy a reggeli indulás, meg az egész napos út előtt kicsit feltöltődjön. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, na meg olyan is, aki egyáltalán nem is próbálkozott, mondván, majd elringatja az autó úgyis.

Szombat reggel - mit reggel, hajnali háromnegyed egykor - pedig el is indultunk. Köbö húsz percig mindenki friss volt és üde, aztán szépen lassan elpilledtünk. Kivéve persze a sofőrt. :) Alapból alig volt valaki az úton rajtunk kívül, szóval hamar kijutottunk a városból.

És aztán nagyon hamar be is következett, amit előre sejtettünk, szépen sorban mindenki elpilledt, a sofőrt kivéve. Az az igazság, én az út köbö 80 százalékát átbóbiskoltam, néha, rövidebb időre kicsit magamhoz tértem, de aztán megint leragadt a szemem. Elsőre a GPS azt jósolta, nagyjából fél egy körül érünk célba, persze ebbe nem számolta bele az időnkénti szüneteket, amikor megálltunk kicsit, hogy megmozgassuk az elgémberedett tagjainkat és tegyünk egy kört az éppen aktuális mellékhelyiség felé. 

Meglepően jól haladtunk, semmi akadály, amíg el nem értünk nagyjából Imolától 60 kilométerre és akkor hirtelen nem felgyorsultunk, némi Forma 1, meg hasonlók miatt, hanem mindenhol nagyon sokan lettek és elkezdtünk araszolgatni. Mikor azt a pár kilométert megtettük - több óra alatt - végül azt is láttuk, miért a lassulás: egy teljesen feketére kiégett, de már csak füstölgő autót kerülgetett két tűzoltó autó legénysége, meg pár carabinieri. 

Aztán persze ezen is túljutottunk és amikor már az autópálya helyett egyre keskenyebb utakon kanyarogtunk hegynek fel és le, minden a helyére került. Akkor már tudtuk, nem sok választ el attól, hogy célhoz érjünk és tényleg elkezdődjön a nyaralás. És ugyan minden út Rómába vezet, mi azért mégsem mentünk el odáig, csak tartottunk egy fotós szünetet a hegytetőn, a cél előtt fél órával.

És végül megérkeztünk Serre di Parranoba, ahol Birgit már várt ránk. Miután elintéztük vele a formaságokat, belaktuk az apartmant és végül még arra is volt energiánk, hogy a medencében labdázzunk egyet zárásként.

Vacanza in Italia

 ... amikor eltelik három év és szinte ki sem mozdulsz otthonról, akkor éppen ideje, hogy megint összerakd a tetriszt az autó csomagtartójában és útnak indulj, hogy némi időt házon és hazán kívül tölts. Pont ránk fér egy kis mediterrán életérzés, miután 2020-ban kés alá feküdtem, ráadásul idén ősszel vár rám a második menet és 2021-ben a covid bezárt bennünket a "home office" kényelmes és élvezhető, de azért néha nyomasztó keretei közé. Mert a "legjobb otthon", de ha muszájból teszed, annak is elvész kissé a vonzereje. 

Szóval idén, alig két nap múlva, útra kelünk, megyünk és élvezzük kicsit a "dolce vita"-t, elengedjük magunkat és jöhet a "dolce far niente", a pizza, meg a pizza, meg a pizza, ... a kis városok a szűk utcákkal, a felfedezőkörutak, a pilledés a melegben, meg a nyaralás összes öröme. Vár ránk Umbria, utána pár nap intenzív Firenze, na meg lezárásként az elmaradhatatlan Velence. 

Pár évvel ezelőtt jártunk már Umbriában, akkor is nagyon szerettük. Ugyan ez Olaszország egyetlen olyan tartománya, aminek nincs tengerpartja, de minket ez különösebben nem zavar, a nyaralás úgysem a tengerparti punnyadást jelenti számunkra, hanem a mászkálást, városnézést, programokat, ... a szálláson meg amúgy is van medence, jéghideg vízzel, szóval a felfrissüléssel nem lesz gond.

Nem csak Umbria ismerős, hanem az első apartman is, ahol kezdünk, mert Birgitnél szálltunk meg anno is. Aki olvasta az akkori beszámolókat, az talán emlékszik, német származású, de már régóta Olaszországban él és anno a Perugia-i egyetemen tanított. Hogy ez most is így van-e, majd kiderül, ha odaérünk. Addig is lelkesen sütjük az útravalót, gyűlik a cucc a nappali közepén és persze mikor szerelnék a napelemet, ha nem ma, meg holnap?

De már visszaszámolunk és majdnem itt a cél ... :)

23 év

... ami eltelt pillanatok alatt és mégis annyi minden belefért:

... egy költözés, huszonpár éve ugyanabban a házban pár átalakítás, az utolsó nagy lélegzetű éppen tavaly, és persze, megfogadtuk, mint mindig idáig, hogy ez volt az utolsó; 

... folyamatos tervezgetés, álmok, amik valahogy mindig megvalósultak, mert G mindig addig osztott-szorzott, hogy beleférjen a keretbe, ami kipattant az agyamból;

- további közös tervek, amiknek sosincs vége, mert mindig jön valami új, a "mi lenne ha..." kezdetű mondatok;

... nyaralások, a tervezgetés, a készülődés izgalma, a színtiszta élvezet, barangolások addig ismeretlen helyeken, hosszú autóutak, élmények, öröm, napsütés, nyár, Olaszország (meg még pár hely persze :D ) ;

... néha morgások, türelmetlen felcsattanások, békítő mosolyok, sokszor elhangzott érvek, míg megvitattunk valamit, a tudás, mikor kell inkább csendben maradni és halasztani, majd később újra felhozni;

... két kispasi, akikért nem tudok elég hálás lenni, hogy vannak nekünk, mert végtelenül büszke vagyok rájuk és minden egyes porcikájukkal, botlásukkal, sikerükkel együtt szeretem őket;

... nagy egyéni veszteségek, hiány, ami már örökre megmarad, itthoni fészekmeleg, ami mindig átsegített a nehezén; 

... beszélgetések, idióta poénok, fanyar humor, a szeretet beszólásai, "nyakunkon a karácsony", 

... ünnepek és hétköznapok,

... egészségben-betegségben, 

... csiszolód(t)unk és változ(t)unk, szeretünk és támogatunk, néha botlunk és utat keresünk, de együtt vagyunk.

... amikor valami nem tökéletes, (mert olyan nincs is) de úgy jó, ahogy van.

Bár G szerint persze, ez nála duplán számít, mert ő pasi, de szerintem annyira nem volt ez vészes. :) 

És hogy mit szeretnék? Ezt, Vele... Továbbra is, ...

 

Before - after, avagy amit szétbombáztunk és ami lett belőle

 ... az egész akkor kezdődött, amikor több, mint 20 éve beköltöztünk. Vagyis még előtte. Mert igazából már akkor szerettük volna megcserélni a konyhát a fürdőszobával, hogy tágasabb legyen a hely, na meg a nappalihoz is közelebb legyek. Aztán persze elmaradt, mert a kereteinkbe akkoriban nem nagyon fért bele a dolog. 

Az alatt a jó pár év alatt, amíg a konyhám külön volt, azt hiszem, elég sokszor elmondtam, hol nyugodtan, hol kevésbé türelmesen, hogy a munkafelület mérete a panelkonyháékkal vetekszik, ergo nem nagyon férek, bármibe is fogok. A körülmények meg elkezdtek összejátszani, így tavaly végül keresgélni kezdtünk, hátha találunk egy belsőépítészt, aki segít formába önteni az elképzeléseinket. Hosszas keresgélés és némi kitérő után sikerült egyeztetnünk Klárával, aki ugyan nem Magyarországon él, de online formában is ugyanolyan jól működött vele az egész folyamat. Egyeztettünk, javasolt, tervezett, belekötöttünk, módosított, még mindig nem stimmelt, javított, újabb javaslatot tett, áttervezett, megbeszéltük, kérdeztünk, módosítottunk és végül valami teljesen más lett, mint amiből kiindultunk, ugyanakkor valami olyan, ami mégis nagyon passzolt hozzánk.

Elsőre egy kivitelezővel próbálkoztunk, gondoltuk, egyszerűbb, ha  összehangolja valaki a munkafolyamatokat, de mivel ez horror árfolyamon zajlott volna, inkább megszerveztük mi. Mindenkivel lebeszéltük, köbö mikor számíthat arra, hogy az ő része kerül sorra. Aztán eltelt pár hónap és idén júniusban nekifogtunk. A pasik leszedték az összes lambériát - amitől én speciel alig vártam, hogy megszabaduljak -, elkezdték szétverni a boltíveket, eladtuk a konyhabútort, a nappaliból a szekrénysort és kiürült a lakás. 

Megérkezett a kőműves, és tovább rombolt. Hegyekben állt a sitt, zuhant és döngött a kalapács, megtelt az első konténer. Beindult a "kempingezős" időszak, amikor a hűtőt a nappali sarkába állítottuk, nejlonnal volt letakarva, kerülgettük a dzsuvát, szörnyülködtünk a romboláson és reménykedtünk, hogy tényleg kivehető az összes fal, anélkül, hogy az emelet leszakadna. 

A régi vezetékek lógtak a szoba közepén, a por szállt, a rombolás folytatódott. A régi fürdőszoba két kicsi ablakából lett egy nagy, kinyílt a tér és elkezdett előtűnni az új elrendezés alapja. Mielőtt a fürdőszoba új fala felépült volna, még 20 centivel megnyújtottuk az alapterületét, lecsípve ezzel ugyanannyit a nappali sarkából. Közben befutott a villanszerelőnk is és elkezdték szétvésni azt is, ami eddig épen maradt. :) 

A kőműves - ha már itt volt - szétverte a terasz külső oldalán a támfalat, mert mióta átláthatatlan kerítésünk van, ez a falrész elveszítette a funkcióját. Így a kert felé is nyitottunk kicsit. Ha már ennyire lendületben volt mindenki... 

A vizesek a kezdéskor összedobtak egy ideiglenes rendszert, alkottak a fenti fürdőszobában egy csinos kis lyukat, telt a második konténer és vártuk, hogy elkezdődjön a burkolás.

Amikor felbontották az első csomagot a "meglátni és megszeretni", nem kifejezetten olcsó fürdőszobacsempéből, kiderült, hogy a sima türkizből egy egész csomag, a díszcsempéből egy darab törött. Némi szívbaj után - mert nem elég, hogy drága volt, de még az utolsó gyártás is, mert kifutó termékként, a gyár többet nem gyártott már belőle -, ismét kiderült, hogy csoda kőművesünk van, aki addig sakkozott, variált, míg az összes törött csempét felhasználta és az eredeti tervtől sem tért el. Én meg csak álltam a fürdőszoba ajtajában és csodáltam az összképet. Végre élőben is, nem csak a látványterven.

Innen látványosan haladt a dolog, a padló is "pár" nap alatt elkészült - közben hol a bejárati ajtón, hol az erkély felé közlekedtünk, mindig attól függően, merre volt szabad az út - és végre nem tűnt úgy, hogy soha nem lesz vége az egésznek. 

A bejárati ajtó amúgy is tabu volt pár napig, mert persze azt is lecseréltettük, ha már belefogtunk. Rendeződött az új ablak környéke, a terasz, kaptunk ideiglenes lépcsőfokokat, míg a másikat csiszolták, lakkozták. 

Aztán a falak is alakulni kezdtek, az alapozószín kissé bugyikéken világított, a festők meg elsőre kissé meglepődtek a sötét színeken, de miután felkenték a falra, már nem csak én lelkesedtem, bár a pasirészlegnek kellett némi átfutási idő, mire megbarátkoztak vele. Főleg, mire a tapéta is felkerült és már nem csak elképzelni kellett, hogy mutat a látványterv  a valóságban. 

Tovább zajlott a villanyszerelés, kezdett kiürülni a "kapcsolós" doboz, aztán egy péntek este befutott az asztalos, teledobálta bútorral a nappalit. Kicsit elhűlten kerülgettük másnap reggelig, elég hihetetlennek tűnt, hogy mindez be fog férni oda, ahová szánták. Vasárnap estére kiderült, pont annyi és pont akkora, mint ahogy annak lennie kell. 

És amíg mindez zajlott, mi hol lámpákat kerestünk, hol karnis után rohangáltunk, hol pedig online böngésztük, hol találjuk meg, amire szükségünk van. És ugyan így leírva elég egyszerűnek tűnik az egész, na meg minden szakemberrel szerencsénk volt, azért ez mégsem volt annyira egyszerű. Vártunk például három hónapot az Elműre, vagy minek is hívják most, mert a giga főzőlapom miatt kellett a három fázis. Amit - mármint a főzőlapot - az első kiszállításnál nem is hoztak, mert megsérült, ergo újat kellett rendelniük. Itt-ott a covid is bekavart, de mázlink volt, mert szerencsére komolyan senkit nem hátráltatott a dolog. A riasztós "bácsi" sokáig igérte, hogy jön, majd egyszer csak meglepetésszerűen megjelent. A vizesek időnként eltűntek az éterben, ... De végül ...

Az utolsó fázisban megérkezett az ülőgarnitúra, végre lett a folyosón beépített szekrény, kárpitozott kabátakasztós, beülős rész, a babáimnak külön kis szekrény, extra méretűre kihúzható konyhaasztal és a karácsonyi vacsora előtt a függöny, meg a rendelt székek is megérkeztek. Szóval semmi sem állt a szokásos családi ebéd útjába és végre mi is elégedetten hátradőlhettünk. 

És íme a before - after képsorozat életem valószínűleg utolsó ekkora lélegzetű felújításáról, megfűszerezve a látványterv képeivel:

És imádom. Mert elég a hely a konyhában, mert tiszta nyaralás feeling a fürdőben zuhanyozni, mert mindennek van helye, mert ... De most egy darabig tuti csak a kertben tervezgetek újításokat :)

Amikor a lengőajtó szembejön ...

 ... pedig igazából sejtetted már régóta, hogy ez lesz, de amikor bekövetkezik, mégis eléggé padlóra küld.

Szóval nem elég a covid, meg hogy lassan két éve várok arra, hogy másodszorra is megműtsenek, - mert az állami egészségügyben ugye minden überf..., nincsenek várólisták, nem lépnek le sorra az orvosok, meg mindenki más ... a szerdai kontrollon a doki közölte, hogy januártól ő is a magánszférában folytatja tovább. És nem feltétlenül az anyagiak miatt, hanem, mert besokallt. 

Én meg kicsit összeomlottam. Mert ugye hiába tudod, hogy nagy eséllyel az örökölt gén miatt nem úszhatod meg, hogy a rák betámadjon, azért, amikor kiderül, mégis úgy érzed, mintha valaki lendületből hasba rúgott volna. És ilyenkor jól jön, ha gyorsan találsz egy olyan embert, aki nem köntörfalaz, közli a tényeket, amúgy mindig nyugodt, sokat mosolyog és nem mellesleg jó szakember is. Akiben tudsz bízni. Akinek elhiszed, hogy minden jól fog menni. Na, én találtam. És ugyan nehezen viseltem, hogy a covid miatt, meg a kilométeres várólisták miatt (is) egyre csak halasztódott a második műtét időpontja, de azért mindig az volt bennem, itt a doki, tudja, mit csinál, majd csak sorra kerülök, aztán jöhet a harmadik műtét is és ha egyszer végre eljutok odáig, akkor x év, sok doboz bogyó és havonta kapott dárdányi tűvel belémvágott szuri után lesz egy második szülinapom is, amit minden évben ünnepelhetek. Plusz ... nos ... magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy kés alá feküdjek, ha nem muszáj. De ha már így alakult, gondoltam, - meg a doki is azt javasolta - kössük össze a hasznosat valami kellemes végkifejlettel, és ha már a sajátjaimtól meg kell válnom, a procedúra végére legyen két szép, új mellem. Elvégre 50 évesen még nem olyan öreg az ember, hogy ne akarjon jobban kinézni, ha lehet... Vagy dobni az önbecsülésén és kihozni a helyzetből a legjobbat, ha már nyakon vágta a családi örökség. 

És akkor a kontrollon kiderül, hogy elmegy. Én meg elsőre csak arra tudtam gondolni, hogy akkor most mi lesz? Pillanatok alatt odalett a fenenagy optimizmus, meg az összes lendület. Mert hogy is lehetne egy folyamat közepén, ami abszolút bizalmi alapon működik, elvégre nem egy nátha miatt lett a kezelőorvosom, hirtelen keresni valaki mást, ... ha egyáltalán találok. Persze, lehet, találnék, nem tudom, de ebben a dologban eléggé ragaszkodnék a számomra megfelelő emberhez. Alapvetően nem vagyok az a foggal-körömmel az eredeti elképzeléséhez ragaszkodó ember, de itt igen. Mert az ő személyisége is kellett, hogy ilyen lazán eljussak idáig. Hogy ne azon pörögjek, mi lett volna, ha... Na, szóval megzuhantam. Persze, azóta már inkább azon agyalok, az örök legnagyobb támogatómmal közösen, aki mindig, minden helyzetben mellettem áll, - és G betűvel kezdődik a neve :D - hogy hogyan is lehet ezt az egészet megoldani. És meg is oldjuk. Tudom. De attól még ez a szerda nem úgy fog bevonulni az emlékeim közé, hogy a legjobb napjaim egyike volt... és lehet, pont jól jön, hogy nyakunkon  a karácsony és lehet készülődni. :)

Várok, de meddig ...

 ... nem célom a lázítás. Csak információként hozzátenném az "oltassunk-nem oltatom be magam, mert chipet ültetnek belém", "horjunk maszkot-nem hordok, mert ez a betegség egy baromság, én egészséges vagyok, úgyse lesz semmi bajom, különben is vigyázzon mindenki magára", "nyissunk, lazítsunk - szigorítsunk, maradjon mindenki otthon, meg engem amúgy sem érdekel" és hasonló, mostanában mindennapos vitákhoz: Szeptember óta nem végeznek például olyan műtéteket, amire nekem most második lépésként szükségem lenne. Mert nem életmentő, "csak" megelőző és mondjuk jót tenne a lelkemnek is, hogy haladok előre, még akkor is, ha utána még egy vár rám, mire esztétikailag is rendben lesz minden (és kényelmi szempontból is elérem a helyzetből kihozható maximumot), de tulajdonképpen nem sürgős, mert némi kényelmetlenséggel, felemás állapottal igazából jól vagyok, és alapvetően amúgy is pozitívan fogom fel a dolgokat, de néha nekem is vannak rossz napjaim. Olyankor azon pörög az agyam, mennyire utálom a bizonytalanságot, ami aláássa az ember lelki nyugalmát és hiába tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem még sok ezer másik ember, aki hónapok (lassan egy év óta) hiába vár arra, hogy továbbléphessen, ez engem bevallom, nem nagyon vigasztal. Tudom, máshol se sokkal jobb a helyzet, de a legrosszabb az egészben, hogy még mindig azt látom, hogy megy a totyorgás, mintha beakadt volna egy fogaskerék és az istennek se akarna tovább fordulni ez az egész. Nem a bulik hiányoznak (mondjuk egy jó koncertet azért bevállalnék, de lassan már az is elég lenne, ha egyszerűen csak beülhetnék valahova megenni egy pizzát, vagy meginni egy kávét, azt se bánom, ha közben egy "buborékba" leszek bezárva), hanem az, hogy tovább léphessek a cél felé, amit egy éve kitűztem magam elé, a dokival egyeztetve. Ezt szeretném. Mert egyelőre csak egy halvány reménysugarat kaptam a tegnapi kontrollon, amikor a lapom a dossziéba került, rózsaszín sorkiemelővel, jól láthatóan megjelölték rajta, hogy "az operációs listán BRCA2 miatt előnyt élvez", és a mosolygós, kedves, kedvenc dokim azt mondta, amint beindul a dolog, léphetünk. Ami ugye mindenképpen több, mint a semmi, de ... Szóval most ez van. Meg hó és süvítő szél odakint. De a kertben már virágzik a hóvirág és bújnak kifelé a többiek is, ... úgyhogy lassan itt a tavasz, hiába morcog a téli időjárás odakint.

Egy év ...

 

Ma is évfordulóm van, mondjuk, ebből még csak az első. 

Tavaly ilyenkor már magam mögött tudtam a kora reggeli izotópos vizsgálatot, ami után a doki rárajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, a délelőtti várakozást, a műtétet, ahol a szabásminta alapján eltávolították az egész mirigyállományt és továbbküldték vizsgálatra, már felébredtem és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már túlvagyok az első szakaszon, hogy igazából fel sem fogtam az egészet. 

Feküdtem a kórházi ágyon, a nővérke 10 percenként benézett, jól vagyok-e, nem kérek-e valamit és kétségbeesetten próbált rávenni, hogy még ne pattogjak ki az ágyból, ráér az, kibírom még egy-két órát mosdólátogatás nélkül. Aztán olyan hét óra körül feladta a hiábavaló küzdelmet és segített felkelni. Ami sitty-sutty ment is, csupán 10 percet vett igénybe, mire sikerült felülnöm és elindulni délceg léptekkel a mosdó irányába. Akarom mondani, sziszegve, csoszogva, kínomban szélesen vigyorogva, az oldalamból kilógó csövet tartva elbotorkáltam odáig, miközben a nővér mögöttem állt és szerintem titokban azért imádkozott, nehogy eldőljek, mint a zsák. Az alatt a pár perc alatt, míg bent próbáltam úgy elintézni mindent, hogy a csövet közben ne tépjem ki az oldalamból, nagyjából két másodpercenként feltette a kérdést, jól vagyok-e. Miután a szabadnapos csiga tempóját megszégyenítő sebességgel visszatotyogtam az ágyamig és lefeküdtem, végre megkönnyebbülten kiszaladt a szobából, hogy az éjszaka folyamán még vagy ezerszer benézzen hozzám, tényleg minden rendben van-e. Én meg minden alkalommal megnyugtattam, hogy igen, jól vagyok, nyugodt vagyok, nem fáj, nem kérek semmit...

Nem nagyon aludtam, járt az agyam, kicsit újjászülettem aznap. Persze végleg akkor fogok, ha még a maradék két "szabászati" folyamat is lezajlik és az előírt idő eltelte után majd egyszer gyógyultnak nyilvánítanak. Addig meg - a jól bevált forgatókönyvet követjük: kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit csak lehet. ;)