Te

2009.08.22. – 2015. 02.03.

… nagyjából 5 és fél év, Neked, nekünk ennyi jutott … nagyon rövid idő, amibe mégis annyi minden belefért …

… emlékszem, amikor először láttalak. Illetve akkor nem is Téged láttalak, csak apró, kéthetes, hurkaformájú szőrgombócokat, akik az anyjuk körül hevertek, mormogtak és nyüzsögtek. Akkor még fogalmam sem volt arról, melyik is vagy Te, mert még azt terveztük, majd a következő alomból érkezik hozzánk egy csaj. De ugye, ahogy az lenni szokott, a tervek nem mindig úgy válnak valóra, ahogy azokat megálmodják.

… kiderült, hogy nem lesz egyenlőre újabb alom, … közben mindenki gazdásodott már a tesóid közül, de Te ott maradtál, mert befordult szemhéjjal nem mehettél tenyésztőhöz és hatalmas mázlinkra nem akadt még más, aki pont Téged akart … én meg megláttam a rólad készült képet, ahol ücsörögtél 11 hetesen, nyakadban a pórázzal, hogy a fotón szépen tartsd magad, néztél engedelmesen a fényképezőgép lencséjébe, és közben le lehetett olvasni az arcodról, hogy megteszed, mert a gazdi arra kért, de azért még nem rajongsz ezért a pózolásért, és különben is haladjunk, essünk túl rajta, elvégre sokkal fontosabb felfedeznivalók várnak Rád … és én akkor mondtam itthon, hogy Őt akarom, hozzuk haza, mert Ő lesz az igazi …

… látogattunk az első otthonodban, ahol megszülettél , - meg persze a többieket is,-  közben Te átestél az első szemműtéten, úgy néztél ki, mint akinek viharos vitája volt egy félőrült macskával, aki ki akarta kaparni a szemedet, ... majd a másodikon is, szanaszét lógtak a varratok, de tudtuk, hogy ez csak átmeneti állapot, majd begyógyul, elmúlik és amúgy is te leszel a legszebb …

… aztán végre otthonról hazaköltöztél, hogy innentől Te legyél a kislányunk, a két kispasi mellé … akik elsőre kicsit tartózkodva fogadtak, - főleg a kisebbik – elvégre már fél évesen is eléggé imponáló méretekkel rendelkeztél, ami nekik akkoriban meglehetősen nagynak tűnhetett, hiszen még nem érték el az 1,70-1,80 körüli magasságot, … aznap lufik repkedtek a kert minden létező sarkában, rajtuk a neveddel  és a „welcome” felirattal …

… a ház ura végigolvasott minden létező szakkönyvet, leírást, tanácsadást, egyebet, … szakszerűen elhelyezte az óladat, mert hosszú évek aknamunkájával végre elhitettük vele, hogy kellesz nekünk … Te pedig abszolút szakszerűtlenül, ellentmondva mindenféle statisztikának, addig sem ropi, sem más csemege csalogatására sem voltál hajlandó beköltözni, míg az egész cuccot fel nem pakoltuk a teraszra, közvetlenül az ajtó mellé …

… az első időszakban nem nagyon értetted, hová is lettek a többiek mellőled, miért nem nyüzsög a régi falka a sok négylábúval és miért csak ez a négy , kicsit tanácstalannak tűnő kétlábú téblábol körülötted, halálra aggódva magát azon, hogy nem eszel rendesen, hogy az esti etetés legalább fele azzal telt, hogy ültünk melletted és rimánkodtunk, ugyan egyél még egy kicsit, mert „jajjisteneméhenhalhátnemeszikezakutya” … te meg csak ültél a terasz sarkában és néztél azokkal a mélybarna szemeiddel a kert vége felé, mintha nem nagyon tudnád eldönteni, jó-e ez most neked …

…  folyton a sarkadban voltunk, mert nem győztünk betelni veled és pár hét után elhangzott az a szállóigévé vált kérdés: „megszokott már?” … mondd, megszoktál már? <3

… kutyaoviba is mentünk, csak hogy a társaság se zavarjon és ne akadj ki, ha egy másik négylábú ismerkedni akar Veled séta közben … mondjuk soha nem lettél az a „társaság központja” típus, de innentől az új arcok nem jelentettek gondot számodra. Főleg az aprónépet kedvelted mindig, ha egy kutya alig érte el a húsz centis magasságot, Nálad eleve nyerő pozícióból indult, azonnal a szívedbe fogadtad.

… a vízért soha nem voltál oda. Még szerencse. Így a kertben létesített tavacska maximum télen élvezhette az érdeklődésedet, amikor a 20 centis jégen egymás után sorakozó tappancsnyomok árulkodtak az esti ellenőrző sétád útvonaláról. Rémálmaid közé tartozott a fürdés is. Pedig igyekeztünk a minimumra redukálni ezen alkalmak számát, de gyanítom, Te még ezt is túlzásnak érezted. Mégis teljes nyugalommal tűrted, amikor nekifogtunk. Utána meg az összes tujába beletörölköztél és szemrehányó pillantásokat küldözgettél irányunkba.

… a teraszajtó üvegén mindig nyomon lehetett követni, meddig érsz el, ha két lábra emelkedve bekopogsz, mert már nagyon unod odakint egyedül … és éppen bent töltenéd a megérkezésed előtt kategorikusan meghatározott időtartamot. Vagy minimum tízszer annyit. Rémlik, csak mosolyogtam, amikor először meghallottam, hogy „na jó, bejöhet, naponta fél órára” … ha itthon voltunk, akkor a napi fél óra nagyjából azt az időtartamot jelentette napközben, amíg kirohantál, mert például sürgős ugatnivalód akadt,

… szerettem, hogy megtaláltad a helyed a konyhaasztal alatt is és a félig leeresztett szemhéjad alól figyelemmel kísérted, éppen mi rágcsálnivaló készül … soha el nem mulasztottad, hogy a bénázásom eredményeképp a földön toccsanó tojásokat egy laza nyelvcsapással eltüntesd, … egy idő után rászoktunk arra, hogy ami a földre kerül, az lehet a Tiéd … egyetlen alkalommal engedtél a kísértésnek és emeltél el olyasmit, amit nem Neked szántunk … a feltornyozott palacsinta annyira csábítóan illatozott, hogy mire visszajöttem a konyhába, cakkos fognyomok díszlettek körben a szélén …

… okos voltál és jól nevelt. Szinte észrevétlenül tanultál meg mindent, ami a családban történt. Tökéletes része lettél az életünknek, minden egyes percben. Türelmes voltál, nyugodt és békés. Soha, egyetlen pillanatig sem éreztetted az erőfölényedet. Pedig azok a fogak nem csak a csirkecsontot tudták volna összeroppantani. Ha játszottunk, előadtad a „vérengző fenevad vagyok” című jelenetet, úgy hörögtél, mintha éppen azt terveznéd, hogy harapd át a torkunkat, de közben a hátsó feled egyértelműen jelezte, hogy ez csak színház, játék, élvezet.

… a fiúkkal is összebarátkoztál, türelmesen kivártad, míg eljött a teljes elfogadás pillanata. Onnantól tapintható volt a ragaszkodás. Észrevétlenül sokat tanultunk Tőled. Arról a bizonyos feltétel nélküli, teljes szeretetről. Meg minden másról. Hogy kutya nélkül élni lehet, de nem érdemes.

… és amikor azt hittük, minden okés, semmi nem jöhet, akkor egyik napról a másikra kiderült, hogy baj van, nagy … hogy szinte minden jelzés nélkül, alattomban, besompolygott a hárombetűs, a rettenetes … agresszíven, tolakodóan és hipersebességgel. És mi csak álltunk és nem hittük el. Reménykedtünk. Próbálkoztunk. Elmaradtak a séták, mert nem bírtad már a hosszú-, sőt a rövidtávot sem. Nem rongyoltál ki a függönnyel a hátadon a kerítéshez, mert éppen valami abszolút ordítva szidalmazós közlendőd volt. És nem örültél már, ha a nyakadat vakargattuk, mert érzékeny lett az a terület … is. Aztán a doki azt mondta, szeressünk, adjunk enni finomakat, kényeztessünk és szeressünk, szeressünk, SZERESSÜNK … És aztán eljött ez a nap, … amikor reggel már nem nagyon tudtál lábra állni, délre pedig már mozdulni sem akartál. Csak néztél, ahogy kucorgok melletted, simogatom a fejed és dünnyögök fátyolos hangon, hogy szeretünk és nem lesz semmi baj, meglátod … Ha valaki, hát Te tuti nem ezt érdemelted. Nem hagyhattuk, hogy tovább szenvedj … mert szeretünk ...

… kérlek, üdvözöld a nevünkben Playboyt, Yetit, Uschkát, meg a többieket. És ha teheted, vigyázz ránk onnan is. Mert „minden kutya a mennybe megy” …