... out of office

... amikor köbö 4 éve végleg felhagytam az államilag támogatott (vagy már nem is annyira) intézményekben az oda relatíve nagy rendszerességgel bejáró fiatalkorúak oktatásával, pont az volt az egyik fő ösztönző erő a váltásra, hogy végre nem akartam főnököt, felülről szabályozott munkarendet, kötöttségeket, kényszerű közös munkát fűvel-fával és így tovább. Csak azzal nem számoltam, hogy így, saját magam főnökeként meglehetősen hajlamos vagyok egyetlen alkalmazottamat, azaz magamat túldolgoztatni, és persze lesznek tipikusan olyan helyzetek, amikor többféle okból, de mégsem fogok nemet mondani egy-egy munkára, hiába terveztem eredetileg úgy, hogy márpedig én most nem dolgozom. Szóval az első évem, de lehet, a második nagy része is, úgy telt, hogy igazából nem számított, mikor van munkaszünet, meg ünnep, mert jó párszor előfordult, hogy olyankor dolgoztam, amikor mások éppen nem. Tudom, a vendéglátás, egészségügy sem egy ünnepnap-barát terület, de most maradjunk mégis a saját köreimben. Szóval dolgoztam. Sokat. Sokszor sokat. Volt, hogy szünet nélkül. És ugyan tizedannyira sem fáradtam el a sokszor több óra miatt, de egy idő után jött a felismerés, hogy vagy megtanulok szünetet tartani, vagy hamar véget ér a magánkarrierem. Elvégre nem szimpla elemcserével oldható meg, hogy időnként feltöltődjek, bár néha megkapom egy-két ismerőstől, hogy tuti csalok, mert ennyit nem lehet egyfolytában pörögni. 

Így aztán létrejött magammal egy megállapodás, miszerint évente kétszer két hétig - azaz karácsonykor és nyáron - szünetet rendelek el magamnak. És ezt be is tartom. Mert ha nem dolgozok, akkor egyetlen órát sem tartok ... ugye ... vagy valami ilyesmi. 

Idén is elérkezett a nyár, meg az a bizonyos két hét. Nincs munka, nincs német (vagyis de, de mégsem úgy, mint máskor ...), nincs rohanás, nincs időhiány ...

Csak az első reggelt azzal kezdjük, hogy nyitásra érkezünk a boltba, lisztet beszerezni, mert az itthoni készlet meglehetősen megcsappant, és ugye liszt nélkül elég nehéz lesz sütit sütni, meg hasonló pihentető tevékenységeket véghezvinni. Utána már csak az ebédgyártás várt rám, félig a konyhában, félig  a  kerti kemencében, ergo amíg el nem készült, ingajáratban közlekedtem a két helyszín között, hogy ne legyen széntabletta se a krumpliból, se a húsból, kész legyen a kukoricasali, meg a többi apróság ... és amikor véget ért az ebéd, akkor eljött az a pillanat, amikor ...

... ücsörögtem a kerti asztal mellett, kortyolgattam a magamnak nagylelkűen engedélyezett pohárka proseccot, bámultam a nyugisan köröző halakat, hallgattam a vízhez inni járó méhek, darazsak zümmögését, és az idő csak telt, lassan és  lustán, én meg elhittem, hogy most akkor két hétig tényleg üres marad a naptáram és nem az óra csörgésére kelek majd reggelenként, olvasok napközben is, nem tömegközlekedek, csak jókedvemből utazok és csak oda, ahová akarok ... 

... lélektakaró

... mióta az eszemet tudom, mindig is volt valami olyan hobbim, amivel lehetett valamit alkotni, még akkor is, ha az csak egy olyan apróság volt, mint egy fülbevaló. Horgolok, kötök, gyöngyöt fűzök, szabok, varrok, sütök, tortázok, összerakok, szétszedek, kijavítok, újrafelhasználok és mindig van valami új, amire rátalálok és muszáj megtanulnom. Talán ezért gondolom úgy, az ember lelkét is egy láthatatlan, saját maga által szőtt takaró védi, ápolja, melengeti. Ez a takaró sok mindenből tevődik össze, az évek során szerzett tapasztalatokból, az emlékekből, a kapott és adott szeretetből, meg még ezernyi más dologból épül. És néha elszakad. Lesznek rajta kisebb-nagyobb repedések, amiket vagy sikerül eltüntetni, vagy nem. 

Nekem ilyen repedések azok, amikor meghal valaki. Ha egy távoli, ismeretlen személy, akinek valamilyen oknál fogva megérint a halála, ez a repedés alig észrevehető. Persze, gyengíti az anyagot, amely a legközelebbi hirtelen mozdulatnál lehet, hogy szélesebbre szakad, de még befoltozható. Egy mosollyal, valami apró örömmel, ami ér, vagy csak azzal, hogy megpróbálom jobban észrevenni a mindennapokban, ami szép. Ha viszont olyan valaki, aki közel állt hozzám, akkor olyan lyuk lesz a takarón, amin simán besüvít a szél. És ezek a lyukak egyre több helyen jelennek meg, ahogy sorban veszítem el azokat, akik többet jelentettek, mint egy ismerős a sok közül. Egy idő után már nincs miből befoltozni, csak akkor nem érzed, hogy áramlik befelé a hideg, ha valaki mögéd, eléd áll és a saját takarójával véd. És addig jó, míg vannak ilyenek, akik ennyire közel állhatnak hozzád.

Aki elmegy, az nem azonnal kezd el hiányozni. Ha hirtelen ment el, akkor főleg. Mert a sokk miatt az ember nem a hiányra figyel, hanem az elintézendő feladatokra, a beszerzendő hivatalos iratokra, meg az összes többi dologra, ami ezzel az eseménnyel együtt jár. Az, aki elmegy, akkor kezd el hiányozni, ha legközelebb fel akarod hívni, mert elmesélnél neki valamit, ha nem ír semmit a következő fotód alá, amit feltettél éppen a facebookra, vagy nem áll ott a lépcsőn, amikor megérkezel. Amikor csak úgy tudod neki elmesélni a dolgaidat, hogy egyoldalúan motyogod magad elé a kérdéseket és próbálod kihallani a levegőben lebegő, soha ki nem mondott válaszait. Amikor nem tudod neki megmutatni a legújabb kinyílt virágot, vagy a gyerekeidről készült fotót.

Akkor jó, ha hiszel abban, legalább egy kicsit, hogy azért lát. Tudja, mi van veled. Meg a többiekkel. Lát és figyel. Meg vigyáz rátok. Amennyire tőle telik. Meg a többiektől. Akik már vártak rá. És most állnak, egymáshoz közel, összefogva a sokszor foltozott, százszor, ezerszer elszakadt takarójukat ... 

... ez egy olyan város, ahol ...

... egy átlagos kedd délelőtt, a metróhoz battyogva arra eszmélsz, hogy előtted ott siklik egy sellő. 

Kékes lilás árnyalatú haját meglebbenti a szél, ezüstös uszonyain megcsillannak a napsugarak és az Őrs vezér téren hirtelen megáll az idő és te már csak őt látod, utána mész, mintha hallanád az énekét is ...

Aztán hirtelen elkanyarodik, te tovább mész, majd megint megjelenik, rád néz és te rámosolyogsz a lányra, akinek a haja kék-lila-kék színű, a hátán egy ezüst színű anyagból készült hátizsák lóg, aminek az aljára ezüst színű kartonból valaki dupla uszonyokat rögzített, és akinek hihetetlenül kék szemei vannak, amiket még akkor is látsz magad előtt, amikor a Deákon kiszállsz és a mozgólépcső felvisz a fénybe, ami elvakít és te felteszed a napszemüveged ...

... május első ...

... tulajdonképpen napokkal ezelőtt meg akartam írni ezt a bejegyzést, de aztán mégis mára maradt. Itt a május. Meg az első vasárnap. Én meg évek óta eléggé furán érzem magam ilyenkor. 

Egyrészt miattuk kétszeresen és végtelenül hálásan, boldogan és büszkén, hogy pont én lehetek az anyjuk. És mert Ők az év minden napján emlékeztetnek erre a szeretetükkel, az Anyák Napja ebből a szempontból így nem számít különlegesnek. Mert nekik soha nem kellett külön ürügy arra, 

- hogy lazán, a válluk felett felém dobjanak egy csipkelődő megjegyzést,

- hogy meglepetésszerűen átöleljenek, ha éppen "arra járnak",

- hogy esténként az ágyunkra telepedve megbeszéljék velünk a világ dolgait, kezdve az éppen aktuális mémekkel, a "hány pápa volt idáig" kérdés megválaszolásán és az aznapi iskolai sztorikon keresztül egészen   az aktuálpolitikai kérdésekig,

- hogy  egyszerűen csak szeressenek és végtelenül büszkévé tegyenek.

Másrészt valahogy üres lett ez a nap. Mert "gyerekként" nem maradt senki, akinek vihetném azt a virágot. Elmentek, már évekkel ezelőtt. 

De ebben az esetben nem igazán vált be "az idő mindent begyógyít" közhely sablonja. Sőt, valahol azt érzem, egyre inkább hiányoznak, ahogy múlnak az évek. Egyre többször fordul elő, hogy fel akarom őket hívni, hogy elmeséljem, a kispasikkal mi történt éppen, hogy küldeni akarok nekik egy fotót, hogy megnézhessék, milyen a kertem, mit kreatívkodtam, hogy elmondjam, hol tartok az olaszban, hol jártunk nyaralni, vagy csak egyszerűen halljam a hangjukat.  Helyette az ég felé pislogva elmotyogom, amit szeretnék, összeszoruló torokkal ismételgetem, hogy "tudom, hogy látjátok", régi fotók között turkálok és dédelgetem a két hibiszkuszt, amit tőlük kaptam. És ugyan tudom, hogy akadtak kevésbé szép közös pillanataink is, de azokkal már régen nem foglalkozom. Hanem hálás vagyok azért, amivé általuk váltam, hálás vagyok valamennyi hibájukért és valamennyi jó döntésükért, amikből tanulhattam, és hálás vagyok azért, hogy voltak. Néha elrémülök azon, mennyire hasonlítok rájuk, néha pedig szeretném, ha minél jobban hasonlíthatnék rájuk.

És vigyorogva mutatom a kispasiknak a nagyon retró, múlt évezredbeli fotóinkat, amikkel kicsit belülről nosztalgiázva, kicsit kívülről szemlélve emlékezhetek rájuk.

Boldog Anyák Napját Nektek, bárhol is vagytok. 

 

... #hosszúhétvége

... A munka ünnepén végre nem kell dolgozni, ráadásul idén még hétköznapra is esik, és így aztán négy naposra dagadt a hétvége, ami ugye a pihenésé. Vagy mi. 

A hétvége első napján - ami szombat, bár nekem félig a péntek is belecsúszott már, mert "csak" itthon tanítottam, és azt se sokat - végre másfél órával később mászhattam ki az ágyból, mint hét közben. Azaz nem  5 óra 19 perckor, hanem csak fél hétkor és nem az ébresztő kifejezetten hajnali idegrángást okozó hangjára, hanem csak úgy felébredtem. Ami azzal a következménnyel járt, hogy zombi-állapotom vészesebb volt, mint a fent emlegetett hétköznapokon. Túlaludtam magam, na. Némi ténfergés után a kávégép segítségével elkészült a reggeli segédital, kiültünk G-vel a teraszra, dédelgettem a poharamat, szürcsölgettem a kávét, hallgattam a nagyon is ébernek tűnő madarakat és telefonon pötyögve megbeszéltem a kedvenc recepciósaimmal, ki miért nem alszik éppen, pedig megtehetné. Közben kitárgyaltuk az ajtó előtt szexelő csigákat, kinek-kinek a hétvégi teendőit, tettünk egy-két kitérőt más témák felé is, majd mindenki ment a saját szombati programjai felé tovább.

A kávé elfogyott, a teraszt magára hagytam, prezentáltam a reggelit a pasirészlegnek, majd megetettem magamat is és nekifogtam pihenni. Csak először még ...

- megtömtem egy adaggal a mosógépet,

- letartóztattam a tegnap este óta a pulton pihengető, éppen szökni próbáló öregtésztámat és kenyértésztát gyúrattam belőle a géppel, majd letakarva visszahelyeztem a pultra,

- G-vel elvittük a telep körüli körre a négylábút, számítva arra, hogy most talán még nincs annyira meleg és végig tudja cipelni a bundáját anélkül, hogy hőgutát kapna, mondjuk a kezdeti lendülete elég hamar megcsappant, hazafelé már csak földig lógó nyelvvel, meg-megállva caplatott utánunk ... ezúttal az erdősávot kihagytuk, mert nem volt sok kedvem a szúnyogokat itatni a véremmel,

- mire hazaértünk, megkelt a kenyértészta, tehát formázás után áthelyeztem a sütőedénybe, hogy ott alakuljon most már a végleges formájúvá,

- a puhatolózó kérdésre, hogy mi történik majd a hűtőben elárvultan kornyadozó maradék eperrel, könnyelműen kijelentettem, hogy gyümölcstorta lesz belőle, szóval sütöttem kettőt, mert egynek kár nekifogni, de mivel az eper csak egyre lett elég, a másikat naranccsal fedtem be, szóval kétpetéjű ikrek születtek, 

- közben a mosógép szólt, hogy a végére ért a programnak, tehát levegőztem megint egy kicsit  a teraszon, miközben kiteregettem a ruhákat,

- amíg a tegnap főzött tacohoz összeállt a frissen gyúrt tortilla tésztája, bezseléztem a két gyümölcstortát, előidézve némi lecsorgást oldalirányba, szóval esztétikailag hagynak maguk után némi kivetnivalót az ikrek, de gyanítom, ez semmiben sem fogja befolyásolni azt a tempót, amivel eltűnnek majd a tányérról,

- amíg nyújtottam és sütöttem a tortillákat, felaprítottam egy adag zöldséget a salátához, 

- kivettem a sütőből a kenyérkémet,

- megebédeltettem a kisebbik kispasit, engedélyeztem magamnak is egy tacot, miután kisült az össze tortilla,

- beterítettem mosatlannal, majd felszabadítottam a teher alól a mosogatót,

- megtartottam egy skype-os órát,

- a kispasik segítségével végrehajtottam egy gyors ágyneműcserét, amelynél ők szolgáltatták a kísérőműsort, meg a  szükséges erőt ( amíg el nem kezdtek nekem segédkezni ebben a műveletben, soha nem gondoltam volna, hogy egy szimpla ágyneműcsere mennyire szórakoztató is lehet, ha az ember a kellő kreativitással végzi) én meg az instrukciókat,

- megtömtem a mosógépet még egy adaggal,

- elkezdtem becsomagolni a nőnemű tanerőknek szánt búcsúajándékokat, amiket a héten beszereztem, de mivel nem találtam kedvemre való tatyókat, ezért kartonból vágtam ki sablonnal,

- megtartottam még egy skype-os órát,

- újabb látogatást tettem a teraszon, kihelyezve száradás céljából a kimosott ágyneműt,

... majd csatlakoztam a nappaliban relaxáló és filmező pasirészleghez, közben tovább horgoltam a régen tervezett fürdőszobai bigyótartót a pólófonalból ...

Holnap vasárnap, vár a pihenés, nem is csinálok semmit, csak főzünk valami finomat a kertben, lefordítok két szöveget, bemázazom az ajándékkísérő mézeseket, meg tanulok egy kis olaszt ... aztán ... :)

... bölcsülök, ... vagy valami olyasmi ...

... amikor 46, nyugalomban eltöltött év után a jobb felső bölcsességfogad úgy dönt, neki már uncsi odabent és kikukkant, hogy szemrevételezze, mi történik idekint, mindezt persze alattomban indítja, majd rákapcsol és a hirtelen zargatástól kicsit belobban az ínyed, majd megfájdul a fültöved és végül szájzárat is kapsz, hogy nagyjából egy centis résen tudod a kajakezdeményeket bepréselni a szádba és óvatos, kímélő mozdulatokkal rágsz mindent, a párod is öt milliméteres szeletekre vágja neked a sárgadinnyét, a kiskanállal is alig tudod a krumplipürét beadagolni, az ásítás is meglehetősen kemény korlátokba ütközik és amikor elmondanád, amit szeretnél, az egész kicsit úgy hangzik, mintha hirtelen logopédusra szorulnál, ... na akkor döntesz úgy, ha ez egyszer elmúlik, talán mégis felkeresed a csodatévő fogdokinéni rendelőjét és bevállalod, hogy kilakoltassa onnan azt a lusta bölcsességfogat végleg ... mert ugyan Tom Hardynak jól állt az a szájbigyusz, eléggé brutálisan is nézett ki benne, de te azért mégse, ... még ha a fejed lett is olyan kerek a jobboldali, enyhe mértékű dagadványtól, mint anno az övé a Batmanben, de azért hosszútávon tuti nem bírnád a ketrecet a szád előtt, vagyis beépítve ... és amúgy is imádsz beszélni ... de legalább már azt is tudod, mit jelent a szájzár ... :)

... a lengyel pápa szülőháza (2017.07.18.)

... Auschwitz után ránk fért egy kis levezetés, ezért Krakkóba visszafelé elkanyarodtunk Wadowice irányába.

Ebben  városkában született Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa. A főtéren, a templom mellett található a szülőháza, amit szerettünk volna megnézni. 

Simán rátaláltunk egy parkolóra, a főtérre és a házra is, amelynek ajtajában egy szemüveges biztonsági őr ácsorgott. Az útikönyvben - aminek mentségére legyen mondva, hogy nem a legújabb kiadás, és ugye manapság napról-napra változnak a dolgok, a 10 év elég hosszú idő, hogy már ne pont úgy legyen minden, mint akkor - szóval az útikönyvben az állt, hogy a látogatás ingyenes, adományokat szívesen fogadnak és egyénileg is végig lehet menni a házban berendezett kiállításon.

A nagyobbik kispasi angolul megérdeklődte az ajtónállótól, bemehetnénk-e. Választ nem kaptunk, se angolul, se lengyelül, csak a napszemüvegében tükröződött vissza a meglehetősen döbbent arcunk egy darabig. Ácsorogtunk előtte tanácstalanul pár másodpercet, majd miután nem reagált, a pasik úgy döntöttek, valószínűleg elnyomta az álom az unalomtól, vagy éppen katatón állapotba került kínjában. Elfordulva a nem éppen kommunikatív őrtől, a kihelyezett tábla útmutatásai szerint ráleltünk a jegypénztárra. 
Kiderült, az ingyenes belépés már nem működik, ráadásul csak csoportosan lehet végigjárni a házat. A pénztárban ücsörgő hölgy el is mondta, mikor indulnak a csoportok. Három időpont volt még, egy lengyel, egy spanyol és egy olasz idegenvezetővel. Mivel a  lengyel nyelv totál rejtély számunkra, spanyolból sem tudunk egy-két szónál többet, maximum az olasz jöhetett volna még szóba, bár nem hiszem, hogy teljes egészében le tudtam volna fordítani a pasiknak mindent. Így aztán lemondtunk a házlátogatásról. Ücsörögtünk kicsit a térre kihelyezett padokon, ahol virágeső alatt élvezhettük az árnyékot.

És végül elindultunk visszafelé Krakkóba. Miután visszaértünk és mielőtt leroskadtunk volna az ágyakra, hogy rápihenhessünk a következő napra, megint csak tettünk egy kitérőt Oscar Schindler gyára felé, de megint nem volt szerencsénk. Most nem a belépők fogytak el, a múzeum aznap technikai okok miatt zárva volt. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, hogy valaki direkt nem akarja, hogy bejussunk. Pedig tényleg a szállásunk mellett volt és ha őszinte akarok lenni, az auschwitzi látogatás mellett ez volt a másik, amit nagyon szerettem volna látni. De erre még várnom kellett ...