A bácsi ...

... aki itt lakik két saroknyira. Már évek óta egyedül. Mert a néni már régen nem ücsörög a lépcső mellett a karosszékében. De a bácsi olyan, mint aki mindig is itt volt és soha nem is megy el. Néha, ha esténként sétálunk a kutyával, szoktuk látni, ahogy a műanyag székében üldögél keresztbe tett lábbal, rajta az az igazán retro, kék színű munkásköpeny, ... és nyugodtan szemléli a kertjét, ... a kertet, amit makulátlan rendben tart, ahol sorolnak a borsóbokrok, vigyázzban állnak a szőlőtőkék, burjánzik a kaporerdő és a gaznak nincs maradása, mert az a két szorgos kéz az összeset kitépkedi. Még akkor is, ha már csak nagyon lassan megy a munka, meg kell gondolni minden lehajlást és jól meg kell nézni minden újabb, óvatos lépés helyét.

És a bácsit néha akkor is látom, amikor elcsoszog a sarki kisboltba, mert a lábát nem tudja már rendesen felemelni, ezért eléggé jellegzetes zajjal jár, amikor közeleg, szóval messziről lehet hallani, és akkor mindig megvárom, odafordulok és jó hangosan ráköszönök, hogy tuti hallja és hogy lássam utána az arcán megjelenő mosolyt. Mert ha a kertben üldögél és arra járunk,  ő sem mulasztja el soha az üdvözlést, mindig megdicséri a kutyát, szól pár szót ... 

Nem tudom, hogy hívják a bácsit, pedig itt lakunk egymástól két sarokra már 15 éve. De nem is a neve a lényeg. Hanem az, hogy amikor látom, mindig elönt valami megmagyarázhatatlan érzés. És büszke vagyok rá, így félig ismeretlenül is. És mindig eszembe juttat valaki mást, aki másoknak szintén csak egy bácsi, de nekem ettől jóval több. És tőlem sok kilométerre éli a maga kis életét, ... remélem, még sokáig.