Egy nap, amikor (majdnem) sehová sem mentünk - 2016.07.19.

A mai nap össznépi punnyadás volt. Egyrészt, mert nem terveztünk semmi különöset a holnapi indulás előtt, másrészt tegnap éjszaka a kisgyerekes belga családok hajnalig randalíroztak, rohangáltak a lépcsőn, a ház körül, meg amerre láttak. A reggelit nem Birgit szervírozta, hanem egy fiatal csajszi, nagy eséllyel a kisegítője, mint kiderült, Sarahnak hívják. Vegyesen elbeszélgettünk, velem németül, a kispasikkal angolul tárgyalta meg a tudnivalókat.

A kertben terített nekünk, így aztán madárdal és macskanyávogás kíséretében fogyaszthattuk el a lekvárok, felvágottak, csokis croissantok hadseregét. A macskák persze nem teljesen érdekmentesen sertepertéltek körülöttünk, mivel előtte a fekete cicus három szelet sonkát kebelezhetett be a készletünkből.

  Reggeli után tartottunk egy kis relaxációs szünetet az apartmanban, olvasás, bambulás, szendergés címen, közben azért egy darabig figyelemmel kísértem azt is, hogyan játszottak a kismacskák az udvaron, majd követték a takarítónőt az éppen üres szobába és slisszoltak ki onnan nagy sebesen, amikor kizavarták őket.

Délelőtt a pasik a medencét vették birtokba, és mivel mindenki elporzott az autókkal, tulajdonképpen egyedül őrjönghettek. Előkerültek a tollasütőink és hármasban vízitollasoztak, több hanggal, kevesebb sikerrel.

 Dél körül a nap eléggé rákapcsolt, tehát megint bevonultunk a szobákba, kicsit hűsölni. A pasik olvastak és szunyáltak felváltva, közben lezavartak pár kártyapartit is, én meg végre megnéztem a laptopon a Til Schweiger filmet, a Kokowääh-t, ráadásul németül, szóval mégsem zajlott a pihenés sem teljesen németmentesen. :)

Délután beautóztunk Nocera Umbrába, hogy keressünk egy kis boltot. Tekeregtünk egy darabig, mire végre kiválasztottunk egy parkolót, ráadásul aprónk se volt, még jó, hogy az újságos bódéban a hölgy volt annyira rendes, hogy felváltotta a pénzünket. Aztán valahogy nem kerültünk a helyzet magaslatára ezután sem, mindenki csak ásítozott, tébláboltunk egy darabig céltalanul a szűk kis utcákon, végül a főtéren, a városka lakóinak árgus tekintetétől kísérve, beültünk egy pizzázóba, illetve a Porta Vecchia Pizzeria Snack Bar-ba, ahol azért lehetett egész pizzát is rendelni. A pincér csaj kedves volt és segítőkész, a pizzára meglehetősen sokat vártunk, - közben azért a szakács is kisétált megnézni, kik azok, akik nem szeletet kértek, hanem egy egész pizzát le akarnak tolni így estére, - de végül elkészült, mindenki dugig ehette magát, aztán fizettünk, elköszöntünk és a figyelő tekintetek kereszttüzében a távozás hímes mezejére léptünk.

Estére már csak a bambulás maradt, meg a naplemente, elvégre egy ilyen fárasztó nap után muszáj az embernek kipihennie magát  ... a legjobban ugyanis akkor fárad le, ha éppen semmi megerőltetőt nem csinál. :)

Gubbio - 2016.07.18.

Reggel: Macska a forró bádogtetőn. Na jó, nem bádog, nem is forró (még), de macska, az volt. Mindig meglepődök azon, milyen lehetetlen helyeken képesek eltölteni az időt. Először csak játszott a pálmalevelekkel, aztán valószínűleg rádöbbent, hogy itt a reggeli mosakodás ideje, mert bőszen nekiállt a tisztálkodásnak. Persze, azt sem tartom kizártnak, hogy a meleg napsütés felébresztette a bundájában lappangó bolhákat és azért volt ennyire sürgős ez a művelet. Mindenesetre elnézegettem egy darabig, az ablakban ácsorogva.

Megint verőfényes napsütésre ébredtünk, már egy ideje szerencsére semmi nyoma nem volt a pár nappal ezelőtti esős, szeles időnek, bár reggelente itt a hegyen elég hűvös van még. És újra megállapítottam, hogy milyen jó is lenne minden reggel valami ilyesmire ébredni.
Reggeli a szokásos üres apartmanban zajlott, Birgit megkérdezte, szeretnénk-e, hogy holnap kint terítsen a kertben, mert hogy már szép az idő, ha van kedvünk, ott is ehetünk. Bőszen bólogattunk az ötletre, szóval másnap már változott a helyszín.
Ma Gubbioba kalandoztunk. A város 44 kilométerre van Serre di Parranotol, odafelé egy-két mellékvágányra is ráfutottunk, néha a GPS szerint út sem volt arrafelé, amerre mi mentünk. Azt hiszem, hagy némi kívánnivalót maga után az olaszországi rész frissítése. De azért egy kis kitérő után visszajutottunk a "térképre". És persze Gubbioba is.

Megtaláltuk a nagy parkolót is a város lábánál, de ott, ahol éppen megálltunk, kiderült, hogy nem lehetett parkolni, mert éppen valami fesztivál zajlott, - valószínűleg rengeteg gyereknek, mert a hangjukat hallottuk, nagyon nagy volt a zsivaly, az én aprónépet "kedvelő" kispasijaim azonnal mondták is, hogy remélik, nem oda kell mennünk, ahol ezek vannak, - a kitett táblák az autók elszállításával fenyegetőztek, ... de végül kiderült, az oldalsó rész teljesen "free", így aztán ott hagytuk magára a "kispirosat", míg mi felfedeztük a várost, illetve egy részét.

Gyalog indultunk el, először a Piazza Quaranta Martirin néztünk szét, ezt a teret a II. világháborúban elesett partizánok tiszteletére nevezték így el. 

Itt áll a San Francesco templom is. Azt mondják, Szent Ferenc egyik látogatása alkalmával itt aludt a sekrestyében.

Egy utcával odébb pedig, egy kis terecskén, az a templom áll, amely Terence Hill, Don Matteo című filmjében is szerepelt.

 Na és rögtön mellette az "Il giardino di Don Matteo" nevű étterem. Mert a hírnév adta lehetőségeket ki kell használni.

Elmentünk a "Taverna del Lupo" mellett is, mint később kiderült, ennek is Szent Ferenchez volt köze, hiszen ő volt az, aki itt jártakor megszelídítette a vad állatot. Azon a helyen, ahol ez állítólag történt, ma egy szobor áll. 

Viszonylag hamar odaértünk a szűk kis utcákon keresztül az első lifthez. A város ugyanis annyira ráépült a hegyre, hogy annak, akinek éppen nincs kedve hegymászótúrához, ajánlanak egy kicsit gyorsabb és kényelmesebb megoldást: két liftet, amelyek egy-egy szinttel magasabbra szállítják fel az embert. Mi is a lusta variációt választottuk, az utóbbi napokban már elég vádliedzést lezavartunk városnézés közben, most kicsit kevesebb sportot terveztünk be.

A Piazza Grandéról az egész környéket be lehet látni.

Innen indul a Gubbio Express is, ami egy kis városi vonat, a szokásos városnéző túrával. Nagyjából fél óra alatt tesz egy nagy kört, közben 6 nyelven lehet meghallgatni a látnivalókról egy tájékoztató szöveget, illetve egy képernyőn is bemutatnak részleteket a gyertyás futásról, vagy a város híres szülötteiről. A röpke túra 8 euro fejenként, amit egy fiatal olasz lánytól tudtunk meg, aki az ottani megállóban szervezte az utasokat a kis vonatra.

Mentünk egy kört, közben én németül, a kispasik angolul hallgatták a beszámolót az érdekességekről. Azuram szintén a németre szavazott, bár azért akadtak olyan részek, amihez nem volt teljes a meglévő szókincse.
A város római kori részén is átvonatoztunk.

Visszaérve a Piazza Grandéra, már tudtuk, hogy itt van az a magas harangtorony, aminek a harangját kézi erővel kongatják odafent, amikor május 15-én, Szent Ubaldo névnapján, - aki a városi legenda szerint egyszer beavatkozott egy Perugia elleni csatába és így a gubbioiak legyőzték a túlerőben lévő ellenséget, - a gubbioi férfiak vállukon hatalmas, 400 kilós gyertyatartókat cipelve felszaladnak a hegyre, így adva hálát a szentnek. A hegy tetején álló templom a XI. században épült, Szent Ubaldo pedig a XII. században volt a város püspöke.

A templomhoz egyébként nem csak a futás helyszínéül szolgáló úton, hanem egy drótkötélpályán is fel lehet jutni. Elsétáltunk az indulási pontjáig, ahol meggyőződhettünk arról, hogy a neten talált leírás egyáltalán nem túlzott. A kalitkához hasonlatos szállítóeszközök eléggé ingadozva, lassan haladtak hegynek felfelé. A pasi, aki segített beszállni az utazni vágyóknak, majdnem hogy belökdöste a kalitkába őket, rájuk csapta az ajtót és útjára engedte az egész alkotmányt. 

Ezt látva én személy szerint csak meg lettem erősítve azon elhatározásomban, hogy köszi, de nem szeretnék felmenni a hegyre. Kihagyom Szent Ubaldo templomát, bármennyire is érdekelne a dolog. Sajnos ebben az esetben a tériszonyom már a kaland elején elrettentett az egésztől, így a gyávábbik utat választottam, el sem indultam. A pasik egy darabig még tanácskoztak, mi legyen, de végül ők is úgy döntöttek, nem hagynak magamra idelent, szóval Ubaldonak nélkülöznie kellett a társaságunkat.

Lefelé menet még elmentünk a szökőkút mellett, amiről az a legenda járja, ha az ember háromszor körbefutja és a vízzel lefröcsköli utána magát, akkor jutalmul bekerül Gubbio bolondjai közé. :)

Zárásként úgy gondoltuk, igazán megérdemlünk valami finomságot, úgyhogy a városka aljában, egy apró téren leültünk egy teljesen hétköznapi, abszolút nem hivalkodó, nevenincs kis vendéglátóipari egység elé kihelyezett asztalhoz. A pincér - egy tipikus olasz szépfiú, - azonnal ott termett, az orrunk alá nyomta az étlapokat, majd magunkra hagyott bennünket, hogy válogassunk. A fiúk végül pizza mellett döntöttek, a sima Prosciutto 5,50 eurós minimál áron kellette magát, én meg egy Porcini pizzaszeletet ettem, kemény 1.50 euróért. Finom és ropogós, bár kicsit kalácsosabb jellegű tészta volt, mint mondjuk amit Nápolyban ettünk. Viszont mindenkinek ízlett. És miközben mi voltunk az egyetlenek, akik nem a városka lakóiként, törzsvendégként ültünk ott, most is teljesen beigazolódott, hogy oda kell menni mindig, ahol a legtöbb helyi üldögél, mert ők csak tudják, jó-e az adott hely. Hiszen nap, mint nap oda járnak.

A szállásra visszafelé még pár "tájfotót" muszáj volt ellőni, persze mozgó autóból azért nem állítanám, hogy profi minőséget tudtam produkálni, de nem állhatunk meg minden egyes szénabálánál, mert nekem pont azt van kedvem lefényképezni.

Levezetésként medencéztünk még, ami főleg abból állt, hogy a pasik dobálták egymásnak a labdát, majd keresgélték a medencét körülvevő bokros-susnyás részben, ha éppen nem sikerült időben elkapni, én meg néztem a "zenés-táncos" műsorukat a medence szélén ücsörögve. :)

Marmore és Civitá di Bagnoregio - 2016.07.17.

Birgit egyre később prezentálta a reggelinket, ma is hozzálopott még a tegnapi késéshez legalább 10 percet. Úgyhogy a negyed kilences időpont helyett ma már később, mint háromnegyedkor mentünk le. Mondjuk, azért nagyon nem akartunk felháborodni, az ember valahogy napról-napra lassabb és kényelmesebb lesz a nyaralás előrehaladtával. Legalábbis reggel mindenképpen. Egyébként minden nap szolgált nekünk valami újabb meglepetéssel, a bevált cappuccinok, meg a fiúknak nagyon bejövő csokis croissant-ok mellé. Ma például lazacos sajtkrémmel. Amit a többiek csak bizalmatlanul szaglásztak, úgyhogy rám várt ama nemes feladat, hogy meg is kóstoljam. Finom volt. :)

Már reggel is gyönyörűen sütött a nap, bár azért azt még nem igazán mertük kijelenteni, hogy a hőmérséklet is a megszokott júliusi formáját hozza. A két macska is erre sertepertélt megint, a sötétszürke sokkal bátrabbnak bizonyult ismét, még a lépcsőn is feljött, hogy megközelítse azuramat. És közben menetrend szerint szemrehányóan nyávogott.

Mára több helyszínt is beterveztünk, az első a Marmore-vízesés volt, ami egyébként egy mesterségesen létrehozott vízesés. A nevét azért kapta, mert a habja olyan fehér, mint a márvány.

Természetvédelmi területen hozták létre, három szinten keresztül zubog lefelé a víz. 

A belépő elég húzós, 10 euró fejenként, ráadásul, mivel a vízesés naponta háromszor "bezár", azaz 11-13-ig, 15-18-ig, illetve 21-22-ig "működik", az indítás előtti időszakban a jegyekért sorban állók száma is meglehetősen megemelkedik. Mi fél 12-re értünk oda, sorban álltunk nagyjából háromnegyed órát a jegyekért, ezután sétálhattunk be a vízesés területére. 

Kezdésként szemből csodálkoztunk rá, így mind a három szintet egyszerre láttuk. Már ott is kaptunk előleget a porlasztott vízcseppekből, de mivel a levegő addigra eléggé felmelegedett, még jól is esett az óriási "párakapu" extra szolgáltatása.

Kicsit bolyongtunk ide-oda, mire rájöttünk, hol is lehetne feljebb mászni, hogy megnézhessük a fenti emeleteket is közelebbről. Közben azt is szemrevételezhettük, ahogy egy raftingolni készülő csapat teljes menetfelszerelésben mászott lefelé a - meglehetősen gyors folyásúnak rémlő - víz felé. Na ez a sport engem például egyáltalán nem tud lázba hozni, de sejtem, miért imádják annyian.
Feljebb sétáltunk, sok-sok kíváncsiskodóval egyetemben. Láttunk morcos családot kézen fogva, cserkészcsapatot, pórázon rángatott tacskót, aki a négy lábát a földre feszítve próbálta érthetőbben jelezni az eléggé lassú felfogásúnak rémlő gazdájának, hogy ő nem és nem akar oda felmenni, akármennyire szép és érdekes odafent. A gazdit ez nem nagyon hatotta meg, szegény tacsi végül feladta és remegő lábakkal megmászta a lépcsőt előttünk.
A középső szintnél már kaptunk rendesebb adagot a lefelé zúduló vízből, át is nedvesedett mindenki ruhája, haja, még a táskák, meg a fotós cucc is kapott a permetből. Végül is épp időszerű volt egy röpke hajmosás.

Miután közelebbről is láthattuk, mekkora mennyiségű víz áramlik lefelé, elindultunk visszafelé, mert meg akartuk nézni, hogy zárják el a "csapot". Illetve hogyan áll le a vízesés, amikor éppen másfelé terelik el a vizet. 

Elvileg 13 órakor fejeződik be az első szakasz, de persze nem egyik pillanatról a másikra áll el a víz, inkább csak szépen lassan elapad. Egy darabig ücsörögtünk, vártunk, lehetett is látni, ahogy egyre kevesebb víz ömlik lefelé, de a teljes "zárást" végül nem volt türelmünk megvárni, tovább indultunk, a következő célállomás felé. 

Illetve előtte azért tartottunk egy kis pihenőt a vízesés mellett található nyilvános parkban. Ez az ötlet nem csak a mi fejünkben fogant meg amúgy, mert eléggé tetemes számú család hozott magával plédet, hűtőtáskát, ezt-azt és telepedett le a fák árnyékában, kockáztatva, hogy a milliónyi hangya őket is megtalálja és részt kér a szendvics morzsáiból.

Kis hegyi úton, előttünk egy három autós, egyforma ezüstszürke Volkswagenekből álló konvoj haladt, valószínűleg bérelt autókkal, a kisvároshoz közeledve erős gyanúnk támadt, hogy ők is pont oda igyekeznek, ahová mi. Ez a sejtésünk később teljesen be is igazolódott, mivel ugyanabban a parkolóban hagytuk az autóinkat, egymás mellett.

Civitá, amit az ott lakók "la cittá che muore"-nek neveznek, azaz haldokló városnak, Bagnoregio közvetlen közelében található, tulajdonképpen a teljes neve is Civitá di Bagnoregio. Az etruszkok építkeztek először erre a hegyre, nagyjából 2000 évvel ezelőtt. Azóta a hegy folyamatosan fogy, a szélén lévő házak közül a katasztrófák során már rengeteg a mélybe hullott. 

Nagyon kevesen lakják, télen állítólag csak pár tucatnyian, nyáron, amikor állandóan jönnek a  turisták, nagyjából százan. Autóval nem lehet feljönni a városkába, csak a helyiek közlekedhetnek így, - speciális, kisméretű járművekkel, - illetve motorral errefelé, akik különleges engedéllyel rendelkeznek.

Bagnoregioból egy keskeny hídon keresztül lehet felsétálni, a belépő 1 euro 50, egy idősebb bácsika tépte le a híd bejáratánál a jegyeink igazolószelvényét. Eléggé erőre kapott a nap is, mire idáig elértünk, nálam még a tériszony is rátett egy lapáttal a szédelgésre, kicsit érdekes érzés volt a völgy felett sétálgatni, miközben két oldalt a korlát kis vasoszlopai között mindent láttam. Gondolom, sokan ismerik azt a tipikus szituációt, amikor az ember (jelen esetben én) szorgosan mantrázza magában, hogy "ne nézz le, ne nézz le, ne nézz le" és persze első dolga, hogy lepislog a mélybe. Azt hiszem, ha függőhíd lett volna, nekem tuti kimarad az élmény. Így is kellett némi lelki támasz, meg egy segítő kéz, amibe kapaszkodhattam. :)

Ebben a városkában forgatta 2008-ban Alberto Sironi a Pinokkió című filmet is. A szűk kis utcácskák és a középkori hangulat tökéletes díszletet szolgáltattak a történethez.

A régi feljegyzések szerint sorozatosan történtek katasztrófák, egyre fogyott a hegy, hullottak a mélybe a házak. Sokan egyenesen isteni büntetésnek tekintik ezeket. 1221-ben itt született Szent Bonaventura, akinek a szülőháza azóta szintén a völgyben ért szomorú véget.

Sok helyen látható már egy-egy semmibe vezető kertajtó, lelakatolt kapu. A valaha mögöttük álló házak már eltűntek. 

És itt is akadnak elvetemült emberpéldányok, akik egy extrémebb fotó kedvéért bármire képesek. Amikor ott jártunk, egy pasi éppen az egyik fal tetején egyensúlyozott, hogy a társaságában lévők lefényképezhessék és eldicsekedhessen vele, milyen vagány volt.

Az 1695-ös nagy földrengés után a hegy meglehetősen ingataggá vált. Civitá di Bagnoregio felkerült arra a listára, amelyen a világ szász legveszélyeztetettebb, fokozottan védendő műemléke található meg. Szeretnék megakadályozni, hogy a vulkanikus szikla tovább porladjon, egy új ötlet szerint vaspántokkal, hatalmas vasrudakkal és cölöpökkel akarják megszilárdítani a hegy alapjait. Ha nem sikerül, sajnos előbb-utóbb teljesen eltűnik a város.

A szállásra visszafelé egy kevésbé kanyargós utat választottunk, Orvietoba már nem mentünk el, így is utaztunk a mai napon nagyjából 300 kilométert. 

Visszaérve a pasik lehűtötték magukat a medencében, amíg elkészült egy gyors bolognai., mert az egész napos mászkálás által elveszített energiát valahogy pótolni kellett. :)