... egy vers ... (Rónay György: Oswiecim - Krakkó, 1965. november)

Mire gondoltak, amikor kinyílt 

a vagon lelakatolt ajtaja,

és négyszögében megjelent az ég?

Mire gondoltak, mialatt

szoltírozták őket, öregeket

s gyöngéket balra, erőseket és

fiatalokat jobbra, párosával?

Mire gondoltak, amikor

elvették a holmijukat,

a táskákat, bugyrokat, eszelős

ösztönnel mentett semmiségeket?

Mire gondoltak - eins, zwei - amikor

elindult a menet,

s elöl kinyílt a vaskapu?

Mire - Arbeit macht frei - mikor

az első rúgást kapták, amikor

a fürdőbe hajtották őket és - 

Arbeit macht frei - a hajukat

nyírták, karjukat tetoválták, 

s lefényképezték, háromféle pózban,

azt a csíkos ruhában senkivé

enyésző kopár számot, akik voltak?

Néztek, profilban, féloldalt, s egészen

szemközt a lencsével. Hallgattak és 

nem láttak semmit.

Csak az éjszakát.

Csak az éjszakát.

 

Odakint

zizegett a szögesdrótban az áram. 

Arbeit macht frei! Hallgatták a kaput.

Döndülve becsapódott.

Elkezdődött a nemlét.

Arbeit macht frei!

Ne felejtsétek el: innen csak egy kijárat

van, a kéményen át.

 

Dolgozni hoztak ide, nem nyaralni.

 

Zsidónak nincs joga, hogy éljen.

Két-három hét jár a papoknak.

A többi addig él, ameddig dolgozik.

 

Arbeit macht frei!

 

Ha nem tetszik valakinek, 

szóljon:

nekimehet a drótnak.

Az anyától eltépték gyermekét.

A férjtől eltépték feleségét.

A csecsemő szájából kitépték a cuclit. 

A kisfiút kitépték apja kezéből.

A kislány kezéből kitépték a babát.

Az anya kezéből kitépték a fia fényképét.

A sánta hóna alól kitépték a mankót.

A rövidlátó szeméről letépték a szemüveget.

Aki féllábú volt, kitépték a műlábát.

Akinek műfoga volt, kitépték a fogát.

A szívből kitépték emlékeit.

Az  emberből kitépték az embert.

 

De MELDUNG mindenről maradt.

 

Aki munkából jövet kimerülten elvágódott,

megölték és MELDUNG-ot írtak róla.

 

Egy rab kenyeret keresett a szeméten.

Huszonnégy órára kikötötték

és MELDUNG-ot írtak róla.

 

Aki kitámolygott a sorból,

lelőtték, mint egy kutyát

és MELDUNG-ot írtak róla.

 

 Valaki egy darab sajtot 

elcserélt egy cigarettáért.

A Führer nevében felakasztották

és MELDUNG-ot írtak róla.

Egy rab szökni akart,

lelőtték,

és büntetésből még negyven rabot

lelőttek és MELDUNG-ot írtak róla.

Vagonszám küldtek a Birodalomnak

csontot, hogy műtrágya legyen belőle,

hajat, hogy szövet legyen belőle,

minden szállítmányt pontosan lemértek,

minden vagonhoz MELDUNG-ot írtak,

s mikor a szerelvény elindult,

a katonazenekar eljátszotta

a WIR FAHREN GEGEN ENGLAND-ot.

Elpusztult négymillió ember.

Négyszázezer magyar,

Hollandok, jugoszlávok, franciák,

oroszok, görögök,

és megszámlálhatatlan lengyel.

Hamuvá, porrá, füstté lettek.

Eggyé a  földdel és a levegővel.

Eggyé a semmivel.

De MELDUNG mindenről maradt.

Liebe Mutter, ich bin gesund - 

csak a tetvek rágják testemet,

csak a fagyott lábam gennyed,

csak a bőrömön virágoztat

fekélyeket az avitaminózis,

és ótvaros a fejem,

fogaim meglazultak,

inyem skorbútos,

harminckilenc kilóra fogytam,

olyan gyönge vagyok, hogy nem bírok fölállni,

a moslékot se bírom már lenyelni,

csak fekszem itt a szalmán,

s várom, hogy a szemétre vigyenek,

mint egy dögöt,

de ettől eltekintve,

Liebe Mutter,

ich bin gesund,

und ich fühle mich gut -

Anyám!

A bedeszkázott ablakok

a kivégzések udvarán.

Koszorúk a halál-falon.

Ott álltak csupaszon.

Nem mindegy annak a halál, 

aki harminc órája vár?

aki nevét sem tudja már?

csak puszta szám és puszta sár?

harminc órája áll - 

harminc órája várja,

hogy kivigyék a halál udvarára - 

és áll a falnál csupaszon

és nem kell néki irgalom

ő már átlépett a falon.

Ő a falon túl menetel

a falontúli Tízezer.

A falon nem látszik a vér

eső lemosta lesikálta szél

de látatlan is ott csorog

léttelen léptük ott kopog

ne tegyetek rá koszorút

maradjon az a fal csak úgy

nyitott kapu az udvaron

kiléptek rajta csupaszon

hiába malter és beton

örökre nyitva mint a seb

betömni többé nem lehet.

A krematórium romjain

dércsípte fű.

Füstszaga van a szélnek.

Keserű.

A kéményen hulltak be a gáz

hókristályai

A rikoltásokat nem lehetett

odakint hallani.

Még megvan, fűvel benőve,

a rámpa:

onnét indultak a rakományok 

a vagonból a gyárba.

A barakkok koporsói is állnak.

Drótokon sír a szél.

Fönt felhő úszik a lengyel égen.

Fehér ... fehér ... 

Auschwitz - Birkenau (2017.07.18.)

... sokáig gondolkodtam, erről hogy lehet úgy írni, hogy átérezhető legyen, mit éreztem, de közben meg összefüggő is. Nem jutottam eredményre ...

Az biztos, amikor eldöntöttük, hogy ez az állomás is benne lesz a krakkói kiruccanásban, - és miért ne lenne, elvégre a közelben van, ráadásul a kispasik is meg szerették volna nézni, nem csak mi ... - már  akkor elkezdett kavarogni bennem egy réges-régen tanult és valamikor elmondott vers. Tizenéves voltam, sok közöm nem volt a II. világháború alatt történtekhez, még csak a korszak sem nagyon izgatott, pedig a törit azért szerettem. Anya, - aki ugye presztízskérdésként kezelte, hogy ha már ő töri-magyar szakos, akkor nehogy pont ezekből a tárgyakból legyek sötét, mint az éjszaka, - sokszor használta fel, hogy mindig "kéznél vagyok", tehát nem egy műsorra, akkoriban kifejezetten "divatos" koszorúzásra nekem kellett megtanulnom a verseket, hogy aztán több alkalommal bevethető legyek. Ezek közül a versek közül sok a kedvencem lett, a mai napig emlékszem rájuk, mint Garai Gábornak a Mindörökre című verse, amit esküvőkön mondtam, vagy az a Rónay György vers, ami a következő posztban is lesz. 

Nem tudok leírni egy sima kis beszámolót arról, mit láttunk az egykori koncentrációs tábor területén. Csak valami csapongó, keveredő valamit, amiben a száraz tények és a bennem kavargó gondolatok mosódnak össze.

Mivel megvettünk egy tíz fős csoportos jegyet,  volt egy nagyon kedves, lengyel származású idegenvezetőnk, aki sokáig Magyarországon élt, szépen beszél magyarul, már 35 éve vezet itt csoportokat és annyi információt elmondott, hogy azt maximum akkor tudtuk volna mindet megjegyezni, ha folyamatosan jegyzeteltem volna. De nem tettem. Csak hallgattam, sétáltam utána egyik barakkból a másikba és próbáltam leküzdeni azt a szorító érzést, ami már a bejáratnál elfogott. Próbáltam kicsit külső szemlélőként viselkedni, mintha ez az egész nem érintene meg annyira. Nem ment. Nem tudtam elvonatkoztatni. És ugyan nem törölgettem látványosan a könnyeimet, de ha kicsit is lazítottam a kontrollon, aminek segítségével tárgyilagosan igyekeztem befogadni a képeket és az információkat, jól jött a napszemüveg. 

Nem a hely maga, nem a mostani látvány, ami letaglózó. Auschwitzba belépve, ha kizárja az ember a képből a szögesdrót kerítést - és ki lehet, mert nézhetem olyan szögből az egészet, - akkor nem lát mást, csak egymás mellett sorakozó téglaépületeket, köztük füves területekkel, csendes, lakótelepi hangulattal. 

De lépj be egy barakkba, nézd meg a krematóriumot, sétálj végig a gázkamrában, állj meg a kivégzőfal mellett ... 

... és ülj fel a buszra, menj át Birkenauba, állj meg a 175 hektárnyi terület közepén, nézz körbe és gondold végig ... mindazt, amit erről olvastál, láttál, hallottál, ... 

...   mert ez a hely nem lehet csak egy újabb kipipált látogatás.

... oltár, gnocchi, még egy kis séta ... (2017.07.17.)

... miután a Wawelben elbúcsúztunk a sárkánytól is, a főtér felé vettük az irányt, arra gondolva, az ott lévő éttermek közül valamelyikben biztosan találunk szabad helyet. Útközben azért egy-két sárkány még az utunkba került: 

És mivel lépten-nyomon lemaradoztam, mert mindig elém került valami, amit le kellett fotóznom, elég lassan haladtunk előre. 

A pasik meg is jegyezték az egyik cégér alatt, hogy most már értik, miért vagyok olyan lassú, elvégre, aki már 1886-ban is aktívan tevékenykedett, az mára eléggé elfáradhatott. 

Útközben belebotlottunk egy "szuvenyíres" boltocskába is, ahol babákat is lehetett kapni, úgyhogy gyorsan be is szereztem a legújabb tagját a gyűjteményemnek.

Aztán persze, csak megérkeztünk a főtérre, de mielőtt testi táplálékhoz juttattuk volna magunkat, még tettünk egy kitérőt a Mária-templomba.

A krakkói Mária-templom az egyik legszebb gótikus épület. A turisták az oldalbejáraton mehetnek be, a szentélyt és az ahhoz kapcsolódó részt látogathatják. A templom többi része az imádkozó híveknek van fenntartva. 

A templom háromhajós, majdnem 800 éves, építése még azelőtt elkezdődött, mielőtt Krakkó városi rangot kapott volna. Ezért a homlokzata nem illeszkedik be a várossá nyilvánításkor kialakított négyzet alakú tér szélének vonalába.

A templom két tornya közül a magasabbik 81 méter, az alacsonyabbik harangtorony 69 méter. Egy történet szerint a tornyokat egy testvérpár építtette, akik azon versengtek egymással, melyikük tud magasabbat építeni.  A vesztes testvér állítólag irigységből leszúrta testvérét, majd leugrott a toronyból. A gyilkos tőr máig a templommal szembeni Posztócsarnok bejáratánál lóg, emlékeztetve mindenkit  a tragikus végre. A galamb csak ideiglenes pihenőjét töltötte a kés fölött, bár, ahogy a falat elnéztük, valószínűleg nem ő volt az egyetlen az évek során.

A 14. század óta az őrtoronyban minden reggel és este, a város kapuinak kinyitásakor és becsukásakor eljátszottak trombitán egy dallamot, a "hejnalt". (Ez az elnevezés a magyar hajnal szóból származik, a középkorban ez jelentette a katonáknak a reggeli ébresztőt jelentő trombitaszót.) A szájhagyomány szerint ennek a trombitaszónak az eredete a tatárjárás idejére vezethető vissza. A tatárok támadásakor az őr ezzel akarta figyelmeztetni a város lakóit a veszélyre. Az egyik tatár katona azonban torkon lőtte, és azonnal meghalt. Ennek emlékére a dallam minden órában ott szakad félbe, ameddig az őr el tudta játszani ... A trombitaszólót mi is többször végighallgathattuk, a torony felső ablakából kandikált ki a hangszer minden alkalommal.

A belépő mellé fotójegyet is vennie kell annak, aki odabent fényképezni szeretne, hogy ezt ellenőrizni lehessen, a "fotósnak" fel kell matricáznia magát. Nem a homlokomra biggyesztettem, hanem a narancssárga felsőmre a narancsszínű matricát, ... amivel okoztam némi fennforgást odabent, de erről majd később ...  A kissé morcos biztonsági őr ellenőrizte a jegyünket és már mehettünk is befelé. 

Első nekifutásra "hatalmas" távolságot megtéve a padokig jutottunk el és ott le is ültünk. A nyakunkat tekergetve próbáltuk felfogni a díszes templombelső részleteit. A délelőtti járkálás után kifejezetten jól esett a hűvös, árnyékos menedék. Miután egy helyben ülve több fotót is ellőttem, a nagyobbik kispasim be is szólt, hogy alig lesz béna, ha az összes fénykép ugyanabból a nézőpontból lesz. Szóval finoman célzott rá, hogy ideje lenne felemelni a hátsónkat és nem csak ücsörögni az egyik sorban.

Kicsit összekaptuk magunkat és nekifogtunk körbejárni a látogatható részt.

A templom legszebb kincse Veit Stoss szobrászművész Mária-oltára. A világ legnagyobb gótikus oltára 13 méter magas. Minden nap kinyitják és minden este bezárják. A szárnyakon látható, faragott képek Jézus életének részleteit, illetve a Bibliából vett jeleneteket ábrázolják.

Az oltár tényleg hatalmas, ha az ember megáll előtte, betölti az egész látóterét. Amint elkezdtem fotózni, oldalról azonnal odalépett egy hölgy, aki rám szólt, hogy csak fotójeggyel lehet. Valószínűleg nem tűnt fel neki azonnal a narancssárga felsőmbe terepszínnel beleolvadó matrica, de amint megmutattam neki, elnézést kért és vissza is lépett a helyére. Egy idősebb páros is megpróbálkozott a fényképezéssel, matricamentesnek bizonyultak, a hölgy azonnal le is beszélte őket az akcióról. Kifelé menet Gábor javasolta, adjam át feltűnésmentesen a matricát nekik, de mire döntésre jutottam volna, már kiléptem az ajtón. Így a matrica illegális átörökítése nem valósult meg. Szegények valószínűleg lemaradtak a fotókról.

A szellemi és kulturális táplálék és az egész délelőttös járkálás után végre megcéloztuk az éttermeket. Nagyjából a harmadiknál lehorgonyoztunk, mert a kispasik úgy döntöttek, az ottani pizzakínálat nekik teljesen megfelelő lesz.

Én sem éreztem képesnek magamat arra, hogy valami ütősebb lengyel specialitással fejezzem be a városnézést, szóval nem volt ellenvetésem a dolog ellen. A fülig érő mosolyú pincér le is tett az asztalunkra négy étlapot. Amit mi lendületesen kinyitottunk, majd rádöbbenve, hogy még mindig egyikünk sem tud lengyelül, megkértük a pincért, ha lehet, hozzon nekünk olyan étlapot, amiben esetleg valami más nyelven is benne vannak az ételek nevei. Lebonyolítva a cserét, még mindig nem sikerült választanunk, ugyanis a helyi specialitásokat felvonultató listát kaptuk csak kézhez. Harmadik nekifutásra végül hozzájutottunk a "nemzetközi" kajás olvasnivalóhoz, ekkorra már mi is, meg a két közelben álldogáló pincér is heveny röhögőgörccsel küszködött. A kissé zötyögős kezdet után sikerült kiválasztanunk a pasiknak a három pizzát, nekem a paradicsomlevest, meg a gnocchit. 

Mivel mindannyian eléggé éhesek voltunk már ekkorra, meglehetősen gyorsan eltűntek a kaják. Vagyis tűntek volna, de a gnocchi valahol félúton elakadt. A pincér először azt mondta, 5 perc, majd lett belőle még kettő, aztán visszajött, hogy bocsi, de valamit eltoltak, szóval még kicsit várni kellene, végül sűrű bocsánatkérések közepette beígérte, hogy most már tényleg hamarosan megkapom és mivel ennyi ideig kellett rá várnom, ingyen az enyém lehet. A hosszan elnyújtott várakozást végül tényleg megjutalmazták a négysajtos gnocchimmal, amit persze nem egyedül tüntettem el a tányérról, a pasik is besegítettek, nehogy elrontsam a gyomromat estére.

Amíg mi energiát gyűjtöttünk, a rend őrei szépen sorban elküldték a téren körben, egymás után sorakozó lovaskocsikat. Arra nem sikerült rájönnünk, milyen meggondolásból, de ezek után valahol máshol állomásoztak és onnan indultak a városnéző körökre a kíváncsi turistákkal.

Levezetésképpen végigsétáltunk a Posztócsarnok belsejében, szemrevételeztük a szőrme-, dísztárgy-, krakkói emlékek kínálatot. Megörökítettem a jazz-napok kabalaállatkáit, akik nyugisan ücsörögtek a reklámoszlop tetején.

Desszertként bevállaltunk egy-egy fagyit, és egy kis bolti kitérővel lezártuk a napot. 

Várt ránk a másnap és valami egészen más ...