... sokáig gondolkodtam, erről hogy lehet úgy írni, hogy átérezhető legyen, mit éreztem, de közben meg összefüggő is. Nem jutottam eredményre ...
Az biztos, amikor eldöntöttük, hogy ez az állomás is benne lesz a krakkói kiruccanásban, - és miért ne lenne, elvégre a közelben van, ráadásul a kispasik is meg szerették volna nézni, nem csak mi ... - már akkor elkezdett kavarogni bennem egy réges-régen tanult és valamikor elmondott vers. Tizenéves voltam, sok közöm nem volt a II. világháború alatt történtekhez, még csak a korszak sem nagyon izgatott, pedig a törit azért szerettem. Anya, - aki ugye presztízskérdésként kezelte, hogy ha már ő töri-magyar szakos, akkor nehogy pont ezekből a tárgyakból legyek sötét, mint az éjszaka, - sokszor használta fel, hogy mindig "kéznél vagyok", tehát nem egy műsorra, akkoriban kifejezetten "divatos" koszorúzásra nekem kellett megtanulnom a verseket, hogy aztán több alkalommal bevethető legyek. Ezek közül a versek közül sok a kedvencem lett, a mai napig emlékszem rájuk, mint Garai Gábornak a Mindörökre című verse, amit esküvőkön mondtam, vagy az a Rónay György vers, ami a következő posztban is lesz.
Nem tudok leírni egy sima kis beszámolót arról, mit láttunk az egykori koncentrációs tábor területén. Csak valami csapongó, keveredő valamit, amiben a száraz tények és a bennem kavargó gondolatok mosódnak össze.
Mivel megvettünk egy tíz fős csoportos jegyet, volt egy nagyon kedves, lengyel származású idegenvezetőnk, aki sokáig Magyarországon élt, szépen beszél magyarul, már 35 éve vezet itt csoportokat és annyi információt elmondott, hogy azt maximum akkor tudtuk volna mindet megjegyezni, ha folyamatosan jegyzeteltem volna. De nem tettem. Csak hallgattam, sétáltam utána egyik barakkból a másikba és próbáltam leküzdeni azt a szorító érzést, ami már a bejáratnál elfogott. Próbáltam kicsit külső szemlélőként viselkedni, mintha ez az egész nem érintene meg annyira. Nem ment. Nem tudtam elvonatkoztatni. És ugyan nem törölgettem látványosan a könnyeimet, de ha kicsit is lazítottam a kontrollon, aminek segítségével tárgyilagosan igyekeztem befogadni a képeket és az információkat, jól jött a napszemüveg.
Nem a hely maga, nem a mostani látvány, ami letaglózó. Auschwitzba belépve, ha kizárja az ember a képből a szögesdrót kerítést - és ki lehet, mert nézhetem olyan szögből az egészet, - akkor nem lát mást, csak egymás mellett sorakozó téglaépületeket, köztük füves területekkel, csendes, lakótelepi hangulattal.
De lépj be egy barakkba, nézd meg a krematóriumot, sétálj végig a gázkamrában, állj meg a kivégzőfal mellett ...
... és ülj fel a buszra, menj át Birkenauba, állj meg a 175 hektárnyi terület közepén, nézz körbe és gondold végig ... mindazt, amit erről olvastál, láttál, hallottál, ...
... mert ez a hely nem lehet csak egy újabb kipipált látogatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése