Nyaralás, de nem olasz ...

... ez a nyaralás egy elmaradt "őszölés". Ugyanis már tavaly ősszel terveztük ezt az utat, de akkor végül nem jött össze. Így aztán most nem a (lassan már szokásos) olasz felfedezőkörutat folytattuk, hanem egy rövidebb lélegzetű kirándulást szerveztünk, ráadásul ellenkező irányba. Azaz eltöltöttünk nagyjából 5 napot Lengyelországban. 

Mondanom sem kell, az indulás előtti napon legyártottam némi harapnivalót, apró fasírt, sült hús, sajtos rúd, meg piskótatekercs képében. Szokás szerint apartman szállásunk volt, oda meg egy kicsit szeretek előre felkészülni, ne azzal teljen a nyaralás fele, hogy főzőcskézek. Nem mintha nem mennénk el étterembe, meg ide-oda enni, de hát tartalék mindig kell. 

Volt bennem némi fura érzés az egésszel kapcsolatban. Egyrészt, mert nagyjából negyven éve, vagy kicsit több is talán, voltam már Krakkóban. De körülbelül annyira emlékszem az egészből, hogy hideg volt, meg hogy ott kaptam az első babát, ami aztán beindította a gyűjtési lázat, ami meg azóta is tart. A gyűjtemény az évtizedek alatt eléggé megsokasodott és nemzetközivé vált, az akkori emlékek meg teljesen elhalványodtak, csak egy-két régi fotóról tudom, hogy arrafelé is jártunk. Másrészt meg akartuk nézni  Auschwitz-Birkenaut is, ... de erről majd inkább akkor, amikor elmesélem, milyen volt.

Mázlinkra a távolság nem volt akkora, mintha Rómába indultunk volna, elvégre Krakkó csak pár száz kilométer. De kevésbé mázlinkra, teljesen autópálya mentes útvonal. Garantáltan sok településsel és ebből kifolyólag megközelítőleg 50 kilométer per órás átlagsebességgel. Lelkiekben felkészülve a sétakocsikázásra reggel hét után pár perccel el is indultunk. Még itthon elsuhantunk pár napraforgótábla mellett, ...

Donovalytól nem messze egy ideig egy mezőgazdasági gép kerékméreteit csodálhattuk, ...

... és mivel itt már nem élvezhettük a magyar rádióadók zenei kínálatát, áttértünk először Gábor retro válogatására. Amíg álmodtam, hogy vakít a fény, tombol a nyár e földtekén, addig nem is volt nagyobb gond. Mivel általában nem tudok normális testhelyzetben ülni utazás közben, akkor sem jöttem zavarba, amikor a szélvédőre került a lábam, bár a chardonnayt már régen nem iszogatom, sem asztalnál ülve, sem utazás közben.

De a nézését, meg a járását már nem biztos, hogy bárkinek is tanulmányoztam volna hosszú távon és valahol Csocsesznél végleg megroppant bennem valami. A kispasik is nagyjából ezen a ponton temetkeztek bele a saját telefonjukon a saját zenéikbe. 

Donovalyn áthaladva Gábor nosztalgiázott  kicsit azon, hány évvel ezelőtt járt ott síelni, a lengyel határon tartottunk később pár perc pihenőt, kiélvezve a nagyjából 14 fokos hűvös időjárás előnyeit, aztán Krakkóig meg sem álltunk.

Némi tekergés után - mert hát mikor máskor túrnák fel a fél várost és építkeznének rohamtempóban, ha nem most? - ráleltünk a Garden Cornerre, annak a bejáratára és már ott is találtuk magunkat egy apartmanház egyik lakásában, a tulajjal, aki lelkesen magyarázta, mit merre találunk meg a városban, ha elindulunk szétnézni. 

Az autót a mélygarázsban, a cuccainkat a lakásban hagyva, tettünk egy levezető sétát a hét órás autóút után. Elsőre persze pont nem a belváros felé indultunk, de így legalább rádöbbentünk, hogy a szállástól tényleg csak egy ugrásra található Oscar Schindler egykori gyára, amit mindenképpen be szerettünk volna illeszteni a terveink közé, de aznapra a jegy már elfogyott. Úgy döntöttünk, majd másnap, nem is gondoltuk, mennyire nem lesz ez egyszerű. De erről lesz még szó ...

Második nekifutásra, körülbelül 25 perc séta után, a Visztula egyik hídján keresztül, eljutottunk az óvárosig. 

Ez a rész teljesen le van zárva az autóforgalom elől, csak a kora reggeli órákban engedélyezik az áruszállítást is. Állandó a tömeg, rengeteg turista bóklászik, sétálgat, ücsörög és nézelődik. A főtéren (Rynek Glówny) folyamatosan repkednek és kunyerálnak a galambok, virágárusok árulják a portékájukat a standokon, sorakoznak a lovaskocsik, amelyekkel kisebb- nagyobb köröket tehetnek a turisták, meglehetősen borsos áron.

Körbesétáltuk a teret, nagyjából feltérképeztük, mi hol található, megnéztük kívülről a Posztócsarnokot, a Mária-templomot, az éttermeket és az árusokat.

Aztán leragadtunk a szappanbuborékokat gyártó és kergető gyerekek mellett.A nagyobbik kispasink szóvá is tette, hogy elég egyszerűen le lehet kötni a  szülei figyelmét, elég hozzá pár lebegő, szivárványszínű szappanbuborék és mi lelkesen lessük, meddig jutnak a tér forgatagában.

Aztán komótosan beslattyogott a képbe egy valószínűleg eléggé vénecske bernáthegyi is és némi forgolódás után letelepedett a buborékos csapat mellett.

Miután meguntuk a nézelődést, hátunk mögött hagytuk a teret és visszasétáltunk a szállásra.

Ahol kis fáziskéséssel megtaláltuk az útmutatót a faldekoráció segítségével, hogy is illene felosztani a szobákat és melyiket szánták szülői használatra.

Aztán persze a kispasik csaptak le rá, tehát miután kivigyorogtuk magunkat, az elkövetkezendő pár napra az ő felségterületükké vált a szoba.