Krakkó - Wawel (2017.07.17.)

Reggel nagyjából fél óra azzal telt, hogy próbáltuk eldönteni, elinduljunk-e az eredeti terv szerint Krakkóban városnézésre, vagy válasszunk valami olyan programot, ahol az esetleges esőtől is védve vagyunk. Ráadásul abban sem nagyon voltunk biztosak, hogy a Wawel végül is nyitva van aznap, vagy nincs. Ahány helyen megnéztük, annyiféle variációt találtunk. Később kiderült, hogy nagyjából mindegyik helytálló volt, csak nem éppen úgy, ahogy mi gondoltuk. 

A reggeli és némi tipródás után aztán csak elindultunk egy nagyobb lélegzetű sétára. Az eső is elvonult, az ég is kezdett kiderülni, szóval semmi sem tántoríthatott el bennünket a Waweltől. Vagy majdnem semmi ...

Ismét átsétáltunk a Visztula másik oldalára, aztán úgy döntöttünk, közvetlenül a parton megyünk el a vár felé.

A híd lábánál és a vár alatti részen is láttunk olyan területeket, ahol a vadvirágokat nem irtották ki és helyettesítették városi gyeppel, hanem meghagyták teljes pompájukban. Ráadásul a kevésbé botanikus hajlamúak kedvéért még tájékoztató  táblácskákat is kitettek a virágtenger mellé. Igaz, csak lengyelül, de ez a tudásra szomjas elvetemülteket úgysem hátráltathatja semmiben. És a mézvirágot nálunk már a pasik is simán felismerik, még növényhatározót sem kell a kezükbe venniük.

 Közben felfedeztünk egy háton fekvő disznót a Visztula közepén, amiről akkor fogalmam sem volt, mit keres ott. Aztán persze nem hagyott nyugodni a dolog, próbáltam utánanézni, de sokkal okosabb nem lettem. Az tény, hogy a lengyel konyhában fontos szerepe van a sertéshúsnak és mivel a szobor a zsidó negyeddel egy vonalban van, akár arra az időszakra is emlékeztetheti az embereket, amikor a krakkói állatkertben tenyésztett disznókat az akkori igazgató titokban becsempészte a gettóba, ... de biztos információim nem lettek a szoborral kapcsolatban. Úgyhogy a disznó-ügy tisztázása még folyamatban van.

 Aztán újabb rejtélyes figurákba botlottunk, most a hídon, amelyik lábánál végül elkanyarodtunk az óváros, illetve a Wawel felé.

A Wawel dombon már a 11. században is állt egy román stílusú vár, amit később, a 14. században Lokietek Ulászló és Nagy Kázmér idején gótikus, majd egy tűzvész után reneszánsz stílusban építettek újjá. Fénykorát Öreg Zsigmond idején élte, akkoriban Európa legszebb királyi rezidenciái közé tartozott.

A külső udvarra belépve persze azonnal elcsábítottak a kertben lévő virágok. Amíg a pasik utánanéztek a jegyvásárlásnak, én virágról virágra haladva fotózgattam, és csak utána foglalkoztam az épületekkel.

Ezen a ponton derült ki, hogy valamennyi tájékoztatónak igaza volt, amit a nyitvatartással kapcsolatban olvastunk. Ugyanis a vár egy része valóban zárva volt aznap, illetve voltak olyan helyek, ahová már a nyitás után egy órával elfogyott az összes jegy. Így aztán leültünk egy padra és az útikönyvből tartott felolvasás segítségével tettünk egy képzelt sétát azokon a részeken, ahová esélyünk sem volt bejutni. Persze teljesen nem adtuk fel, tettünk egy kört az udvaron, bementünk a székesegyházba, ahol sajnos fotózni nem lehetett, de láthattuk Szent Hedvig szarkofágját, több híres uralkodó, és Chopin síremlékét is.

Hedvig Nagy Lajos magyar király lánya és Jagelló Ulászló felesége volt. Számos legenda fűződik a nevéhez, nagy népszerűségnek örvendett uralkodása alatt a lengyelek körében. Nagyon fiatalon, 25 évesen halt meg, gyermeke születése után. Koronázási ékszereit felajánlotta a Jagelló Egyetem újjáalapítására. A teológiai kar megalapításának 600. évfordulóján II. János Pál pápa avatta szentté.

Átlépve Pál apostol híres szavai alatt ("Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?") bejutottunk a vár belső udvarára.

A fal felső részén még épségben megmaradtak az eredeti, 16. századi freskók.

Kicsit megpihentünk, valahogy úgy éreztük, ránk fér az ücsörgés. Miközben a belső udvaron ide-oda mászkáló turistákat tanulmányoztuk, a kispasik újabb részeket olvastak át az útikönyvben. Én meg a mellettünk letelepedő olasz család beszélgetésére füleltem, kíváncsi voltam, mennyit sikerül megértenem belőle. A lényeget azért sikerült: a kamasz fiúk unták már, az apa szeme előtt az ebéd lehetősége lebegett, az anya pedig próbálta rávenni a csapatot a továbbhaladásra.Nem túl sok sikerrel ...

Úgy döntöttünk, zárásként utánanézünk, mi igaz a waweli sárkány legendájából. Valaha állítólag egy sárkány élt ugyanis a Wawel-domb mélyén. Mivel elég jó étvággyal rendelkezett, a környéken lakó emberek kénytelenek voltak az állataikat feláldozni, ha nem akartak a sárkány vacsoraasztalára kerülni. A szörny azonban így is kedvet kapott néha egy-egy szűzlányhoz. Végül Krakkó alapítója, Krakus herceg felajánlotta fele királyságát és leánya kezét annak, aki megszabadítja a várost a sárkánytól. Egy szegény cipészlegénynek sikerült ravaszul kijátszania a szörnyeteget. Egy birka belsejébe, amelyet áldozatul ajánlott fel a sárkánynak, ként tett. Miután a sárkány megette a birkát, a kén miatt gyomorégése lett, a Visztulához ment és addig ivott, míg egyszerűen szétpukkadt.

Mielőtt megvettük volna a jegyeinket a bejárat mellett álló automatából, tanulmányoztuk kicsit a folyamatot, hogyan is jutnak hozzá a sorban előttünk állók a belépést biztosító papírfecnikhez. Aztán az ajtóban álló lányok beengedtek az aprócska épületbe és indulhatott a tekergés lefelé a lépcsőn, a sárkány barlangjába.

A barlang bejárata a várban, kijárata a Visztula partján található. Ott áll Bronislaw Chromy szobra is, az időnként valódi tüzet okádó sárkány.

A turisták - főleg a gyerekek - előszeretettel másznak fel a sárkány mellé, hogy a szoborral együtt fotózzák le őket. Mivel a tűzokádás teljesen váratlanul következik be, adódnak olyan helyzetek, amikor nem éppen mosolygós képek készülnek. Akkor is éppen így történt, amikor mi kiléptünk a barlangból. A sárkány mellett ücsörgő kislány úgy megijedt a hirtelen tüzet okádó sárkánytól, hogy bömbölve, kezét nyújtogatva akart minél gyorsabban elszabadulni a szörnyeteg közeléből.

A Wawelt magunk mögött hagyva, egy darabig a Visztula partján sétáltunk tovább az óváros felé, rácsodálkozva a hírességek folyamatosan gyülekező kézlenyomataira. 

... és mivel eléggé megéheztünk, a főtér éttermei felé vettük az irányt, de ez már legyen egy másik beszámoló ...