Tavaly ilyenkor már magam mögött tudtam a kora reggeli izotópos vizsgálatot, ami után a doki rárajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, a délelőtti várakozást, a műtétet, ahol a szabásminta alapján eltávolították az egész mirigyállományt és továbbküldték vizsgálatra, már felébredtem és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már túlvagyok az első szakaszon, hogy igazából fel sem fogtam az egészet.
Feküdtem a kórházi ágyon, a nővérke 10 percenként benézett, jól vagyok-e, nem kérek-e valamit és kétségbeesetten próbált rávenni, hogy még ne pattogjak ki az ágyból, ráér az, kibírom még egy-két órát mosdólátogatás nélkül. Aztán olyan hét óra körül feladta a hiábavaló küzdelmet és segített felkelni. Ami sitty-sutty ment is, csupán 10 percet vett igénybe, mire sikerült felülnöm és elindulni délceg léptekkel a mosdó irányába. Akarom mondani, sziszegve, csoszogva, kínomban szélesen vigyorogva, az oldalamból kilógó csövet tartva elbotorkáltam odáig, miközben a nővér mögöttem állt és szerintem titokban azért imádkozott, nehogy eldőljek, mint a zsák. Az alatt a pár perc alatt, míg bent próbáltam úgy elintézni mindent, hogy a csövet közben ne tépjem ki az oldalamból, nagyjából két másodpercenként feltette a kérdést, jól vagyok-e. Miután a szabadnapos csiga tempóját megszégyenítő sebességgel visszatotyogtam az ágyamig és lefeküdtem, végre megkönnyebbülten kiszaladt a szobából, hogy az éjszaka folyamán még vagy ezerszer benézzen hozzám, tényleg minden rendben van-e. Én meg minden alkalommal megnyugtattam, hogy igen, jól vagyok, nyugodt vagyok, nem fáj, nem kérek semmit...
Nem nagyon aludtam, járt az agyam, kicsit újjászülettem aznap. Persze végleg akkor fogok, ha még a maradék két "szabászati" folyamat is lezajlik és az előírt idő eltelte után majd egyszer gyógyultnak nyilvánítanak. Addig meg - a jól bevált forgatókönyvet követjük: kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit csak lehet. ;)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése