Hétfő reggel, csak úgy :)

... nos, elkezdődött a hetem :)
Mivel a pasik holnap elindulnak a jól megérdemelt síelés felé, az előkészületek már napok óta zajlanak. Táskák, sílécek, bakancsok a nappali közepén, kívánságlista nálam. És mivel ma is kilenc órás a "műszakom+, közben némi szünettel, gondoltam, beosztom magamnak, mikor is tudnám a sajtos rudat, meg a minifasírtokat az útra megsütni. Hogy nehogy útközben odafelé éhen haljanak. És hogy esetleg ne este fél kilenckor kelljen nekifognom, amikor hazaérek. :)

Na, mindezt olyan profi módon sikerült eltervezni, hogy reggel, a szokásos rutin után gyorsan nekifogtam a sajtosnak, mondván, azzal kész is leszek, mire indulnom kell. Nyújtás, vágás, kenés, sajtozás, sütőbe be, sütőből ki, csere, ... jesszus, már ennyi az idő, na mindegy, az utolsó tepsit beszuszakolni a hűtőbe, majd ha napközben hazanézek, lesz időm kisütni még ... hol a ruhám, siessünk, gyere fiam, ráadásul még odafentről is köpködnek az angyalok, igaz, mértékkel, aprószemű, de mégis küldik lefelé ... hopsz, ott ment a buszom, na mindegy, majd a következő, mennyi is az idő? ...
... és a felismerés, hogy nekem ma csak fél 11-kor kezdődik az első órám, most meg ugye fél kilenc van, szóval simán kirongyoltam egy órával hamarabb a buszmegállóba ... "jóvananyamennyéhaza" :) ... persze hazasétáltam és eldöntöttem, hogy most már aztán, ... ha már kaptam magamtól ajándékba egy plusz órát, akkor a fasírtok se menekülnek, kisütöm én azonnal, nincs kegyelem, ...
... persze ajtó kinyit, táska lerak, kiriasztani elfelejt ... :) ... riasztó jajong, én röhögök, azuram rámcsörög, "hallomhazaértél" ... 
... haza én. És kisütöttem, készen vagyok, még el se kezdődött a hét, de már megvan a heti műsorkezdés. :) 
És ma még lesz kilenc órám. Drága hallgatóim, készüljetek! :)

:)

... a nap süt, az idő gyönyörű, ... jön a tavasz, már itt készülődik, tudom, érzem, még ha reggelente zombiként is ébredek és nehezemre esik magamhoz térni ... egyre többször kapom elő a (még) színesebb cuccokat a szekrényből - mert amúgy én speciel télen sem feketében/szürkében járok ... de ma reggel mégis a szürke-narancs győzött :D ... és végre, miután hetek óta naponta kétszer elmentem mellette, mert mindig ledumáltam magam, hogy "denemkellnekedazmertminek" muszáj volt megvennem "A" narancssárga sálat is amit azonnal a nyakamba is tettem és a metróban úúúúúúúúgy tudott repkedni az arcom körül, hogy attól csakis és kizárólag nevetni lehetett, teli szájjal, ragyogósan, "mertazéletszép" :D... viszont most rohanok, mert még van öt órám, csak hogy a napi 9-nél ne adjam alább :P ... "demármindjártittaszombatdélutááán" :D

Te

2009.08.22. – 2015. 02.03.

… nagyjából 5 és fél év, Neked, nekünk ennyi jutott … nagyon rövid idő, amibe mégis annyi minden belefért …

… emlékszem, amikor először láttalak. Illetve akkor nem is Téged láttalak, csak apró, kéthetes, hurkaformájú szőrgombócokat, akik az anyjuk körül hevertek, mormogtak és nyüzsögtek. Akkor még fogalmam sem volt arról, melyik is vagy Te, mert még azt terveztük, majd a következő alomból érkezik hozzánk egy csaj. De ugye, ahogy az lenni szokott, a tervek nem mindig úgy válnak valóra, ahogy azokat megálmodják.

… kiderült, hogy nem lesz egyenlőre újabb alom, … közben mindenki gazdásodott már a tesóid közül, de Te ott maradtál, mert befordult szemhéjjal nem mehettél tenyésztőhöz és hatalmas mázlinkra nem akadt még más, aki pont Téged akart … én meg megláttam a rólad készült képet, ahol ücsörögtél 11 hetesen, nyakadban a pórázzal, hogy a fotón szépen tartsd magad, néztél engedelmesen a fényképezőgép lencséjébe, és közben le lehetett olvasni az arcodról, hogy megteszed, mert a gazdi arra kért, de azért még nem rajongsz ezért a pózolásért, és különben is haladjunk, essünk túl rajta, elvégre sokkal fontosabb felfedeznivalók várnak Rád … és én akkor mondtam itthon, hogy Őt akarom, hozzuk haza, mert Ő lesz az igazi …

… látogattunk az első otthonodban, ahol megszülettél , - meg persze a többieket is,-  közben Te átestél az első szemműtéten, úgy néztél ki, mint akinek viharos vitája volt egy félőrült macskával, aki ki akarta kaparni a szemedet, ... majd a másodikon is, szanaszét lógtak a varratok, de tudtuk, hogy ez csak átmeneti állapot, majd begyógyul, elmúlik és amúgy is te leszel a legszebb …

… aztán végre otthonról hazaköltöztél, hogy innentől Te legyél a kislányunk, a két kispasi mellé … akik elsőre kicsit tartózkodva fogadtak, - főleg a kisebbik – elvégre már fél évesen is eléggé imponáló méretekkel rendelkeztél, ami nekik akkoriban meglehetősen nagynak tűnhetett, hiszen még nem érték el az 1,70-1,80 körüli magasságot, … aznap lufik repkedtek a kert minden létező sarkában, rajtuk a neveddel  és a „welcome” felirattal …

… a ház ura végigolvasott minden létező szakkönyvet, leírást, tanácsadást, egyebet, … szakszerűen elhelyezte az óladat, mert hosszú évek aknamunkájával végre elhitettük vele, hogy kellesz nekünk … Te pedig abszolút szakszerűtlenül, ellentmondva mindenféle statisztikának, addig sem ropi, sem más csemege csalogatására sem voltál hajlandó beköltözni, míg az egész cuccot fel nem pakoltuk a teraszra, közvetlenül az ajtó mellé …

… az első időszakban nem nagyon értetted, hová is lettek a többiek mellőled, miért nem nyüzsög a régi falka a sok négylábúval és miért csak ez a négy , kicsit tanácstalannak tűnő kétlábú téblábol körülötted, halálra aggódva magát azon, hogy nem eszel rendesen, hogy az esti etetés legalább fele azzal telt, hogy ültünk melletted és rimánkodtunk, ugyan egyél még egy kicsit, mert „jajjisteneméhenhalhátnemeszikezakutya” … te meg csak ültél a terasz sarkában és néztél azokkal a mélybarna szemeiddel a kert vége felé, mintha nem nagyon tudnád eldönteni, jó-e ez most neked …

…  folyton a sarkadban voltunk, mert nem győztünk betelni veled és pár hét után elhangzott az a szállóigévé vált kérdés: „megszokott már?” … mondd, megszoktál már? <3

… kutyaoviba is mentünk, csak hogy a társaság se zavarjon és ne akadj ki, ha egy másik négylábú ismerkedni akar Veled séta közben … mondjuk soha nem lettél az a „társaság központja” típus, de innentől az új arcok nem jelentettek gondot számodra. Főleg az aprónépet kedvelted mindig, ha egy kutya alig érte el a húsz centis magasságot, Nálad eleve nyerő pozícióból indult, azonnal a szívedbe fogadtad.

… a vízért soha nem voltál oda. Még szerencse. Így a kertben létesített tavacska maximum télen élvezhette az érdeklődésedet, amikor a 20 centis jégen egymás után sorakozó tappancsnyomok árulkodtak az esti ellenőrző sétád útvonaláról. Rémálmaid közé tartozott a fürdés is. Pedig igyekeztünk a minimumra redukálni ezen alkalmak számát, de gyanítom, Te még ezt is túlzásnak érezted. Mégis teljes nyugalommal tűrted, amikor nekifogtunk. Utána meg az összes tujába beletörölköztél és szemrehányó pillantásokat küldözgettél irányunkba.

… a teraszajtó üvegén mindig nyomon lehetett követni, meddig érsz el, ha két lábra emelkedve bekopogsz, mert már nagyon unod odakint egyedül … és éppen bent töltenéd a megérkezésed előtt kategorikusan meghatározott időtartamot. Vagy minimum tízszer annyit. Rémlik, csak mosolyogtam, amikor először meghallottam, hogy „na jó, bejöhet, naponta fél órára” … ha itthon voltunk, akkor a napi fél óra nagyjából azt az időtartamot jelentette napközben, amíg kirohantál, mert például sürgős ugatnivalód akadt,

… szerettem, hogy megtaláltad a helyed a konyhaasztal alatt is és a félig leeresztett szemhéjad alól figyelemmel kísérted, éppen mi rágcsálnivaló készül … soha el nem mulasztottad, hogy a bénázásom eredményeképp a földön toccsanó tojásokat egy laza nyelvcsapással eltüntesd, … egy idő után rászoktunk arra, hogy ami a földre kerül, az lehet a Tiéd … egyetlen alkalommal engedtél a kísértésnek és emeltél el olyasmit, amit nem Neked szántunk … a feltornyozott palacsinta annyira csábítóan illatozott, hogy mire visszajöttem a konyhába, cakkos fognyomok díszlettek körben a szélén …

… okos voltál és jól nevelt. Szinte észrevétlenül tanultál meg mindent, ami a családban történt. Tökéletes része lettél az életünknek, minden egyes percben. Türelmes voltál, nyugodt és békés. Soha, egyetlen pillanatig sem éreztetted az erőfölényedet. Pedig azok a fogak nem csak a csirkecsontot tudták volna összeroppantani. Ha játszottunk, előadtad a „vérengző fenevad vagyok” című jelenetet, úgy hörögtél, mintha éppen azt terveznéd, hogy harapd át a torkunkat, de közben a hátsó feled egyértelműen jelezte, hogy ez csak színház, játék, élvezet.

… a fiúkkal is összebarátkoztál, türelmesen kivártad, míg eljött a teljes elfogadás pillanata. Onnantól tapintható volt a ragaszkodás. Észrevétlenül sokat tanultunk Tőled. Arról a bizonyos feltétel nélküli, teljes szeretetről. Meg minden másról. Hogy kutya nélkül élni lehet, de nem érdemes.

… és amikor azt hittük, minden okés, semmi nem jöhet, akkor egyik napról a másikra kiderült, hogy baj van, nagy … hogy szinte minden jelzés nélkül, alattomban, besompolygott a hárombetűs, a rettenetes … agresszíven, tolakodóan és hipersebességgel. És mi csak álltunk és nem hittük el. Reménykedtünk. Próbálkoztunk. Elmaradtak a séták, mert nem bírtad már a hosszú-, sőt a rövidtávot sem. Nem rongyoltál ki a függönnyel a hátadon a kerítéshez, mert éppen valami abszolút ordítva szidalmazós közlendőd volt. És nem örültél már, ha a nyakadat vakargattuk, mert érzékeny lett az a terület … is. Aztán a doki azt mondta, szeressünk, adjunk enni finomakat, kényeztessünk és szeressünk, szeressünk, SZERESSÜNK … És aztán eljött ez a nap, … amikor reggel már nem nagyon tudtál lábra állni, délre pedig már mozdulni sem akartál. Csak néztél, ahogy kucorgok melletted, simogatom a fejed és dünnyögök fátyolos hangon, hogy szeretünk és nem lesz semmi baj, meglátod … Ha valaki, hát Te tuti nem ezt érdemelted. Nem hagyhattuk, hogy tovább szenvedj … mert szeretünk ...

… kérlek, üdvözöld a nevünkben Playboyt, Yetit, Uschkát, meg a többieket. És ha teheted, vigyázz ránk onnan is. Mert „minden kutya a mennybe megy” …

... ismét ...

... vége egynek. Az évértékelés viszont gagyi, meghagyom a hivatásos mellébeszélőknek, tehát nem értékelek, csak ötletszerűen jegyzetelek.

Ez egy olyan év volt ...

- amikor végérvényesen ráébredtem, hogy elegem van a közoktatásból és képtelen vagyok tovább ezt csinálni, mert egyre kevésbé bírom a folyamatosan sokasodó korlátozásokat, ... az ilyen-olyan főnököket, ... a felesleges adminisztráció-hegyeket, ... az összezártságot rengeteg emberrel, ... az egész napos, szűnni nem akaró zajt, ... hogy én tulajdonképpen most fáradtam bele és már nem akarom más gyerekét nevelni, csak a sajátomat, azt is a magam feje után, ... hogy már "csak" tanítani akarok, elég a pedagógus hivatásból, én most már végre megint "csak" némettanár akarok lenni és semmi több ... hogy végre megint örülni akarok annak, hogy taníthatok, ... hogy nem úgy akarok nekiindulni minden munkanapnak, hogy közben az zakatol a fejemben, túlélésre hajtok és már úgy, ahogy van, utálom az egészet.

- amikor "magán" lettem, jöhettek a tanítványok, a nyelviskola, a mindig változó feladatok, a kötetlen munkarend - minden előnyével és hátrányával - és a kisimult idegek, a mosoly az arcomon, a jóleső fáradtság, a visszatérő öröm a tanításban, a sikerélmények, új emberek és történetek, ... az érzés, hogy ezt szeretem.

- amikor elkezdett fájni, alattomosan, nem nagyon, de ahhoz épp eléggé, hogy kicsit belerondítson az általános jóba és elkezdjek azon agyalni, mi nem akar odabent működni ... na meg jött a para is, naná ... aztán a magyar egészségügy lassan őrlő malmai - némi fizetős, magánakció ráhatására - kiderítették, hogy meg kell szabadulnom egyik szervemtől, ezáltal az utóbbi években megkövesedett keserű epétől. :D Ha most nagyon mélyebb rétegekbe akarnék belemenni, azt mondanám, nem véletlen, hogy ez az epekő csapat, élen a másfeles zárókővel pont mostanra alakult ki és érte el, hogy ki kelljen onnan költözniük. De a lényeg, hogy még az idén "kiszadiztuk", ahogy a doki fogalmazott. És ez a szadizás - a műtét estéjétől eltekintve - nem is volt olyan vészes. Eltelt három hét ... és kösz, jól vagyok. A diétának köszönhetően a karácsony sem a nagy zabálásokról szólt és sokakkal ellentétben én nem kerekedtem az ünnepek alatt. (Ami nem olyan nagy baj. Sőt. :D ) Ráadásul megtapasztalhattam a fentebb említett magyar egészségügyben dolgozók nagyon pozitív hozzáállását is, ... Zsuzsi nővért, aki gyorsan bevitt a rendszerbe és közben annyira lazán szervezte legalább három orvos menetrendjét, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga... Erzsikét, "A" főnővért, aki egy másodpercre meg nem állt, míg a műszakja tartott, sőt, gyanúsan úgy tűnt, azon túl sem, akinek mindig, mindenkihez volt legalább egy szava és aki az osztályra felvételkor idegenvezetőként megmutatta a lakosztályt, a kilátást a tengerpartra, és ráadásul egy cuppanós puszit is lenyomott üdvözlésül :D ... a halkszavú, visszafogott, de nagyon határozott dokit, aki a legszükségesebb infókkal, abszolút gördülékenyen elintézte nekem, hogy karácsonyra tényleg semmi se akadályozzon az ünnepezésben ... meg a többieket, akiknek a nevét sem tudom ...

- amikor újabb "hiányzó" miatt rövidebb azok listája, akiknek karácsonyra meglepit választok, ... 

- de amikor nagyjából minden úgy van, ahogy kell. Mert velük megvan minden. A többi meg majd alakul. :)

Szóval, csak annyit, a következő is ...

... legyen boldog, békés, izgalmas, nyugodt, változatos, kalandos, kiegyensúlyozott, ... meg amit még akartok. :D 

 

... a sütipecsét esete a gondolatátvitellel ...

... az egész úgy kezdődött, hogy már egy ideje eldöntöttem, az idén én karácsonyra sok-sok sütizéshez való cuccot kérek és majd a rendelkezésemre álló ajándék-keretből bevásárolok szépen. A bevásárlás ugye mindenféle tényezők miatt még nem valósult meg, ha minden igaz, akkor vasárnapra halasztottuk a célirányos, rövidtávú utazást a "szajréért". De persze közben elkezdtem nézelődni mindenfelé - főleg a világháló zegzugos utcáin, ahol ugye nem is olyan nehéz egy pontból kiindulva valahol teljesen máshol kikötni. És rábukkantam az általam már régóta kiszemelt, az utóbbi időben pedig egyre népszerűbbé váló sütipecsétekre. Nézegettem, sóvárogtam, majd úgy döntöttem, a projekt még várhat, mert egyenlőre vannak fontosabb dolgok is, amiket be szeretnék szerezni "karira". És nem rendeltem meg egyiket sem. Hősies önuralomról téve tanúbizonyságot. Pedig motoszkált a tudatalattimban rendesen a vágy. :) És még elhaló sóhajként sem említettem senkinek itthon, hogy "jajjdenagyonszeretnékegyilyet" ...

Aztán az egyik délután azuram egy csomaggal a hóna alatt érkezett haza, amiben állítása szerint apróságok voltak, hogy "legyen valami a fa alatt" ... aztán a doboz felbontódott, a cuccok kipakolódtak és hopplá, ott somolygott két eléggé ismerősnek tetsző, pecsétformájú izé a kezében ... azt hittem, képzelődök. Kiderült, hogy nem a vágyaim által elém vetített délibábot látok, hanem tényleg AZT a két sütipecsétet, amit én kinéztem magamnak, de aztán senkinek nem téve róla említést, elhalasztott projektnek nyilvánítottam. Ő meg megrendelte. A csomagküldő becsomagolta. A futár kiszállította. Én meg örültem. :D
És ki is próbáltam, elvégre, ha már kibontottuk, akkor a főpróba után is a fa alá kerülhet. :)

 A recept innen: http://csakapuffin.cafeblog.hu/2011/03/02/kokuszos-lime-os-keksz/ Lime helyett citromhéjjal, mert lime az éppen nem kucorgott a polcomon. 

 Ééés ... kicsit renitenskedtem, mert ugyan nem ehetek éppen semmi vajas/zsiradékos cuccot, de a fotóról hiányzó fél kekszet nem és nem bírtam kihagyni. Tehát a minimál-tesztelés után tapasztalati úton szerzett élmény alapján bátran állíthatom, hogy ez a keksz finom. És HOME MADE, ahogy a felirata is jelzi. 
Ja és azuram meg gondolatolvasó. Vagy a karácsonyi angyalok súgnak neki. Vagy egyszerűen csak ismer. :D Egy kicsit. :P

... kövek ...

... a folyóban, a tengerparton, simára csiszolva, gömbölyűn és kereken. Kicsik, nagyok, aprócskák és hatalmasak ... színesek, szürkék, csíkosak, foltosak, ... törékenyek, törhetetlenek. Kövek, amelyek elkopnak és egy kő, amely szépen lassan növekedésnek indul. Rakódik rá időről-időre egy-egy újabb réteg, míg egyszer csak úgy dönt , nem elégszik meg a nyugalmi állapottal és elmozdul. És akkor leleplezi magát a tompa, szűnni nem akaró fájdalommal, ami nem elviselhetetlen ugyan, de arra pont elég, hogy ne élhess úgy, ahogy eddig. És kiderül, neki ott nincs jó helye, el kell szakadnia a "gazdatesttől", de magával kell rántania az őt eddig dédelgető burkot is ... ezáltal megváltoztatva mindent. És azt a követ eltávolítják, de te örökre emlékezni fogsz arra, hogy valaha ott volt, mert innentől minden egyes falatot úgy kell kiválasztanod, hogy tudod, AZ a kő létezett.

... visszaszámlálás ...

... na nem most kezdtem, csak néha úgy érzem, nem mindenki értékelné a túláradó ünnepvárásomat, ezért igyekszem relatíve visszafogottan nyüzsögni és várakozni. :D 
De mához tíz napra lehet gyújtogatni!!!  ... na nem csak úgy, hanem gyertyát ... ja és persze alapból is szoktam gyertyákat gyújtani, mert szeretem, ha ott lobog mellettem a láng ... főleg, amikor már korán sötétedik, akkor valahogy szebb lesz az este és könnyebben elviselhető a hosszú sötétség, ha közben éghet az a gyertya. Szóval tíz nap múlva végre meggyújthatom az első adventi gyertyát. És már bizsereg az ujjam hegye, ha csak rágondolok. :D 
Idén végre tényleg nem csak fontolgatom, hogy lecserélem a jól bevált adventi koszorút, a kis fa figurákkal, amik körbeveszik a gyertyákat. Hanem csinálok valami teljesen mást. 
A neten böngészésnek ez a legnagyobb előnye. Vagy hátránya? Hogy az ember lánya,  - jelen esetben én, - annyi ötletet talál, hogy nagy hirtelen ki se tudja válogatni belőle azt, ami belefér az idejébe. Na meg a lakásába. Mert azért valljuk be, fantasztikus a karácsonyi díszekkel feldobott lakás, de nem biztos, hogy mindenki el lenne ragadtatva, ha minden lépésnél lefejelhetne egy fellógatott adventi koszorút. És mivel nálunk én vagyok a legalacsonyabb - kivéve persze a kutyát, de ő is csak akkor kerül utánam a sorba, ha hagyományosan, négy lábon közlekedik és nem  ugrik örömében a nyakamba, - nagy az esély rá, hogy pasifronton menne erősen a morgás a lógó cuccok miatt. Mert ugye mindenki a saját méreteihez igazítja a díszek fellógatását. És éppen szülinap okán mértük le a nagyobbikat, aki idén a 180 centit is "megugrotta" magasságilag. Én meg lassan már kissámliról sem érem fel. Tehát: NEM lógatom tele a lakást. :D
Itt a hangsúly azért némileg áttevődik oda, hogy nem tele, ... csak félig tele :D És megpróbálom olyan helyekre, ahol talán nem lesz nekik annyira útban. :D 
Elvégre már hetek óta böngészek, keresek, válogatok, tervezek és variálok. Fejben. Látom magam előtt készen. Vagy majdnem készen. Összehangolva, harmóniában, karácsonyillatúan, "otthonmelegen". :D
Kalandra fel, mindjárt itt van az első adventi vasárnap. Már csak 10 nap. Addig meg valahogy kibírom. :D