Szicília - 1. nap

… amikor éjfél után köbö negyed órával megszólal az ébresztőóra, az még úgy sem kifejezetten lelkesítő érzés, ha közben tudod, hogy azért ilyenkor csörög, mert nyaralni indultok. Eleve nem vagyok az a könnyen elalvós típus, szóval nálam nem úgy működik, hogy leteszem a fejem és alszom. De most kivételesen hamar összejött a dolog, tehát nagyjából két órát sikerült is pihennem, mielőtt a csörömpölésre riadtam. Ebből kifolyólag enyhén kábán, félig kómában próbáltam követni az eseményeket. A tervezett indulás 1 óra 1 perc volt – soha nem kerek időpontokban indulunk, mert miért is tennénk? - de mivel mindent gyorsan elintéztünk, már 0 óra 54 perckor startolhattunk.

Aztán az első négy-öt óra nagyjából azzal telt, hogy hárman háromfelé dőltünk és aludtunk, az egyetlen talpon lévő tagja a családnak meg vezetett rendületlenül. Körülbelül annyi időre tértünk magunkhoz, amíg megálltunk először szlovén autópálya matricát venni a Balatonnál, - mert Pesten már nem árulnak, elvégre minek is? - a szlovén határ után, meg aztán az Autogrillben, egyszer, kétszer, néha tartani egy-egy rövid szünetet, amikor az ülésben elmerevedett lábainkat kicsit megmozgattuk. Már a Balaton magasságában is esett az eső, ezt folytatta egy darabig Szlovéniában is, aztán úgy tűnt, Olaszországba átérve kisüt a nap, de azért itt is megtréfált bennünket egy-egy szakaszon némi csepergéssel. Elvégre nyaralni indultunk …

Gyanítom, a majdnem egész napos kómázásom nem csak annak volt köszönhető, hogy keveset aludtam, hanem annak is, hogy elkezdtem szedni a vérnyomáscsökkentő bogyót, amitől elvben majd normálisra beáll, mert az utóbbi időben eléggé szélsőséges értékeket produkáltam. Ennek köszönhetően viszont három napja olyan vagyok, mint akit megcsípett a cecelégy és kitört rajta az álomkór, szóval kornyadozom, na de, majd csak kialakul. Szóval az időszakosan előforduló, jóindulattal ébernek mondható perceimben ismét megállapíthattam, hogy az olaszok még mindig a saját elképzeléseik szerint közlekednek. Nem mondanám, hogy kapkodnak, de az index, mint olyan, meglehetősen ismeretlen fogalom számukra. Meglepetésszerűen esnek ki eléd az autópályán a legváratlanabb pillanatokban. Legyen ez egy szimpla személyautó, vagy egy autószállító, amin minimum 6-8 vadonatúj autó billeg jobbra-balra és rázkódik az összes hepén és hupán. Ami azért elég sokkoló látvány. Én szóvá is tettem, hogy ezeket, ha megoldható, gyorsan hagyjuk magunk mögött. 

És ha véletlenül mégis eszükbe jut indexelni, akkor úgy is felejtik, hogy nehogy tutira el tudd dönteni, hogy most akkor átjön a másik sávba, vagy sem. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a nagyobbik kispasi, aki már jó ideje rendelkezik jogsival és beszállhatott volna a hosszú úton a vezetésbe, inkább lemondott erről a lehetőségről. Indoknak persze felhozták azt is, hogy a szememből látszott, hogy nem akarok hátul utazni. Mert ha ő vezet, akkor Gábor szokott mellette ülni. Szóval az 1347 kilométert egy sofőr húzta le végig. Gond nélkül. 

Az utolsó két óra ugyan eléggé lassan telt már, de délután negyed négyre végül megérkeztünk Cassinoba, a Colle Cucchiarába. Vagyis a kapuja elé. Miután végig tekeregtünk egy földúton, úgy, hogy a GPS teljesen más irányba akart vinni, mint amerre a Google mutatta. Amikor a technika saját magának mond ellent… Szóval ott álldogáltunk a kapu előtt, a nap sütött, a hőmérséklet is emelkedett, legalábbis minél tovább álltunk ott, annál melegebbnek éreztem a napsütést. A vörös falú ház egy domb tetején, Cassinon kívül, a nagy semmi közepén áll, tehát számunkra tökéletes szállás. Először kicsit tétován nyomogattuk a kapucsengőt, amire senki sem reagált. Már éppen  próbáltam magam rávenni, (vagy inkább Gábor engem)  hogy telefonálok és valahogy megértetem magam olaszul, hátha sikerül majd azt is kihámozni, mit válaszolnak a vonal túloldalán, amikor a földúton bekanyarodott egy olasz rendszámú autó, a lehúzott ablakon keresztül ránk köszönt egy tipikus donna, majd miután beálltak, az udvarról kisétált a párja is és a bemutatkozás után – persze, rögtön elfelejtettem a nevét – elmesélte, hogy ők pont egy hete voltak Szicíliában, amikor a Stromboli éppen újra kitört, úgyhogy közvetlen közelről tapasztalhatták, milyen „terribile”. Megkaptuk a szoba kulcsát, a reggelire vonatkozó információkkal kísérve, majd a tulaj elköszönt. 

Mivel csak egy éjszakát maradtunk, sok cuccot nem kellett a szobába vinni, bár első körben annak a felét is a kocsiban felejtettük. Lazításként használatba vettük a medencét, megismerkedtünk a helyi cirmossal, néztük egy darabig, a fecskék hogy csapnak le újra és újra a medence vizére, aztán elkezdett dörögni, meg kicsit esni is, úgyhogy az este hátralévő részét már a szobában töltöttük. 

Ráadásul mindenki ki volt nyúlva a hosszú úttól, így aztán egész korán megtörtént a villanyoltás, bár odalent az udvaron két kiscsaj még majdnem éjfélig visongott lelkesen, hiába próbálták őket csitítani, pár percnél tovább nem tudtak csöndben maradni. Azért így is sikerült idővel elaludni, bár néha kutyaugatásra, hajnalban valószínűleg a szemetes autó zörgésére, meg egy lelkes varjú rendszeres időközönként ismételt mondanivalójára ébredtünk. De a napkelte szép volt, az idő napfényes és meleg, a reggeli bőséges, a tulaj pedig közvetlen és mosolygós. 

Ránk pedig várt még pár száz kilométer Szicíliáig. Persze a pasik indulás előtt a pajtában még rábukkantak egy régi Jaguárra, amit gyorsan körbe is fotóztak. És ezután jöhetett a második nap, utazással, bár kicsit kevesebb kilométerrel, mint az elsőn.

Nyááár ...

... van. Vagy mi. Meg péntek. (Volt, amikor belefogtam ebbe a bejegyzésbe, de mire ki is került, már valahogy vasárnap lett.) Mondjuk, most éppen nem olyan tipikusan nyári az időjárás, bár igazából egyáltalán nem bánom, hogy nem kell a negyven fok körüli kánikulában kornyadozni, de kibékülnék egy kicsit kiegyensúlyozottabb idővel azért, mert így meg szakad le a fejem a nyakamról és ez annyira nem jó érzés. Na mindegy, ennyit a nyavalygásról, szerintem hagyjuk is, jöjjön a lényeg. 

Pénteken hivatalosan is engedélyeztem magamnak, hogy elkezdődjön a nyaralás. Jobban mondva, még csak a készülgetés, mert öt nap múlva indulunk, de így legalább lesz időm hangolódni. Amit persze igyekszem is kihasználni. Bár ez az  este a "legyen sötét, csönd és majd csak elmúlik a kalapálás a fejemben" jegyében telt, de túléltem és szombat reggelre némileg kótyagosan, de fejfájás nélkül sikerült ébrednem. Ami már fél siker. :)
Délelőtt az egyik új mániám, az alkalomhoz illő köröm celebrálása, volt a program. Soha nem voltam az a műkörmös bige típus, de mióta az IR miatt csak fél milliméternyi, állandóan töredező és eléggé satnya körmeim lettek, kicsit átértékeltem ezt a dolgot. És mázlimra találtam is valakit, aki ebben tökéletes partner, mert eddig még minden elképzelésemet megvalósította, ráadásul köbö 10 percre van tőlem, tehát még én is képes vagyok besuvasztani a napirendembe a programot. És hát, aki ismer, tudja, ha én egyszer belevetem magam valamibe, akkor abból szeretem kihozni a maximumot, szóval a Vasember-design, a tengerész stíl, meg az alap vörös karom után Szicíliába készülvén kellett valami citrusos. Megkaptam.

Délután meg elvittem a kispasikat moziba. Vagy ők engem. Mostanában már nem mindig vagyok benne biztos, hogy ki kit kísér. Az utóbbi időben amúgy is elég gyakran megfordultunk a város különböző mozijaiban és majdnem mindig dupláztunk. Mondjuk, ha rajtam múlik, akár egész nap is mehetne az egyik filmről ki, másikra be. Szeretem a filmeket, imádom a mozit, főleg, ha sikerül úgy beülni egy terembe, hogy alig lézengenek benne. Szóval mozi. A Yesterday-jel kezdtünk, ami egy tipikus laza, kiszámítható és könnyed szerelmi történet, némi zenével felturbózva. Őszintén szólva, az utóbbi idők zenés filmjei után nekem kicsit túl kevés zenével. Mert ha már Beatles, akkor abból szerintem ennyi nem elég. Simán elfért volna jóval több, akár aláfestő zeneként is. De attól még a közeljövőben valószínűleg beköltözik a Beatles is a telefonom zenelistájára. Mert a MammaMia után mindenki ABBÁ-t hallgatott, a Bohemian Rhapsody elindított egy újabb Queen őrületet, a Rocketmant követően Elton John számai pörögtek és most itt a Yesterday, meg a Beatles. A gyerekkorom, a régi, szalagos magnó, a bakelit lemezek, meg valami csodás nosztalgia, valami, ami örök és megunhatatlan. Javasolnám még mondjuk a Rolling Stones, David Bowie, a Led Zeppelin, meg az AC/DC számait is, újrahasznosításra. Kezdésnek legalábbis. :)
Másodszorra meg Spiderman, angolul, felirattal. Az utóbbi időben nem bírom annyira a magyar szinkront, sokszor nem igazán jön be, sem a hang választása, sem a minősége, még úgy sem, hogy az eredeti nyelvű filmekhez nekem sajna létszükséglet - egyelőre - a magyar felirat. De mivel a szándék már megszilárdult, hogy az angolt is rendbe kell raknom, mert nem állapot, hogy pont ezt a nyelvet vagyok képtelen normálisan használni, - mentségemre szóljon, sosem tanultam, csak úgy "rám ragadt" amit tudok belőle, -  igyekszem a konkrét tanulás előtt hangolódni, azaz, amit lehet, már angolul nézek. És próbálom érteni is, amit mondanak, a felirat meg inkább a mankó szerepét tölti be. Így aztán nem gond, ha a kispasik inkább az angol verziót választják. Ráadásul relatíve új Marvel rajongóként bármelyik filmjükre rábeszélhető vagyok. Vannak kedvencek - Ironman forever! - de a többiek is jöhetnek. Úgyhogy megnéztük az új Spidermant. Nem unalmas, nem lassú és Pókember pont úgy jön be, ahogy van. Fiatalon, csetlőn-botlón, sokat dumálva, könnyen zavarba jőve, esendően és szerethetően. 
És ha már készülődés: szállást már nagyon régóta a booking.com-on keresünk, találunk és foglalunk. Az olasz utaknál az agriturismo-s helyek pont a mi ízlésünknek megfelelőek. Általában a semmi közepén, várostól, embertömegtől távol, kis apartmanokban lakunk ilyenkor. Néha házigazdával a közelben, aki mindig totál fellelkesül, amikor közlöm vele, hogy mondhatja olaszul is, amit szeretne, mert értem, csak légyszi "lentamente". Amire bőszen bólogatnak, vesznek egy jókora kortynyi levegőt és elkezdenek hadarni, mintha mindent nagyjából öt percen belül szeretnének közölni velem. A trükkösebbek ráadásul az ezernyi információt vissza is kérdezik, hogy tényleg fogtam-e belőle mindent. Ilyenkor némileg lassabban, kicsit lerövidítve, de jó tanuló módjára el szoktam nekik sorolni, közben általában titokban számolom az ujjaimon, hány infót mondtam már és próbálom az agyam rejtett zugaiból összekaparni olasz tudásom legjavát. Eddig még mindig sikerült learatnom a lelkes, gesztusokkal bőven kísért gratulációt a produkciómért. Úgyhogy annyira rosszul azért nem megy a dolog. Ráadásul a lelkesedésük letaglózó és magával ragadó. Egyszerűen nem lehet nekik nemet mondani.
Visszatérve a szállásra, oda akartam kilyukadni, csak kissé eltértem az eredeti iránytól, hogy a lefoglalt szállások tulajai általában megérdeklődik e-mailben, köbö mikor érkezünk. És mivel a pasik szerint, ha már tudok olaszul, akkor igenis úgy írjunk nekik, az én feladatom ezeknek a leveleknek a megválaszolása. Lassan egész rutinos leszek a dologban és már nem akarok mindig minden szófordulatot ezerszer leellenőrizni, mielőtt elküldöm a választ. És persze tudom, az ilyen levélváltások után már teljesen természetesnek fogják venni, hogy használhatják az anyanyelvüket, amikor velünk kommunikálnak. Bár a szicíliai tájszólással kapcsolatban felmerült bennem némi kétség, de talán hajlandóak lesznek a kedvemért kicsit kímélőbb beszédtempót és szóhasználatot alkalmazni.
És amíg én itt írogatok, a nappaliból idehallatszik a Keresztapa zenéje, mert a pasik Don Corleone történetét elevenítik fel éppen, nehogy felkészületlenül érkezzenek a filmforgatás helyszínére. Ami amúgy nem Corleone volt, de attól még oda is elmegyünk. Meg ahová csak lehet ...

Átjáróház ...

... az élet. Jönnek-mennek az emberek, némelyik önszántából, mások azért, mert én döntök úgy, hogy nem akarok többé szóba állni velük és mindig érkeznek újak, visszatérnek régiek. Maguktól, vagy én szánom rá magam, hogy megint megkeressem őket és betöltsem velük azt az űrt, amit anno maguk után hagytak. 

Akik ismernek, tudják, a valláshoz nagyjából annyi közöm van, hogy megkereszteltek. Na meg gyerekkoromban a nagyikám (akitől egy ideje már csak a fejemben hallom a szállóigévé vált "te szemtelen" mondatot ...) mindig elcipelt magával a templomba, amit legszebb emlékeim szerint is maximum untam és aztán hamar fel is lázadtam, kábé hat éves énem valamennyi akaraterejét bevetve, lábam lecövekelve kijelentettem, hogy engem oda soha többé nem visz el, mert nem akarom. Ami okozott némi zökkenőt az addig feltétel nélkülinek hitt, kölcsönös szeretetben, de mivel imádtuk egymást, azért hamar túl is léptünk ezen. Utána soha nem erőltette. Csak minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, elmondta, hogy nincs messze tőlünk Pesten a templom, igenis menjünk el a misére és ha mégse, akkor meg legalább otthon imádkozzak és "ha már te nem vagy hajlandó, én imádkozom értetek, de ha én nem leszek, ki fog" . Én nem aggódok emiatt, nagyikám. Tudom, hogy most is akad olyan, aki rám gondol, amikor az ujjai között pergeti az olvasót. Még ha az az olvasó már nem is valóságos, akkor is.

Na szóval, azért kanyarogtam idáig, mert oda akartam eljutni, hogy nem vagyok vallásos. Viszont abban hiszek, hogy nem véletlenül szűnnek meg kapcsolatok és nem véletlenül kerülnek új, vagy régi emberek az életünkbe. Nekik akkor és ott feladatuk van. Irányítanak valamerre. Mert éppen ők kellenek, hogy arra menjünk, amerre kell. Ez csak úgy eszembe jutott. És persze nem bírtam ki, le is írtam. Lehet, hogy azért, hogy ne csak az utazós, meg könyvolvasós bejegyzések legyenek. Vagy lehet, nem is azért? :)

Amikor a könyvmoly agya elszáll ...

...ez a sztori nem ma kezdődött. Hanem valamikor az előző évezredben, amikor megtanultam olvasni. Mondhatnám, hogy nem is volt az olyan régen, de nem lenne igaz. Na meg mesélhetnék arról, mi volt az első könyv, ami örökre megváltoztatta az életemet, de arról meg fogalmam sincs. És már nem tudom megkérdezni attól sem, aki a kezembe adta, mert az irodalombolond anyám sok éve nincs már itt, hogy a gyerekkoromról mesélhessen. Ráadásul, ahogy ismerem, fogalma se lenne, melyik könyv volt az. De arra emlékszem, hogy gyerekként rengeteg időt töltöttem vele a falusi iskola könyvtárában - mert amellett, hogy magyart, meg törit tanított, ő volt a sulikönyvtáros is. És amikor már normálisan tudtam írni, azt is megmutatta, hogyan kell rendesen katalogizálni a könyveket. Szóval még alsó tagozatos lehettem, amikor már simán elboldogultam az ISBN számokkal, meg hasonló finomságokkal is. 

És olvastam. Először csak olyasmit, amit tőle kaptam, aztán meg mindent, ami a kezembe került. Olvastam reggel, délben, este, éjszaka a paplan alatt, kezemben a zseblámpával, míg  be nem jött és el nem vette tőlem a könyvet, hogy most már pedig aludjak végre, mert reggel meg nem bírok kitápászkodni az ágyból. 

És ha olvastam, akkor semmi más nem létezett, csak a történet. Benne éltem. Tényleg. A szememmel a betűket faltam, az agyam pedig vetítette a képeket. És anya hitetlenkedve nézte, milyen tempóban teszem. Néha kikérdezte a tartalmát a könyvnek, mert nem hitte el, hogy tényleg rendesen, minden oldalt elolvasok. Aztán pár alkalom után megnyugodott, hogy nem csak lapozgatom. És rám hagyta. Nem szólt bele, mit olvasok, boldog volt, hogy látta, szeretem a könyveket. Rajongok értük. Talán az egyetlen dolog volt, amire soha nem sajnálta kiadni a pénzt. Rengeteg könyvünk volt. Egy egész szobára való. Köztük különlegességek, ünnepi kiadások, amiket mindig úgy vett a kezébe, mint valami törékeny madarat, ... a mai napig fel tudom idézni ezt a mozdulatát.

Aztán elköltöztem, lettek saját könyveim. Szeretem az ebook olvasót is, mert nagyon praktikus. De semmi nem tudja megadni azt az érzést, amikor egy friss, ropogós könyvet a kezembe foghatok. Az első mozdulattal végigsimítom a borítóját, kinyitom, és beszívom azt a finom, utánozhatatlan, fantasztikus könyvillatot. És ha olvasok, akkor látom magam előtt a szereplőket, a történetet, róluk álmodom, ha vége, tovább gondolom. Vannak kedvenceim, amiket többször is előveszek, vannak valóban rongyosra olvasott könyveim. És akad pár, amik ugyan az egyszer olvasható kategóriába tartoznak, de attól még az enyémek. Manapság megválogatom, melyik könyvet veszem meg. De azért folyton újabbaknak kell helyet keresnem. Talán az egyetlen dolog, amiért sosem sajnálom az utolsó fillérjeimet sem. Ha valaha messze költöznék és csak pár dolgot vihetnék, őket vinném. Meg a gyerekkorom óta gyűjtögetett babáimat. A többi tárgy nem fontos.

Szóval olvasok. Most is. Miközben utazom a városban, vagy akad fél órám két németóra között. Meg minden este. Van, hogy csak pár oldalt, van, hogy hajnalig bírom. Függ attól, mennyire vagyok fáradt és álmos, mennyire érdekes a történet. De az esti olvasás csak akkor marad ki, ha éppen a migrén ver le a lábamról. Olyankor képtelen vagyok olvasni. Többek között ezért is utálom. Mármint a migrént. 

Néha kifogyok az olvasnivalóból. Többnyire azért, mert éppen kellene valami olyasmi, amit saját magamtól nem olvasnék el. Aztán ilyenkor jönnek a hirtelen ötletek. Hogy megkérem az ismerőseimet, állítsanak össze ők nekem egy listát. Lássuk, mennyire tudják szélesíteni az érdeklődési körömet. És akkor kapom az ötleteket. Először csak lassan, egyet-egyet, aztán egyre többet. És aztán összeáll a lista, kicsit több, mint 100 könyvből. 

És én olvasok ...

Leon Uris – Szentháromság

Leon Uris - Megváltás

Leon Uris - Armageddon

Reinaldo Arenas - Mielőtt leszáll az éj

Philippe Pozzo di Borgo – Életrevalók

Niccolo Ammaniti- Én nem félek

Oliver Baurdeaut - Merre jársz, Bojangles?

Faludy György trilógiája - Pokolbeli víg napjaim ..

Simone de Beauvoir - A másik nem

Simone de Beauvoir - Egy jóházból való urilany emlekei

Simone de Beauvoir - A megtört asszony

Simone de Beauvoir - Könnyű halál

Heinrich Böll - Egy bohóc nézetei

Ken Follett - A titánok bukása/ A megfagyott világ/ Az örökkévalóság küszöbén

Jhumpa Lahiri - Beceneve Gogol

Jhumpa Lahiri -  Mélyföld

Paul Auster - Holdpalota

Ljudmilla Ulickaja - Médea és gyermekei

Ljudmilla Ulickaja - Életművésznők

Irvin D. Yalom- A Schopenauer-terápia

Irvin D Yalom -  Szemben a nappal

Szabó Magda – Szigetkék

Cassandra Clare -  A végzet ereklyéi

Kim Harrison - Hollows

Gabriel García Márquez – Száz év magány

Gabriel García Márquez – Szerelem a kolera idején

Gabriel García Márquez – Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Emile Ajar - Előttem az élet

Sylvia Plath - Üvegbúra

Esterházy- Spíró- Závada trió könyvei

Diane Haeger - A rubingyűrű (Raffaello titka)

José Rodrigues dos Santos  könyvei

David Eberhoff - A dán lány

Kiss József László - Parancsolsz egy kézigránátot?

Hunyadi Jolán -A béka feneke alól

Maarten't Hart -  In unnütz toller Wut

Werfel - A Musza Dag negyven napja

O.Fallaci  - Ha meghal a Nap

J.Hasek  - Svejk

A. Nexő - Ditte, az ember lánya

Kavabata Jaszunari - Hóország

Liviu Rebreanu - Lázadás

Lénárd Sándor  - Völgy a világ végén

Perihan Magden - Ali és Ramazan

Herczeg Ferenc - Északi fény

Kepes András - Istenek és emberek

Gárdonyi - Ábel és Eszter

Janikovszky Éva - Aranyeső

Sheila Hocken - Emma meg én

Saramago - Lisszabon ostromának historiaja

Saramago - A kolostor regénye

Szilágyi István - Kő hull apadó kútba

Erich Fromm - Menekülés a szabadság elől

Eric Berne - Emberi játszmák

Erich Berne - Sorskönyv

Kondor Vilmos - Budapest noir

Kondor Vilmos - Bűnös Budapest

Kondor Vilmos - A budapesti kém

Kondor Vilmos - Budapest romokban

Kondor Vilmos - Budapest novemberben

Kondor Vilmos - Szélhámos Budapest

Szathmári Sándor – Kazohinia

Wass Albert -  A funtineli boszorkány

Kate Moss - Labirintus

C. D. Payne - Lázongó ifjúság

C.D.Payne - Leláncolt ifjúság

C.D. Payne - Számüzött ifjúság

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten

Mary Shelley – Frankenstein

Bergman - Jelenetek egy házasságból

Bergman – Fanny és Alexander

Sartre – Egy vezér gyermekkora

André Schwarz-Bart - Igazak ivadéka

Sánta Ferenc - Az ötödik pecsét

Nádas Péter - Emlékiratok könyve

Hajnóczy Péter - A halál kilovagolt Perzsiából

Ördögh Szilveszter - Lázár békéje

Ördögh Szilveszter - Koponyák hegye

Závada Pál - Jadviga párnája

Závada Pál   - Milota

Moravia – Az unalom

Moravia – a Megvetés

Moravia – Római történetek

Moravia – A leselkedő

Csáth Géza – A varázsló kertje

Csáth Géza – Napló

Csáth Géza – Witman fiúk

William Styron - Sophie választ

Tasmina Perry – Örökösnők

Tasmina Perry – Apuci lányai

James Clavell - A sógun

Spiró - Az Ikszek

Terebess - Egy csésze tea Isszával

Salman Rushdie - Sátáni versek

Spiró - Fogság

Bartis Attila - A nyugalom

Carlos Ruiz Zafon - Angyali játszma

Jo Nesbo - Hóember

Michelle Obama - Így lettem

Tihanyi Eszter - Varázsfelhő

Szepes Mária - A vörös oroszlán

Murakami Haruki - Világvége

Murakami Haruki - Keményre főtt csodaország

Dragomán György - A fehér király

Csobánka Zsuzsa - Szépen ölni

Szabó T. Anna - Törésteszt

Tomoa Andrea - Omerta

Lévai Katalin - Párnamesèk

Péterfy Novák Eva - Egyasszony

A.A.Milne – Micimackó

 

... és múlt heti ellenpontja

... khm ... a hétvége a pihenésé, ugyebár, ...

Tehát ...

- a "gyerek" szobája szétbombázva és egyelőre még az "egyre jobban szétszedjük" folyamat zajlik, a "rakjuk összefelé" helyett ... csiszolás, előkészítés, holnap festünk és ha végre kész lesz, csodáljuk ... meg várunk az ágyra, szekrényre, ami kell, addig meg földön alvás lesz, amikor éppen itthon tartózkodik, a matrac úgyis elég vastag ...

- kell valami ebéd, mert enni mindig kell, és attól, hogy az egyik pasi éppen nem tartózkodik itthon, a másik kettő még éhes lesz ...

- reggel a piacon beszereztük a  négylábú húskészletét és mivel ilyenkor általában nem csak egy napra vásárolunk neki, azt ki kell porciózni és be kell gyömöszölni a fagyasztóba ...

- amúgy magunknak is vettünk húst, ha már ott voltunk, akkor több adagot (bocs, nem eszem sokat ebből a fajta kajából, de vega még mindig nem lettem, ez van ...), szóval azt is el kell valahová tenni, mert nem vagyok (túlzottan) finnyás, de a magától elinduló, szagos-zöldes húsfélékre nem gerjedek ...

- délelőtt lezavartam egy kis németórát is, nehogy hétvégére kiessek a gyakorlatból ...

- elvitték a tortácskát, amit tegnap legyártottam ...

- a piacon mellesleg pár kiló zöldséget is összeszedegettünk, a házi ételízesítőm sajna eléggé elfogyott, szóval ma az is feldolgozásra vár ...

- a héten megint elmaradtam pár nappal a hőmérséklet-takaróban, szeretném magam utol érni  - mondjuk, ez nem a munka, hanem az élvezet kategóriát erősíti ...

- kicsit nem ártana az olasz szókincsemet is felturbózni, mert már baromira idegesít, hogy képtelen vagyok egy épkézláb mondatot összerakni szóban, mert alapszavak hiányoznak és valahol az agyam hátsó fertályában, az iszap mélyére süllyedve passzívkodnak ... és ebben az sem vigasztal, hogy a szövegértéssel viszont sem olvasott, sem hallott formában nincs problémám ...

Szóval pihenünk, csak a szokásos pörgés, ... de lesz idő jógára, meg talán némi futás is belefér, sőt, reggel, kihasználva a pillanatnyi esőmentes időszakot, a teraszon kávéztunk nyugisan, nem egy kortyban lenyelve, nem a nyelvünket összeégetve, hanem csak úgy, ahogy kell ... közben meg ráérősen körözött felettünk egy ragadozó, a főváros (majdnem) közepén ... (A kép kissé életlen és sötét, mert mire ráközelítettem, már régen máshol keringett, de azért egy fotóm lett róla.)

Szóval itt a hétvége, a negyede lassan el is telik. Viszont a következő kicsit hosszabb lesz, ... és ott lehet, arra is jut idő, hogy süssek magamnak egy tortát, amiből én is ehetek, (miután kiszámolgattam, menynire vékony az a szelet, ami belefér mindenféle szempontból az étrendbe ... ) aztán jól megünnepeljük, hogy már majdnem fél évszázadig eljutottam. :)

... lassú szombat ...

... az úgy volt, hogy a pasik ma elmennek a Mátrába, nyírnak füvet, tesznek-vesznek a nagyinál a  nyaralóban, én meg itthon maradok, tanítok egy kicsit, aztán lefoglalom magam, míg ők hazaérnek.

Aztán az lett, hogy egyetlen órám se maradt szombatra, mert vagy dolgoznak, vagy nyaralnak. Ráadásul reggel felébredve a nyakam még mindig - sőt, egyre jobban - be volt állva ... szerintem sikerült pár nappal ezelőtt úgy rendesen elfeküdnöm, és ugyan kenegetem, de még nem igazán lépett a javulás útjára ... na szóval kicsit darabos mozgású voltam reggel.  Azért még megreggeliztettem a két kisebb pasit, a korelnök meg gyorsan bekente a hátamban sunyin becsomósodott izmot, mielőtt bepattantak a kocsiba és elhúztak a hegyekbe. 

Hoppy eléggé nyomatékosan a tudtomra adta, hogy neki aztán mindegy, fáj-e nekem valami, vagy nem, de igazán elmehetnénk egyet sétálni, így aztán összeszedtem a kakazacsit, pórázt, lakáskulcsot és nekivágtunk, mielőtt még olyan meleg lesz, hogy ráolvadunk az aszfaltra. Rám egyáltalán nem jellemző módon teljesen eseménytelenül tettük meg a telepkört, út közben összefutottunk néhány négy- és kétlábú ismerőssel, de ezen kívül semmi említésre méltó sem történt. 

Hazaérve Hoppy kilefetyelt a táljából vagy három liter vizet, én lefőztem a kávét, kivánszorogtam a teraszra, lezuttyantam a hinta(ágy)székbe és miközben kortyolgattam az életemhez nélkülözhetetlen nedűt, azon gondolkoztam, hol is kezdjem a napot. Mire végiggondoltam, mit is terveztem. el is ment a kedvem mindentől. Tehát a kávéscsészét be-, a hőmérséklettakarót kivittem és úgy döntöttem, az egy hetes lemaradásból (amit az ausztriai nyaralás alatt szedtem össze, mert oda nem cipeltem el az egész doboz fonalat, meg a készülő takarót) bepótolok valamennyit, közben meg erőt gyűjtök a tennivalókhoz. Hátha ...

Nos, ihletet nem kaptam, de a jógához kedvet igen. Tehát lesöpörtem, majd felmostam a teraszt, míg felszáradt, azért a mosógépet megetettem egy adag ruhával és aztán azzal a jóleső tudattal, hogy ma már csináltam valami hasznosat, leterítettem a jógaszőnyeget a teraszon, bekapcsoltam egy kis kelta zenét és elkezdtem ráhangolódni. Mindaddig jól is haladtam, amíg egy kicsit nedves orr oda nem nyomult az arcomhoz, izgatottan vizsgálódva, vajon azért fekszem-e mozdulatlanul hanyatt már jó ideje, mert pihenek, vagy már fel is dobtam a pacskert közben. Miután én vihogógörcsöt kaptam, mert csiklandozott a bajusza, ő meg meggyőződött róla, hogy még élek, elégedetten mellém heveredett, gondolom, abból a célból, nehogy megfázzak a hűvös teraszkövön. Szerencsére hamar tudatosult benne, hogy én már pedig mozogni fogok, ergo ő se maradhat nyugton, ha mellettem fekszik, úgyhogy nagyjából fél perc múlva el is vonult, egyedül hagyva engem az ászanákkal.

Mivel ráértem, nagyjából másfél órát rá is szántam a jógára, közben próbáltam a nyakamat, meg a hátamat is kilazítani, elenyésző sikerrel. A végén bevetettem a mindent felülmúló hullapózt, az örök kedvencet, hogy az elvégzett gyakorlatok után kiélvezhessem a hatást. Sikerült is teljesen ellazulni, ráadásul némi hűsítő vízpermethez is hozzájutottam, a program szerint éppen elinduló locsolórendszer jóvoltából. Ami ugyan a teraszt nem locsolja, de a szél pont annyira támadt fel, hogy felém is hozott kicsit a vízből.
A zuhanyt követően még éreztem némi lelkiismeret furdalást, amikor a konyhába érve végignéztem a szekrényen, de először sajnos az ebédemet kellett kimérnem, celebrálnom és elfogyasztanom, mert éppen itt volt az ideje, hogy újabb adag táplálékhoz juttassam a szervezetem. Így a konyhaszekrény takarítása halasztást szenvedett.

Közben a mosógép végzett a dolgával, a teraszon kiteregettem a ruhát, ennyi elég is volt, hogy érzékeljem, hogy nem szeretnék ma már ott ücsörögni, mert a hőmérséklet kezd megint túlzott magasságokba hágni. Ettől kellő lendületet kaptam, hogy bekapcsoljam a klímát, majd átlényegültem gumiemberbe és bekentem a lapockám alá is lenyúló kritikus területet az izomlazító és gyulladáscsökkentő csodakrémmel. Most pedig ülök a (kintihez képest) kellemesen hűvös nappaliban és azon gondolkozom, filmet, vagy inkább sorozatot nézzek-e. Elvégre néha kell egy lazább napot is tartani, vagy nem?